Földi manna

Margitának a harmadik turnusban jutott hely. Nehezen húzta fel magát a vonatra, a két koszlott csomagjából az egyik minduntalan a dagadék lábához ütődött. Dagadék – így mondta az ura, amíg élt. Dagadék a hús, a főnök, a hold, és dagadék a láb. Ezt már Margita mondta, mert szerette az urát, s jobbnak látta megelőzni, nehogy neki kelljen kimondania helyette. Többször észrevette, ahogy elkapja róla a tekintetét, és biztos volt benne, hogy férje a leánykori, formás lábikrájára gondol, amibe egykor beleszeretett. Táncmulatság volt akkor, és ő a kelleténél rövidebb szoknyában jelent meg, a fiúk hónalja rögtön izzadni kezdett, amikor meglátták. Mert nemcsak a lábszárából, hanem a combjából is több látszott ki, mint a többieknek, amelynek magyarázata sokkal egyszerűbb volt annál, mint hogy célzott csábítási szándékkal viselt volna kurta szoknyát. Mindössze arról volt szó, hogy jobb híján a húga ruhájába bújt bele aznap. Nem is értette, a lányok közül mitől lett hirtelen annyira kelendő, előző héten még rá se néz senki, most meg szinte nyüzsögnek körülötte a kérők.

Margita nem volt szép lány, és a csúnyaságot nem sikerült kinőnie. Nem lett belőle jóképű nő, öregasszonyként pedig úgy nézett ki, mintha száz évvel ezelőttről maradt volna itt: testes parasztasszony, aki fakó fejkendővel szorosan leszorítja a haját, nehogy kibukjon alóla a maradék nőiessége: a hullámos ősz tincsek. Indulás előtt hosszan gondolkozott, vegyen-e télikabátot; ki tudja, ha csak nyáron térhet haza, kinevetik majd a hibbant öreglányt, aki eltévesztette az évszakot. Végül bizakodva a gyors megegyezésben a szürke kombikabátot választotta. A lábára mustárszínű harisnyát húzott és a kitaposott, sok havat látott bőrcipőt. Búcsúzóul belenézett a tükörbe. Nagy, vértolulásos arc, közepén a krumpliorr, alatta az erős, apjától örökölt húsos száj, a szemüvegkeret mély táskákat barázdált a pofacsontjára, amelyek fölött ültek a kicsiny, kék szemek. Semmi sem változott. Csak a lába… Egykor tényleg gyönyörű volt.

A fülkében a folyosó melletti ülésen jutott hely. Aggódva bámult ki az ablakon. Nemsokára itt a születésnapja, a hetvenharmadik. Valójában örült neki, hogy éppen most jöhetett, mert a gyerekek nemigen látogatták, pláne a születésnapjára nem jöttek el, de hogy rövidesen háborús menekültként köszöntik majd, arra senki sem gondolt.

Kijevet pár nappal azelőtt kezdték lőni. Pár napja és pár helyen, Margitának nagyjából ennyi pontosság jutott a hírekből, a miért pedig a fejében akképp született meg, hogy időnként és helyenként háborúskodnak a népek. Tévét hosszú ideje nem nézett, idegesítették a villámképek, s főleg a villámgyors beszéd, amelynek sokszor a felét sem érti. Az ukrán adók műsoraiból pedig jószerével semmit, hiszen eddig nem volt szükség rá, hogy megtanuljon, mondjuk oroszul. A második nagy háború után született, apja, anyja és még… fölfelé mindenki magyar. A falu is magyar volt, és maradt annak.

Margita fiatalabb korában a falubéliekkel együtt busszal járt dolgozni Záhonyba. Mezőgazdasági munkát végeztek; paprikát szedtek, a borsót, epret, málnát, idény szerint ládákba rakták, nyár derekán letörték a kukoricát; télen pihentek, és ha nem esett, a saját házon javítgattak, vagy elszegődtek módosabb házakhoz takarítani.

Távozáskor az ajtót lakattal lezárta, szívszorongva visszanézett, a zsanér egy helyen évek óta kijár, ha valaki alaposabban megmozgatja, kiemelheti lakatostul együtt az egész bejáratot. Valójában nem sok mindent vihetnének el, tudta ezt ő is, de a személyes zóna… Mint a pörkölt; mindenki akar belőle. A lánya Ajakon dolgozik egy iskola menzáján, két unokája: Zója és Józsika, a lánynak már barátja is van. Még az ura akarta annak idején a Zója nevet, ki tudja, miért tetszett neki éppen az.

