Egyszer nyáron, egy vidéki ház kertjében, ahol sokféle állat élt a földben, lakott egymás mellett egy mezei pók, egy lárva, azaz egy pajor, és egy tücsök. Szomszédok voltak. A házuk nem volt egyforma: a pók egy csőben lakott, a lárva egy mélyebb üregben, a tücsök egy barlangszerű mélyedésben. Az életük sem volt egyforma: a pók vadászni szeretett, a pajor enni, a tücsök muzsikálni. Egy közös vonás volt bennük: a zene szeretete. Itt kezdődött el a barátságuk. A tücsök imádott hegedülni, és minden este a háza előtt pengetett. Erre a kellemes dallamra mászott elő a pók és a pajor.

– Ej, de szép muzsika! – ámult el a pajor.

– Bizony! Olyan, mint egy esküvői induló – felelt a pók. A tücsökzene sokáig tartott, és más tücskök is bekapcsolódtak a koncertbe. Időközben a pajor gyomra korogni kezdett.

– Na, megyek, megéheztem! Aztán lefekszem!

– Hallod-e, hogy hívnak? – kérdezte a pók.

– Huba. És neked mi a neved?

– Ottó.

– Én Ignác vagyok! – tette le a hegedűt a tücsök és odament hozzájuk – A szomszédokhoz van szerencsém?

– Miénk a szerencse, hogy megismerhetünk egy ilyen nagy művészt! – felelte a pók.

Azonnal összebarátkoztak. A tücsök örült, hogy zenekedvelők a szomszédok, sokat kellett ugyanis költözködnie, mert a régebbi szomszédok ki nem állhatták a sok hegedűszólót.  A pók meghívta a pajort és a tücsköt másnap ebédre. Mondta, hogy nagyon ízletes süteményeket tud sütni, ám jobb lenne, ha a föld alatt közelítenék meg az otthonát.

– Fúrjatok hozzám járatot magatoktól. Majd azon közlekedünk egymáshoz – tanácsolta, ugyanis nappal nem lehetett odakinn sétálgatni, mert tyúkok kapirgáltak a kertben.               

Másnap délelőtt a tücsök gyorsan átfúrta magát a pókhoz, és megebédeltek, viszont a lárva még délután, és este is fúrt. Lefogyva, kimerülve mászott elő este hegedűszót hallgatni.

– Komám, nem jöttél ebédre – jegyezte meg a pók - Egész nap vártunk!

– Végem van, elegem van, beszélni se tudok – panaszkodott a pajor – ha karácsonyig ásnák, akkor se érnék oda!

   Ottó elővett egy uzsonnásdobozt a táskájából.

           – Ne csüggedj koma, akkor majd segítünk! Majd mi fúrunk át hozzád! Tessék, csomagoltam neked pitét!

Huba nagy örömmel nekilátott a süteményeknek. Másnap Ottó és Ignác üreget fúrt a kukachoz. A házba nem fértek be, mert a lárva minden helyet elfoglalt.

– Elég szűkös ez a ház, hogy férsz el, koma? – kérdezte a pók.

– Úgy látom, itt megfordulni sincs hely. Hol étkezel? – érdeklődött a tücsök.

– Itt eszek, itt iszok, itt fekszek, itt kelek, moccanni se tudok. Csak felfele, meg föntről lefele tudok menni.

– Ej, nem jó ez így, és ha beszorulsz egyszer? – tanakodott a pók.

Hoztak ásót és lapátot, aztán egész álló nap dolgoztak, hogy kiszélesítsék Huba házát. A ház szélesebb is lett, de a lárva közben evett és evett, és nőtt a házzal együtt. A munka több napig folyt, mert mikor reggel úgy tűnt, több hely lett, estére a pajor meghízott.

– Ez a munka a végtelenségig tarthat – szólt a pók kimerülve a tücsöknek.

– Hagyjatok így, ne dolgozzatok – mondta Huba nekik – majd úgyis bogár lesz belőlem, és kirepülök.

– Micsoda? Álmodozol, komám?  – kérdezte a pók. – Szárnyad nő, és elröppensz, mint egy pillangó?

– Úgy, ahogy mondod.

A tücsök és a pók jót hahotázott. Szorult helyzetben van a szomszéd, de legalább vicces a kedve! Méghogy kukac létére majd egyszer elrepül. Olyan csak a mesében van! Egyik este, a hegedűszónál a pók szerelmes lett egy pók lányba, Valusba. Hajnalban szerelmet vallott neki, reggel megkérte a kezét, és este megtartották a lagzit. Az esküvő egy vakondlyukban zajlott, ahol sok vendég elfért, mert a vakond vegetáriánus volt, és cimborája volt a póknak. Ignác hegedült az esküvőn. Mire Huba odamászott, már régen vége volt a lagzinak.

– Sajnálom, hogy nem adhattam oda a nászajándékot nekik – mondta búsan a tücsöknek – remélem, boldogok lesznek. Én majd a diófa tetején házasodok.

– Oda hogy mész fel koma? Magas a fa, ízibe szednének a madarak, mire felérsz.

– Lesz szárnyam, felszállok a fára.

– Ó, persze – legyintett a tücsök, –  de mielőtt elrepülnél, gyere, hallgasd meg a reggeli nótát.

A póküregben most már ketten laktak, de esténként ugyanúgy előjöttek hegedűt hallgatni a szomszédok. Május egyik estéjén aztán hiába várták az esti koncertre a pajort. Huba másnap este sem jött. Harmadnap a pók odament a tücsökhöz.

– Ne haragudj, komám, hogy megzavarlak, egy kicsit tedd le a hangszert, nézzünk rá Hubára, szerintem beszorult a lukba.

– Ó, a mindenségit, miért is nem jutott eszünkbe előbb? Gyerünk gyorsan!

Bekopogtattak a pajorhoz, de nem felelt senki. Benyitottak hozzá, de Huba nem volt sehol, üres volt a ház. Ellenben egy nagy zsák hevert a padlón, pont akkora, amekkora ő volt.

– Elköltözött? Itt hagyta a bőröndöt? – tanakodott a pók.

– Be se pakolt? – vakarta a fejét a tücsök is.

Sokáig szomorkodtak odakinn a fűben. Aztán hirtelen egy cserebogár jelent meg a fejük felett.

– Sziasztok! Én vagyok az: Huba!

– Hol van a Huba? – pattant fel a pók.

– Itt, ni! Én vagyok az! – döngicsélte a bogár. S akkor végre felismerték: ő az, Huba!

– Tényleg! Igazat mondott! – ugrott fel a tücsök. – Szárnya nőtt!

– Hogy lettél bogár, koma? – kérdezte a pók elképedve.

– Átváltoztam! – válaszolta Huba.

– De minden holmid itt hagytad koma! – mondta neki Ottó – s a bőrönd is itt maradt. Sietni kellett?

– A bőröm maradt itt, az már nem kell! A házam pedig akárkié lehet! – mondta vidáman Huba – Gyertek a lagzimra! A diófa tetején lesz! – és szállt sebesen fölfelé, több kört is megtett a szomszédok felett, a többi másik cserebogárral együtt.

S lám, a pajornak ebben is igaza lett: a diófa tetején házasodott. Akkora lagzi volt, amekkorát még sosem láttak. Egy csomó cserebogár táncolt, zümmögött, mulatott. Ignác egy falevélen húzta a nótát, Ottó és Valus egy ágon ülve tapsoltak. A barátság az esküvő után sem múlt el, a cimborák minden nyári estén összegyűltek tücsök komájuk hegedűszóját meghallgatni.