250 éve született Friedrich Hölderlin – 5.
1982-ben Ligeti György neoexpresszionista kamarakórus-művet írt Hölderlin-fantáziák címmel. A darab alapjául szolgáló három költemény egyike az Abendphantasie című óda, amelyet Hölderlin 1799-ben, súlyos egzisztenciális válsága idején vetett papírra.
A szépség sorsa
A költemény kezdőképei árkádiai táj időtlen idilljét árasztják: a napi munka után elpihen a dolgos világ – amint félévszázad múlva Arany festi rusztikus szalontai zsánerképében: „Este van, este van: kiki nyúgalomba!” De Hölderlinnél a föld, a tenger és a vásár kétkezi munkásai mellett felvillan a szellemi foglalkozásúak derűs esti összejövetele, baráti vacsorája is a hívogató lugasban, valamint – nemcsak epikusan, a meseszövés elemeként – a vándor, az otthontalan, az idegen.
A lírai énnek nem megnyugvást hoz a nap vége, hanem fájóan szembesíti kitaszítottságával, kívülállásával, elérhetetlen vágyaival. S bár a vers végén látszólag megbékél sorsával, a világ változtathatatlan rendjével, a szinte gúnyosan keserű önítélet – „túl sokra vágy a szív” – ennek ellenkezőjéről árulkodik.
Hölderlin nem sokkal azután írta ezt az ódát, hogy menekülésszerűen oda kellett hagynia házitanítói állását Frankfurtban, mert kitudódott a munkaadója felesége iránti vonzalma. A betegesen érzékeny fiatalember szerelmi csalódását megaláztatás és megélhetési bizonytalanság tetézte. E fájdalmakból gyöngyözött ki ez a csodálatos költeménye is. A költőknél persze ősidők óta hivatás – ha úgy tetszik: szakmai ártalom – a szenvedés, Hölderlint azonban még avatott tollú sorstársai fölé is emeli kristálytiszta képnyelve és meghökkentő formakultúrája.
Az óda alkaioszi strófában íródott, de ritmusa egyedien szabálytalan. (Ami könnyíti is meg nehezíti is az átültetését.) Hölderlin itt is bőven él a lírájára oly jellemző áthajlítással, amikor a versmondat átmegy a következő sorba (enjambement), méghozzá radikálisan, vagyis gyakran az alany és állítmány szerves kettősét is „eltöri”. További sajátságos ízt kölcsönöz versnyelvezetének, hogy előszeretettel cseréli fel a szórendet.
A hatás (legalábbis az eredetiben) magáért beszél. Vagy inkább: a költő éterien emelkedett gondolataiért. Panasza az érző, gondolkodó ember örök panasza: „Ki mondhatná hát, hogy biztosan áll, mikor a szépség is csak sorsának érlelődik, mikor az isteninek is meg kell alázkodnia és osztoznia a halandóságban minden halandókkal!” (Hölderlin: Hyperion. 35. fejezet)
Esti ábrándkép
Háza előtt, árnyékban ül békésen
A gazda, egyszerű tűzhelye füstöl.
Vendégvárón kondul vándornak
Békés falun át esti harangszó.
Tán most térnek kikötőbe hajósok
Távol városban, elhal a vásár víg,
Dolgos zaja, néma lugasból
Int közös asztal fénye barátnak.
De hová én? A halandók élete
Munka s fizetség; fáradság s pihenés
Forgása öröm; mért csak az én
Mellemben nem nyughat már a tövis?
Az alkonyi égen tavasz ragyog fel;
Rózsa virul számtalanul, békés
Aranyvilág; oda vágyom, ó,
Bíbor fellegek! Ott a magasban
Fénnyé s léggé oszoljék öröm és kín! –
De ostoba kéréstől űzve tűnik
A varázs; jő a sötét s árván,
Mint mindig, állok az ég alatt én –
Jöjj hát most, gyöngéd szender! Túl sokra vágy
A szív; de végre, Ifjúság, ellobbansz,
Te nyughatatlan, álmodozó!
Békés, derűs aztán az öregség.
Hudy Árpád fordítása
Abendphantasie
Vor seiner Hütte ruhig im Schatten sizt
Der Pflüger, dem Genügsamen raucht sein Herd.
Gastfreundlich tönt dem Wanderer im
Friedlichen Dorfe die Abendglocke.
Wohl kehren izt die Schiffer zum Hafen auch,
In fernen Städten, fröhlich verrauscht des Markts
Geschäft'ger Lärm; in stiller Laube
Glänzt das gesellige Mahl den Freunden.
Wohin denn ich? Es leben die Sterblichen
Von Lohn und Arbeit; wechselnd in Müh' und Ruh
Ist alles freudig; warum schläft denn
Nimmer nur mir in der Brust der Stachel?
Am Abendhimmel blühet ein Frühling auf;
Unzählig blühn die Rosen und ruhig scheint
Die goldne Welt; o dorthin nimmt mich,
Purpurne Wolken! und möge droben
In Licht und Luft zerrinnen mir Lieb' und Leid! –
Doch, wie verscheucht von thöriger Bitte, flieht
Der Zauber; dunkel wirds und einsam
Unter dem Himmel, wie immer, bin ich –
Komm du nun, sanfter Schlummer! zu viel begehrt
Das Herz; doch endlich, Jugend! verglühst du ja,
Du ruhelose, träumerische!
Friedlich und heiter ist dann das Alter.