Amikor a temető mellett haladtak, füttyentett a vonat, és Margita gyulladt szeméből lassan szivárogni kezdett a könny. Azután megnyugodott, mert eszébe jutott, hogy ha a Pistával együtt menekülne, az jóval bonyolultabb volna. Vigyázni a járását, hallgatni a köszvényes nyögdécselését; leginkább pedig elviselni azt, hogy nem lehet rajta segíteni. Konok, mokány ember volt Pista, akit az ukránok sem tudtak megtörni, s amikor huszadszor kérdezték tőle: Як вас звати?, akkor is megfelelt nekik: én Bortöltő István vagyok. Azt hitték, provokálja őket, holott csak a vezetékneve volt lefordíthatatlanul és reménytelenül magyar.

Don’t cry, mama! Margita a padlót nézte, biztosan nem hozzá szóltak. Egy barna kéz a karján koppintotta, és üdítős üveget nyújtott felé.

Nu, nu mama… Ismételte a srác, fiú, fiatalember és a keletiek kortalan derűjével rámosolygott, azután feladta szemből a helyét, hogy Margita kinyújtóztathassa a dagadékot. A mama szóra most már igazán elsírta volna magát, de oly kitüntetőnek érezte, hogy valaki angolul beszél hozzá, hogy pillanatra elfeledkezett a bajáról.

A fiú folytatta: I’m sirurgian. From India. A bemutatkozást egy zacskó pogácsa kísérte, és a fiú eltűnt, Margita pedig maradt magányosnak a zsúfolt vagonban. Körülötte mindenféle népség, a magyar szavakat elnyelte a nemzetköziség; a vonat Kijevből érkezett, a legvadabb háborús gócból.

Édes istenem, csak megegyeznek. Hamar megegyeznek! Ugye? Kérdezte a mellette ülőtől. Fekete arc nézett vissza rá, és amikor Margita szeme megint csak szivárogni kezdett, az idegen bólogatott. Egyikük sem tudta volna megnevezni, miben kellene megegyezni, de a vágyuk egy volt: a béke.

Nagyjából két órája ültek a vonaton, abból legalább egyet várakozással töltöttek. Minden állomáson új utasok szálltak fel, de senki sem szállt le, a levegő sűrűsödött, néhányan Covid-maszkot viseltek, és az álarcosaknak nem volt kedvük helyreutasítani a -talanokat, hogy figyeljünk már egymásra, gyerekek. A háború teljességgel kiszorította az emberekből a vírusfélelmet. Előző nap még egy kicsiny és láthatatlan ellenségtől rettegtek, ma pedig már fejük fölött röpködő fémszörnyek ültetnek halálfélelmet a szívükbe.

Az indiai visszatért a fülkébe, és megkérdezte: What would you need?

Margita igyekezett felnőni a válaszadáshoz, s idegen nyelvi ismeretét előkaparván ismételgette: Da, da, proszim. A lábait mutatta, és a botjára támaszkodva megpróbált feltápászkodni. A fiú készségesen a hóna alá nyúlt, és a vonatvécéig kísérte. A körül ülők csodálkozva néztek a furcsa párra, Margita pedig a lehetőségeihez képest kihúzta magát, mert micsoda fiatal kísérője is akadt neki hirtelenjében. A Pista is így kezdte, a kísérgetéssel, és a szalmakazaltól a tisztaszobáig vezetett az út. Rég volt, hogy is volt… Biztosan nem néznék jó szemmel, ha ezt látnák. Gondolta Margita, mert eszébe jutott, hogy a lánya a lelkére kötötte, senkivel ne álljon szóba az úton, és várja ki, amíg eljön érte a pályaudvarra.

Mikor érkezel, mama? Délre, estére. Margita efféle válaszokat adott békeidőben is, amitől a családja ideges lett, de ő már csak ilyen nagyvonalú viszonyt ápolt az idővel, ami valószínűleg már sohasem fog változni. A nagyvilág eseményei összemosódtak a naptárában, miközben névnapot,  esküvői és más időpontokat kívülről tudott, s tartott, egyébbel nemigen foglalkozott.

Újabb állomás következett, s a zűrzavarban alig lehetett kivenni, mit beszél a pályaudvari hangosbeszélő. A Munkács felől érkező vonat előreláthatólag ötven percet késik. Egy órát késik. Hetven percet késik. A peronról feszült férfiarcok és tört asszonyszemek kémlelődtek, mintha egy kiránduló- és egy katonavonat közönségét együtt pózoltatná a filmes stáb.

