Giccsangyal

Komisz idő volt aznap, s egyben csalóka; tavaszváró napsütés és dühöngő szélvihar váltakozott, kikívánkoztak a szobafoglyok, kirágták magukat az aktaegerek. A Várhegyet megostromolták a turisták; ők adták a pénzt, mi adtuk a büszkeséget: lássátok, így élünk mink itt, hiába okádtok ránk tücsököt-bogárt. A csoportok látszólag céltalan vonultak fel s alá, egyik a bástyafalnál pózolt, látni akarta, merrefelé nyújtózik a Duna, a másik a babájával szelfizett volna a lépcsősétányon, de a tagok röpke pillantás után visszahőköltek, mert a Hogyishívják hurrikán Kárpát-medencei utószele visszafújta őket a Szentháromság térre.

Megadón üldögéltünk a szobor szélárnyékában, tömtük magunkba a sikátorban vásárolt sajtos-tejfölöst, mellé fűszeres forralt bort iszogattunk. Nyugalom volt, jó volt. A fáradt naplemente bennünket is belesimított a szürkeségbe; észrevétlenül, elegánsan hűvösödött, indulni kellett tovább. Helyi lakos egyébiránt nem vegyül a szájtáti turiszttal, elvégre ő van itthon, emeli kalapját, és lesz, amerre lesz, kikerüli a tömeget, s nekiindul hígabb tájak irányába. Végigvonul az Úri, vagyis az Uri utcán, csodálja, ezredszerre is csodálja a Vár falucskányi települését, miképpen nőhetett ki és maradhatott fenn évszázadokon át – s a leromboltak helyébe miket hordtak össze a vérvörös hitű építészek. A kirakatban hopp, egy ezüstkarkötő, egymásba kapaszkodó négyszögek indamintás kerámia foglalatban; igazán megengedhető – lenne, s a hazai turista eljátszik a gondolattal, hogy egy novella árábúl kijönne tán a fele.

Semmiből nem áll átkeveredni egyik antikvitásból a másikba, keskeny közön áthaladva a régi Országház épülete magasodik, s íme, évszázadokkal később is pontosan beazonosítható. (Bezzeg Pozsonyban… Ott aztán alig találhatók emléktáblák, magyarul pedig végképp nem; kerestem is eleget, amikor friss volt még a seb a szívemen, és az épület elé megbeszélt találkozóra siettem).

Üdítő hát leolvasni a hazai vár házfaláról: „Régi Országház. A XVIII. század második felében épült a klarissza apácáknak, helyette ideköltözött Pozsonyból az országház és a kúria. (...) 1790-ben, 1792-ben és 1807-ben országgyűlést tartottak benne, de táncmulatságok helyszíne is volt.”

Az utca végén a Tóth Árpád sétány nyit a budai hegyekre, kedélyes domb csillogó szemű ablakokkal kivarrva, észak-nyugati fekvés, hol a szélmaradék megmutatja, ki az úr a várban. Ha már ilyen vitéz az időjárás, kézenfekvő bemenekülni a Hadtörténeti Múzeumba, ahol tán általánosban jártam utoljára; így mondjuk azon időket, amikor az értelmünket nyitogató tanáraink türelemmel terelgettek bennünket lázadásunk színpadán.

Még a kő is ugyanolyan, emlékszem rá, hiszen a kő ugyanaz, és a kő marad, s éppen olyan, mint az első iskola folyosóján. A lépcső, a korlát is olyan, hajaz kissé a Bambi presszó közérzetére; igaz, oda más célból jártak a serdültek annak idején.

Magyarország a Nagy Háborúban 1914–1918. Az egyik terem. Tábori tarack felállítva, nem messze az imádkozó király szobra, egy hatalmas Magyarország-térkép kivilágítva, digitális keresési lehetőséggel, éppen kik és mennyit szakítottak ki a testéből. Arrébb katonai óv-cikkek télvíz esetére (kötött álarc, hósapka), középen hosszanti ülőke, ha a fáradt látogató lerogyna a sok szörnyűség láttán.

A padon egy férfi ül mozdulatlanul, élő szobor. Őszes haja kikunkorodik a biztos, ami biztos: Covid-maszk alól, és fejét a tenyerébe hajtva piheg. Ismerősnek tűnik, ahogy mindenki manapság, kinek arcát maskara takarja. Körüljárom a zsámolyt, elbizonytalanodom. Akinek gondolom őt, azzal sok éve találkoztunk utoljára, amikor a pozsonyi országgyűlés épülete előtt vártam, hogy megbeszéljük, miképpen kellene rendezni végre közép-európai dolgainkat.

Testesebb, vidámabb emberre emlékeztem, dacos-harcos tekintetűre. Jobban szemügyre veszem, a viharvert ballon alatt zsinóros bocskai, alant kitaposott tornacipő; stimmel a dizájn, mégiscsak ő lenne az?

– Jó napot, csak nem a Felvidékről? – próbálkozom, a köszöntésre alig rezzen, aztán kissé fölemeli a fejét, s magába mélyedve bámul maga elé. Egyre ismerősebbnek, egyszersmind távolibbnak tűnik, de nem adhatom fel:

– Esetleg Pozsonyból érkezett?

Ez már jobban tetszhet neki, és már bizonyos vagyok benne, hogy ő az. Kimondom a nevét, megadón bólint: igen, személyesen. Négy évvel korábban ismerkedtünk meg írói ösztöndíjam révén, keserű-büszkén mutatta a várost, s hívott a gyülekezetbe. Kiéhezett voltam ott a jó magyar szóra, érdekelt, hogy élnek, hogy tűrnek vagy sem arrafelé, s más ismerősöm nem lévén, csatlakoztam hozzájuk. Amikor beszélt, szikrázott körülötte a levegő, mindegy volt, misére toboroz híveket vagy emléktábla-avatón prédikál, zarándokutat szervez, vagy egyszerűen és nyíltan társakat maga mellé, hogy életük legnehezebb keresztjét közösen vigyék.

– