Engin Geçtan

Mondjuk, tíz órakor

2023. március. 07. - 15:31

Engin Geçtan kortárs török író regényében a finom humorral és mély emberismerettel ábrázolt, nagyon is ismerős karakterek – politikusok, cégtulajdonosok, bulvárszereplők, háziasszonyok, orvosok –szerteágazó sorsa több ponton összefonódik egy rejtélyes könyvnek és egy földrengésnek köszönhetően. A különös, beszélő nevekkel illetett szereplők történeteit követve egy repedezett, torz tükörben láthatjuk a modern Isztambult és lakóit, miközben azzal kell szembesülnünk, hogy a normális és az abszurd igencsak képlékeny kategóriák.

Részlet a regényből

Nagy Marietta fordítása

A NEVE SZEGFŰ, bár születésekor a Vég nevet kapta. Apja imádott édesanyja nevét, vagyis a nagyanyja nevét. Amikor Vég általános iskolás lett, úgy gondolta, hogy a neve nagyon elüt a legtöbb korabeli lányétól, és irigyelte azokat a társait, akik az akkori divatnak megfelelő nevet viseltek. Ahogy nagyobb lett, akárcsak apai nagyanyját, őt is mindenki Végasszonynak szólította. Az apja a saját anyja iránti imádatát a lányára is kivetítette, és túlzott érdeklődésével szinte megfojtotta őt kislány korában. A későbbi években azonban ez az érdeklődés elnyomássá és féltékenységgé változott. Végül, amikor már kis híján alámerült és semmivé lett, Allahsötétsége lett a mentőöve, akivel az apja fenyegetései ellenére is találkozgatott. Egyszer azzal ment el otthonról, hogy átugrik a szomszédba, és még aznap délután titokban összeházasodtak egy olyan járás önkormányzatának komor szobájában, amelynek nevét Vég korábban még sohasem hallotta, olyan tanúk előtt, akiket korábban sohasem látott. A történtek után azt beszélték, hogy Allahsötétsége megszöktette Véget, de valójában nem lehet tudni, hogy ki kit szöktetett meg. Abban a reményben, hogy megmenekülnek az apjától érkező fenyegető üzenetektől, hónapokon át egy helyen éltek a világ végén, amit senki sem ismert. Vég később nem értette, hogy ha Allahsötétsége a fiúkat szerette, akkor miért vette el őt, és miért viselte el mindezt. Később azt gondolta, hogy nyilván azok közé tartozott, akik mindent egyszerre akartak, és talán sem a nőket, sem a férfiakat nem szerette igazán. Sem önmagát. Ráadásul miután összeházasodtak, nagyon féltékeny férj vált belőle, a fejkendő viselését is ráerőltette. Vég az apja által elé gördített akadályok ellenére befejezte a főiskolát, és ennek köszönhetően elnyerte a jogot, hogy angoltanár lehessen. Allahsötétsége ezt is meg akarta akadályozni, de nem tudta megtörni Vég ellenállását, aki az iskoláig kendőben ment, ám mielőtt belépett az iskola udvarára, levette a fejkendőjét, és a táskájába tette. Mindennek vége szakadt aznap, amikor Vég a szekrényben talált erotikus magazint és a benne lévő fotót csendben az étkezőasztalon hagyta, ám a fejére kötött kendő valahogy mostanáig megmaradt. És valószínűleg nem azért, mert a haja korán őszült. Egyszer kendő nélkül ment ki az utcára, és meztelennek érezte magát. Mintha minden férfi vágyakozva nézett volna rá. Valójában Allahsötétsége személyében Vég az apjához hasonló férfit talált. Ne mondják, hogy az elejétől fogva tudnia kellett volna, önök is tudják, hogy néha egyszerűen csak megtörténnek a dolgok.
Vég egy évvel azután, hogy férjhez ment, igazi bosszút állt az apján azzal, hogy az anyakönyvi hivatalhoz fordulva felvette a Szegfű nevet. Ez nehezen elviselhető, súlyos csapás volt az apjának, aki három nappal azután, hogy megtudta, mit tett a lánya, hirtelen meghalt. A Szegfűhöz eljutó hírek szerint a halál oka agyvérzés vagy szívroham volt. Némi hezitálást követően Szegfű úgy döntött, hogy részt vesz apja temetésén. A habozás oka az volt, hogy már annak lehetősége is megőrjítette, hogy ismét Végnek szólíthatják. Kissé zavaros, hogy a döntése mögött, miszerint elmegy a szertartásra, a gyász vagy az ünneplés rejtőzött. Szegfű aznap csak messziről láthatta az apja koporsóját. Pár lépést tett a dzsámi udvarán, amikor váratlanul felbukkant előtte az anyja, és gonosz tekintettel meredt rá:
– Te ölted meg az apádat!
Vagyis a halovány, szótlan asszony azonnal átvette férjétől a stafétát. Ezt hallva Szegfűben elpattant valami, és egyetlen pillanatba sűrítve kiürítette a sok mocskot, ami az évtizedek alatt felgyülemlett a lelkében. Az anyja arcára mért ütés olyan hatalmas volt, hogy a nőt az utolsó másodpercben csak a körülötte állók tudták megmenteni attól, hogy a földre rogyjon. A régi Vég, a mostani Szegfű sarkon fordult, és felszegett fejjel, arcán feszes mosollyal gyorsan távozott a dzsámi udvaráról. Olyan gyorsan, hogy az udvaron tartózkodók később azt mondták, egyszer csak eltűnt hirtelen.
Szegfű kendő nélkül jelent meg a temetésen, ráadásul évek óta először elment fodrászhoz is, és megcsináltatta a haját, továbbá felhúzta azt a magas sarkú cipőjét, amit esküvőkön szokott viselni. Attól a naptól kezdve, mióta létezik, egészen mostanáig a dzsámiudvar még sohasem volt tanúja ilyen jelenetnek, állította egyhangúlag a meghökkent gyülekezet az udvaron történtektől. Ne gondolják, hogy a dolog nem bántotta Szegfűt, de tulajdonképpen, amit tett, győzelemnek számított. Az anyja kirohanásának köszönhetően kiállt magáért, és ezzel belerondított az apjáért tartott szertartásba. A dzsámit elhagyva az első dolga az volt, hogy evett egy csokifagyit. Ez volt a kedvenc rituáléja gyerekként, és az maradt most is. Az apja tiltásaival szembemenő menekülési rituálé. Igen, annak idején az apja még a fagylaltba is beleszólt.
Nem érdekelte a taxisofőr, aki a visszapillantó tükörbe bámulva méregette, nem is érdekelhette. Az ajka mintha még mindig a fiatal férfi ajkára tapadt volna, a sejtjei még mindig vergődtek a gyönyörtől. És a leküzdhetetlen vágy, hogy ismét láthassa azt a fiatalembert. Bár az utolsó rövid jelenet mindent beárnyékolt, az is gyorsan véget ért. A búcsújelenet, amikor a fiatalember kezet csókolt neki, majd a homlokához érintette megcsókolt kezét, ahogy azt az idősekkel szokás. Szegfű igyekezett magával elhitetni, hogy ez csak a taxisofőr miatt kreált színjáték volt. Amikor megérkeztek a buszpályaudvarhoz, átnyújtotta a pénzt a sofőrnek, majd kicsit kábultan kiszállt az autóból. Anélkül, hogy a sofőrre nézett volna, megragadta a bőröndje fogantyúját, amit a férfi kiemelt a kocsi csomagtartójából, és átnyújtott neki, majd anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, eltűnt a buszpályaudvar kakofóniájában. Tudta azonban, hogy a sofőr bámulja a háta mögött. Jóleső, már-már kihívó élvezettel töltötte el a tudat, hogy a kapu előtt lezajlott jelenetnek tanúja volt egy harmadik személy. Megtett még húsz lépést, amikor egy sötét hajú fiú mosolyogva egy szegfűt nyújtott felé. Az is túl sok volt, ami eddig történt, gondolta. Ez egy rendkívüli reggel. A háta mögül meghallotta egy másik fiú vidám, pattogó hangját:
– Két líra, néni!
Néni!… Feltúrta a táskáját, és két érmét adott a gyereknek. Aztán elhajította a kezében tartott szegfűt, és gyorsan távozott, anélkül, hogy átgondolta volna, milyen irányba tart. Hirtelen megállt, szeme résnyire szűkült, arca elsápadt. Az autóbuszpályaudvaron sorakozó buszok folytonos dudálását figyelte. Mintha valamit meséltek volna neki. Egy ideig hallgatta a tülkölést, majd megszólalt benne egy belső hang. Elővette a telefonját, megnyomott pár gombot rajta, majd a füléhez emelte a készüléket.
– Nem megyek! Nem tudok menni, lányom, nem megyek.
És anélkül, hogy választ várt volna, lerakta a telefonját. Ahogy a duda hangját hallgatta, rádöbbent, hogy a lánya szinte Allahsötétsége másolatává változott, és nem értette, hogyan történhetett így. Mint ahogy azt sem, miért ragadta annyira magával a busz kürtjének a hangja. Eszébe jutott a lánya sikoltó, tiltakozó hangja, amely élessé és támadóvá vált, amikor közölte vele, hogy nem fog menni. A lánya a százvalahány kilométernyire lévő nyaralójában tartózkodott. Már három nyara, hogy amikor a férje is ott volt, Szegfűt is meghívta a nyaralóba, mintha valami ajándékot kínálna neki. Korábban Szegfű figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a lánya csupán azért hívja meg, hogy nyugodtan sétálgathasson a férjével, amikor az is ott van. Az utóbbi két nyáron Szegfű azzal töltötte az ottani napjait, hogy próbált megbirkózni elkényeztetett unokája szeszélyeivel. A lánya és a veje sehová sem vitték el házon kívül, a tengerbe is mindössze háromszor vagy négyszer tudott bemenni. Az érkezéséhez hasonlóan a távozása időpontját is előre fixálták. Amikor eljött az ideje, és vejének vissza kellett mennie a városba a munkájához, vele együtt őt is visszaküldték, anélkül, hogy egyetlen köszönő szót ejtettek volna.
Hirtelen levette a fejkendőjét, és a táskájára kötötte. Az a kendő és a hátára vetett formátlan kabát elnyomatásának jelképe volt. Ha néha-néha méltatlankodott is, az elnyomottság és a beletörődés szinte lelke állandósult púpjává vált. Honnan is tudta volna, hogy keserűsége és az, hogy a sorsra haragszik, valójában kétségbeesett lázadás, vagy hogy a nőietlen öltözködése csak annak az eszköze, hogy elfedje a szexualitását?
Levette a kabátját is, és elindult a kissé előrébb elhelyezkedő kávézó felé. Különös, gondolta, hogy kendő és kabát nélkül sem érezte magát meztelennek. Kihúzott egy széket, és leült. Ayranra[1] vágyott. A busz dudája még mindig szólt, de őt már nem érdekelte. Az esze megint a fiatalemberen járt, aki a hajnal első sugaraiban megcsókolta.
Nem tudta, mennyi idő telt el. A hőség egyre csak erősödött, éppúgy, mint a minden irányból terjengő kipufogószag és hangzavar. Felegyenesedett a székéből. Vékony kabátját összehajtogatta kicsire, és a mellette lévő székre tette. Körülnézett, de nem látott szemetest. Úgy döntött, hogy anélkül, hogy bárki is észrevenné, otthagyja a kabátot. Ekkor a közelből hangos robbanás hangja riasztotta meg. Az első pillanat döbbenetén túljutva arra gondolt, hogy bizonyára terroristák lehettek, és ki tudja, hogy megint hány ártatlan vesztette életét. Miközben a körülötte lévők a robbanásról beszéltek, ő a kabátját otthagyva távozott. Aztán, amikor meglátta a nem túl messze feltörő sűrű, fekete füstöt és lángokat, megrettent.
Egy csoport összegyűlt férfihoz közeledve megpróbálta kivenni, hogy miről beszélnek. Állítólag az autópálya kijáratánál összeütközött egy autóbusz és egy tartálykocsi. A férfiak szerint az autóbusz vezetője már azelőtt ideges volt, hogy kihajtott volna a buszpályaudvarról, egyfolytában értelmetlenül nyomta a dudát, és meg sem hallotta a figyelmeztetéseket, hogy hagyja abba. A baleset helyszínéhez közeli helyről érkezett telefon szerint a sofőr nem lassított, amikor a mellékutcából kihajtott az autópályára, és nagy sebességgel nekiütközött az autópálya jobb oldalán haladó tartálykocsinak.
Eközben valaki a telefonján kapott egy balesetről készült képet, és az emberek kézről kézre adták a mobilt. Valaki így szólt:
– Ez egy hatalmas tűzgömb.
Mire valaki más megjegyezte:
– Ilyen lehet a pokol.
– Micsoda szerencsétlenség ez annak a több tucat embernek – ingatta a fejét egy fehér inges férfi szomorúan.
– Az imént jöttem onnan, ahonnan ez a busz indult. A legtöbb utas nyaralni készült.
Szegfű nem bírta megállni, és az egyik férfitól halkan megkérdezte, hogy hova ment volna az autóbusz, de mintha maga is tudta volna a választ. Amikor végre megérkezett a felelet, Szegfű teljesen lefagyott. Egy ideig csak nyeldekelt, a gyomrát különös görcsök szorították. Kezében a bőröndjével eltávolodott a csoporttól, és kissé előrébb ismét megállt az árnyékban.
Egyfolytában magát látta, ahogy bent ég az autóbusz utasterében. Megpróbálta kitörölni ezt a képet a fejéből, de sehogy sem sikerült. Maga előtt látta, ahogyan igyekszik kijutni az autóbuszból, miközben minden oldalról körülölelik a lángok. Különös módon az autóbuszban senkit sem látott önmagán kívül. Hirtelen zokogás rázta meg. Hogy senki se lássa, kezébe temette az arcát, és a háta mögötti fehérre meszelt fal felé fordult. Később zokogása elcsendesült, a lidércnyomásnak egyszeriben vége szakadt. Ürességet érzett. Azután a szerencsés túlélők bűntudatával gyötörni kezdte a kérdés, hogy miért pont egyedül ő menekült meg a baleset elől. Miután kicsit összeszedte magát, hirtelen lendülettel keresni kezdte annak a busztársaságnak az irodáját, amelyhez a leégett autóbusz tartozott. Az iroda tele volt megtört arcú férfiakkal. Bement.
– Van képük az elhunyt sofőrről?
Az iroda alkalmazottjai egymásra néztek. Az íróasztal mögött ülő férfi arcán a gyász döbbenetté változott.
– Mit akar a fényképével?
Szegfű abban a pillanatban rádöbbent, hogy nagyon rosszul kezdte, ezért igyekezett összeszedni magát. Ez sikerült is neki, ahogy a férfiakkal teli helyiségben egy szem nőként előadta színpadias válaszát:
– Nézzék, az önök számára talán furcsának tűnhet, de én is azzal az autóbusszal utaztam volna, csak az utolsó pillanatban meggondoltam magamat. Történt valami velem, amikor beléptem a buszpályaudvarra, és meghallottam a dudálást… Nehéz lenne elmagyaráznom, hogy mi volt az… De bármi is történt, annak hatására úgy döntöttem, hogy nem utazom el. Azt, hogy most életben vagyok, a duda hangjának köszönhetem, vagyis adósa vagyok annak a sofőrnek.
Az irodában lévők nem értették, mi történt, és hogy a nő miért nem szállt fel az autóbuszra. Biztosan akadt közöttük olyan is, aki azt gondolta, hogy bolond. Pont most kell egy fényképet kérnie? Az asztal mögött ülő férfi nem foglalkozott ezzel. Nem volt abban az állapotban, hogy érdekelje, hogy a nő életben maradt.
– A megboldogult a cég tulajdonosa volt. Még csak huszonkilenc éves volt. A falon lógott egy fényképe, de az imént levettük. Ebben a pillanatban a szívünk nem bírja elviselni, hogy ott lássuk, később majd megint kiakasztjuk.
Kihúzta a bal oldali fiókot, és elővett belőle egy bekeretezett fényképet. Átnyújtotta Szegfűnek. Abban a pillanatban, ahogy Szegfű meglátta a képet, minden forogni kezdett körülötte. Mielőtt összeesett volna, az irodában tartózkodók elkapták, és leültették egy fotelba.
Nem sokáig volt ájult, a kölni és a sietve hozott víz után magához tért. Amikor észrevette a felé hajoló férfiakat, pánikba esett. Hol volt? Mi történt? Kicsodák ezek az emberek? Aztán a férfiak visszahúzódtak. A bekeretezett fényképre nézett, amelyet még mindig szorosan tartott, és egyszeriben rájött, mi történt. Tisztáznia kellett a helyzetet.
– Nagyon fiatal volt szegénykém - motyogta.
Felállt a fotelből, és miközben visszaadta a képet az asztal mögött ülő férfinak, nem tudta legyűrni az erős késztetést, és megkérdezte:
– A felesége és a gyerekei tudják már?
A férfi unottan nézett rá.
– Senkije sem volt, asszonyom.
Az „asszonyom” távolságtartó megszólítás, és Szegfű megértette, hogy távoznia kell.
– Bocsássák meg, hogy ilyenkor zavartam önöket. Részvétem mindannyiunknak.
Rádöbbent, hogy a „mindannyiuknak” helyett azt mondta, mindannyiunknak. A férfiak mintha összezavarodtak volna ennek hallatán, de lehet, hogy csak neki tűnt úgy. Egyszerűen így csúszott ki a száján. Szinte menekülve távozott, értetlen tekinteteket hagyva maga mögött.