A felszállók leginkább a Kijev–Szepetyivka–Lviv útvonalról érkező törzsutasokat kérdezték, akik akadozva meséltek. Megkezdődött az evakuálás. Fölrohantunk az óvóhelyről. A mi lakásunk épségben maradt. Összekaptuk a maradék motyót és egy kötegnyi fényképet, úgy jöttünk el. Harkivban itt-ott nincs már víz, áram, telefon. A tehetősebbek már rég távoztak. Autón.

Margitáék mindig is Lvovnak és Harkovnak mondták, ahogy a saját falujukat is képtelenek voltak Velika(ja) Dobroninak hívni; jó volt az Nagydobronynak, de leginkább és egyszerűen Dobronynak. Szolyvától ismerősebb helységnevek követték egymást. Az utasok legtöbbje különböző formában már átélhetett üldöztetést; akkor fordítva perdült a kocka: ukránok támadtak magyart, jó néhány orosz, moldvai és lengyel is belecsúszott a szórásba, válaszul oroszok nyírták az ukránt és a többit, s bár az emberek kibeszélték, mi történt, nem akartak belekeveredni, mert élénken élt bennük a szovjet éra emléke, amikor egy-egy sóhajért is eltüntettek embereket.

Az utasok nem kutatták, ki kicsoda. A félelemnek nincs nemzetisége, van viszont szaga, ami a verejtékkel együtt végigcsorog a hátgerincen, amikor fegyverek csaholnak az üldözött nyomában. A szagot sohasem lehet megszüntetni, émelyítő, csípős, mint az erjedő húgyszag, beleeszi magát a lélekbe, és már nem szükséges lövöldözni hozzá, pusztán a durranás gondolatára előjön, s csorog-csorog lefelé a gatyaszárig.

Margita lazított a kendőjén, és magához szorította a koszlott szatyrot, amelybe az indulás előtt készített lekváros pirogot rejtette. Az indiai ezúttal a fülkeajtóból intett, hogy tessék enni, inni, hosszú lesz az út, és a hüvelykujjával lájkolta a mondat végét. Senki sem bírt enni, s maszatos-gyűröttre morzsolták a pogácsás zacskót; máskor ilyenkor már előkerült a pálinkásüveg. Most nem volt kedvük hozzá. A szomszéd ülésen csapiak utaztak, hallgatag magyarok, ukránok vagy mindkettő, egyikük a telefonján képeket mutatott a Kárpátokon túlról. Margita sosem járt a hegyeken túl, a Borzsa-Kraszna, összességében Máramarosi-havasok az országhatárt jelentette számára.

Ugyan minek mentünk volna a túlra? – kérdezte, amikor érdeklődtek, ismeri-e néni a környéket, s hozzátette, hogy a fővárosban, Budapesten sem járt még soha.

A ti fővárosotok Kijev. Igazította ki többször az ajaki sógor, de Margita fejében elmosódott tény maradt a határok változása, hiszen Ung járás az ő történelmi ismeretében éppúgy édes mostohája volt Zemplénnek, mint a szétkaszabolt Szabolcsnak, ahol ma is értik egymást az emberek. Később Csehszlovákiát, Szlovákiát és Ukrajnát divatos nevű környező országoknak tartotta, amelyeket a bolondos fiatalok állandóan átkeresztelnek.

Csop következik. Közölte magyarul a mellette ülő nő, a két pulyáját húzta maga után, a férje ’otthol’ maradt, mert későn eszméltek, és addigra besorozták szegényt. A nő szeme még a Margitáénál is gyulladtabb volt, és szüntelen csordogált belőle a fájdalom, a gyerekek meglepő komorsággal ültek a helyükön. A többi fülketárs – két ukrán és a fekete afrikai – szüntelenül a telefonját nyomkodta, és nemzetközi angolul társalgott; szegény-szegény angol nyelv, ha tudta volna, mit művelnek vele, de hát végül is jó szolgálatot tesz, mert távoli világok butítva bár, de szót értenek egymással általa.

De szép a bűrek. Gondolta Margita, aki még soha nem látott ilyen közelről afrikai embert. Óvatosan bámulta a világító, barna eres szemfehérjét, a lapos orrát, a hússzaggató fogsorát és a beszéd közben örökké gesztikuláló, kétszínű tenyerét. A fekete lehunyva a szemét átadta magát a fülhallgatójának, így zavartalanul lehetett bámulni.             Csapot elhagyva gyorsult tempó, s a vagonban fölerősödött a hangerő. Egy talpig hófehérbe öltözött nő szállt fel a vonatra, négy celeb ebet mentendő indult neki Magyarországnak. A törzsutas gyerekek felbátorodtak, és versenyt cukiskodtak a kutyákkal, amelyek türelemmel viselték az esőkabátot és a cipellőt, de amikor elunták a kényeztetést, vad csaholásba kezdtek.

Margita nem akarta elhagyni a jó helyét, ezért zsebkendődarabokkal bedugta a fülét. Rosszul hall a néni. Szokták mondani elnézően, amikor ezt csinálta, ő pedig mosolygott magában, és jól a fülére húzta a kendőt. Nem hallotta hát a bemondót, amely közölte, hogy megérkeztek. Az utastársak fölpattantak, nyúltak a bőrönd után, az egyik gyerek sírni kezdett, a másik utána, mert ő akart elsőként leszállni, az anya mindenen és mindenkin átkelve rohant utána, hogy elkapja.

Come on, mama! Идти! Az ismerős szóra Margita feltápászkodott, az indiai rögtön melléje ugrott, és a kezébe nyomta a botot. Margita számba vette a motyóit, a kosarat gondosan letakarta, hogy ne látszódjék, mit cipel benne. A fiatalember bólintott: Záhíny, так. Margita ragaszkodott az oldaltáskájához, ami bonyolulttá tette a leszállást, végül az egyik rendőrnek hajlandó volt átmenetelileg átadni, de amint földet ért a lába, azonnal visszaszerezte. A fogadtatás elképesztő volt. Élelmiszercsomagot, tisztálkodószert, vitamint nyomtak a kezükbe, a gyerekesek ruhát, pelenkát, gyermekjátékot, csokoládét kaptak; kapkodták a földről hullott mannát. Hosszú percekig tartott, amíg Margita és az indiai a váróterembe ért, az újságírók és a kamerások minduntalan megállították őket.

Honnan jöttek? Hogyan ismerkedtek meg? Tényleg orvostanhallgató? Margita elfelejtette kivenni füléből a papírgalacsint – meg hát tényleg rosszabbul hallott már, mint pár évvel azelőtt –, ezért csak arról beszélt, amiről máskor: a lánya, az unokák és a dagadt láb, a közelgő születésnap.

Mit segítsünk? Vagy tízen érdeklődtek egyszerre, tömték volna étellel a táskáját, hívták volna telefonon a lányát, többen megköszönték az indiainak, hogy ily gondosan istápolta az idős, európai nénit.

Margitát elkábította a nem várt figyelem. Zavartan morzsolgatta a szatyorfület, és bizonygatta, nincs szüksége szállásra, mert nemsokára jönnek érte a gyerekek. A kamerások, miután sikerült közeliben is rögzíteni az arcát és a szivárgó szemeit, odébb másik alanyra találtak. A férfi akadozó angol-ukránul beszámolt menekülése részleteiről, a riporter szaporázta a kérdéseket. Margita értette is, nem is, szerencsére visszajött az indiai, akivel addig olyan szépen szót értett.

До свидания, mama! Margita a karjába kapaszkodva köszönte, hogy segítette a bajban, s egy féltő szorítás után útjára engedte. Az egyik riporter telefonnal felvette a jelenetet, és megkérdezte: Hogy utaztak? Margita nehezen értette, mire kíváncsi, a tömeg megint csak köréjük gyűlt, ő pedig szűnni nem akarón integetett az indiainak, amíg el nem nyelte a bécsi gyors.

Tessék? A riporter újból feltette a kérdést, mire Margita az álla alatt újrakötötte a kendőjét, megtörölte a gyulladt szemét, és türelemmel megválaszolt: Valahogy csak elcsimbargóztunk idáig. Villantak a vakuk, a médiások itták a szavait, mert micsoda szépen tájbeszél a néni… Közben beérkezett a következő járat, és a várócsarnokból végképp kifogyott a szusz. Margita elcsodálkozott, hogy ittjárta óta micsoda nemzetközi pályaudvarrá nőtte ki magát a záhonyi; vonatok jönnek-mennek, mindenki a saját nyelvén mondja a magáét. Végül a tömegben meglátta az unokáját a fiújával. A fiatalok csodálkozva nézték, micsoda féltés veszi körül a nagymamát, ők már csak annyit tehettek, hogy, miután átfűzték magukat a tömegen, óvatosan az autóhoz kísérték. Margita alig állt a lábán, zúgott a feje a sok idegen szótól, és már bánta, hogy útnak indult. Körülményesen átadta a lekváros pirohot, a gyerekek megilletődve álldogáltak, s mielőtt szólhattak volna, Margita meghúzta a határokat:

A tavaszt nálatok töltöm, fiam, de amint lehet, megyek vissza Dobronyba, ahol a többi magyarok vagynak.