Ugrás a tartalomra

Egyre rövidülő töredelmek

Vámos vallomásai

Vámos Miklós új kötetében olyan történeteket oszt meg olvasójával, amelyekről nem szokás kendőzetlenül mesélni – teszi ezt egy őszülő úriember eleganciájával, akiről megtudjuk többek között, hogy eredetileg nem is Miklós, hanem Tibor, hogy nemcsak idézeteket lopott életében, de szótárat is, s hogy egyre frusztráltabban szemléli a strandon a tökéletes testeket. – Laik Eszter értékelte a kötetet.

Vámos Miklós töredelmei – hogy új műfajt alkossunk itt a kisnovellákra – rövid szösszenetekben megírt őszinte vallomások, amelyek olvashatók könnyen befogadható, igaz mesékként, másfelől egyfajta modern, visszájukra fordított moralitásokként, amelyben az író újra és újra kikacsint olvasójára: az vesse rá(m) az első követ, aki még nem élt át hasonlót.

A közvetlenség Vámos írói eszköztárának legjellemzőbb vonása, amelyet az általa követett történetmesélő hagyomány – nevezhetnénk egyszerűen sztorizásnak, persze szépirodalmi igénnyel űzve – meg is követel: nem teremt távolságot szöveg és befogadó között, nincsenek megugrani való akadályok, meghódítani való bércek, felfejtendő rétegek, vagyis az olvasó úgy vonódik be az író világába, hogy utóbbi mindenben partnerének tekinti. Ennek jellegzetes vámosi megnyilvánulásai a tegező, többes szám első személyű kiszólások, az olykor felbukkanó „barátaim” szófordulat: ezzel közösséget teremt önmaga és olvasói között, baráti társasággá (a novellákban is gyakran emlegetett tényleges baráti társaság tagjaivá) emelve közönségét. A Mikszáth, Gárdonyi, Krúdy, Karinthy, Hašek nyomán továbbélő anekdotázó hagyományt az író a leplezetlen személyesség irányába mozdítja el, és ez adja e novellagyűjtemény savát-borsát.

Kovászát pedig a derű, de korántsem a tisztán kacagtató fajta. Ha mégoly mosolyra fakasztó is az elbeszélt epizód, a humoros helyzetekbe is belevegyül valami édesbús hangulat, nosztalgikus sajgás. A melankólia a kulcsszó a töredelmes vallomások atmoszférájához, hiszen még a legbanálisabb történetek mélyén is megbújik egy kis dráma. Ott van például a közért fizetőpultján figyelmetlenségből felragadott, aprópénznek szolgáló vékony kis tálcácska története, amely odahaza a felvágottakkal együtt a hűtőbe kerül – e röhejes szórakozottságot a hétköznapok verklijében sodródó, öregedő férfiember követi el. Vagy: az Amerikába meghívott ifjú dramaturg sértettségből és megalázottsága feletti fájdalmában ellop egy szótárat a könyvtárból, amelyet, úgy érzi, jogosan neki kellett volna ajándékoznia a kollégának, nem pedig a könyvtárnak – és még a dedikációt is kitépi belőle.

Kicsiny és kicsinyes gyarlóságainkról rántja le a leplet Vámos Miklós: apró bűneinkről, amelyek természetesen a legtisztább emberi vágyakozások lenyomatai. A szeretet- és szerelemvágyé, a megbocsátás és elfogadás utáni sóvárgásé, s úgy általában igyekezetünké, hogy az önmagunkról kialakított kép mind a tükörben, mind mások szemében az égieknek tetszően jelenjék meg. Az önfeltáró műveletet Vámos a tőle megszokott eleganciával viszi véghez: nem belsőségek kiforgatása zajlik a papíron, koponya felvágása és szervek trancsírozása; nem írói meztelenkedés (noha konkrétan a mezítelenség is témája az egyik elbeszélésnek), nem a posztmodern szókimondóverseny babérjaira törő nyomulás – inkább valami gentleman őszinteség, melyben Vámos frappáns történetekbe ágyazva kendőzetlenül beszél elmúlt házasságai kudarcairól, elfuserált szerelmi kalandjairól, az öregedés átkairól, a szüleihez fűződő ellentmondásos viszonyáról, az írói pályán elszenvedett sérelmekről, és így tovább. Teszi mindezt egyes szám első személyben – vagy különféle alakokat öltve, az „illető férfiember”, „hősünk” és hasonló neveken, amelyek persze mind őt fedik.

Mitől válik imponálóvá ez az őszinteség? Talán attól, hogy nem szokás mindezekről áttételek nélkül vallani a papírnak. Például beismerni azt, hogy a sok éven át feltett riporteri kérdésre, miszerint miért nem kapott még az író „Kossuth- (Füst Milán-, Déry- stb.) díjat, makacsul azt felelted, nem számít, te beéred népes olvasótáboroddal. Különben sem adhat az Isten mindent egy helyre. Tehát: NEM FÁJ. RÁ SE RÁNTASZ. Ez azonban csökönyös hazugság. Akit a saját céhe kiközösít, az lelki gyakorlattal vagy ideológiával sem helyettesítheti ezt a megaláztatást. (…) Tessék. Kimondtam. Kiköptem. Kiírtam.” Vagy felszínre hozni a gyerekkori szégyent, amikor a szülők tejfölért hajkurásszák, de az a felnőtt kerékpár vázához verődve folyton kilocsog, hazaérve nem marad belőle semmi – a kisfiúnak mégis újra és újra vissza kell mennie a boltba. A megalázó helyzet, az értelmetlen szülői szigor még vénülő fejjel sem feledhető. Vagy egy másik elbeszélésben képzeletjátékot űzni az apa árnyalakjával – aki Vámos regényírói munkásságának is visszatérő „kísértője” –, és levonni a következtetést, hogy amikor egy szovjet katonai teherautóról nem lőtték le, az nem feltétlenül a sors jó szándékának a jele volt.

A személyes vonulat mellett a novellák egy másik csoportja a társadalmi jelenségekre fókuszál, nem kevésbé melankolikus/nosztalgikus felhanggal, megidézve a valamikor, valahol (talán csak a képzeletünkben) még működő emberi viszonyokat. A reptéri tranzitban aszalódó, információ nélkül magára hagyott tömeg, melynek tagjai nem szólnak a másikhoz, a teljes elidegenedés riasztó példája; a presszókból eltűnt papírborítású kockacukrot felváltó egyenzacskók pedig csupán aprócska, de beszédes jelei egy igényeiben és ízlésében megváltozott világnak. Vámos kamerája néha a magasból veszi a világjelenségeket: vajon mi az összefüggés a német művészek zsenialitása és a német háborús kegyetlenség között? Tényleg véget ért-e a középkorral a hűbéri rendszer, vagy valójában a mai napig abban élünk? És a legáltalánosabb emberi probléma: hogyan dolgozható fel az „őszvég”, „amit meg kéne becsülnie” az embernek, miközben persze csak a fájdalmát és szégyenét érzi, amint kipörög az életkerékből.

Megannyi üde nyelvi eszközzel teszi az író könnyeddé és szórakoztatóvá ezeket a történeteket. Humora részben a leleményes szójátékokból fakad, amelyeket előszeretettel alkalmaz a címekben (HÉV, Égő, Szort ír) vagy a novellák szövegében (például a migráns és a migrén közötti látszólagos összefüggés); illetve a jellegzetesen visszatérő „mesei” fordulatokból és zárlatokból („Akinek van más ötlete, ne tartsa titokban.” „A helyes megfejtők között álidézeteket sorsolunk ki.” „Ötleteket szeretettel fogadok sms-ben.”) A kedélyes anekdotázás szófordulatai („minapában”, „Történt, hogy…”, „Boldogult írói úrfikoromban”)hatják át a történetek javát, s ez tette Vámost annyira ismertté és kedveltté annak idején tévéműsora által is, amely a „ráérős történetmesélés” jegyében készült, ahogy ő mondta el mindig a műsor kezdetén. (Egyébként arról is lerántja a leplet, honnan származtak aLehetetlenben citált idézetek.) Vámos nem tagadja, hogy egy letűnt világ krónikása ő, és egyértelmű, hogy ebben a szerepben az igazán jó: nem próbál „nagyobb” irodalmat csinálni, mint ami jól áll neki. (Talán elfér ide egy személyes, recenzensi töredelem is: jómagam nem a regényeit, hanem Hogy volt című emlékező kötetét tettem előre a könyvespolcon, amelyben egykori szerkesztőségek világát, mestereket, szerkesztőket, írókat idéz meg.) Ahogyan meg is fogalmazza a jelen kötetben: „Én azonban régivágású realista volnék”,illetve egy másik helyen magát nem a nyelvi alapú posztmodern, hanem a történetmesélő klasszikus irodalmi vonulatba sorolja.

töredelmes vallomás című kötet elején Vámos feltárja, hogyan születtek ezek a novellák: egy hetilap felkérésére írta őket négyhetente. Csakhogy a terjedelem egyre rövidült (ahogy zsugorodtak a sajtótermékek, no meg bennük az irodalom helye), s így kellett egyre kurtábban írni. „Egyszer aztán vérszemet kaptam”, meséli az író, és kísérletezni kezdett, hogyan lehetne egyre szűkszavúbban, végül csak egyetlen sorban, majd egyetlen szóban megnyilatkozni, amelynek aztán az üres lap a vége (egyszer úgyis az a vége). És lám, e kötetben meg is valósította: a novellák nemcsak hogy rövidülnek, de a kötet végén számozott három-kettő-egysorosok, majd egyszavasok kapnak helyet, végül csak a helyüket jelölő számok, és végül… innen az olvasóra bízom. Ahogy maga Vámos is.


Vámos Miklóstöredelmes vallomás. Athenaeum Kiadó, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!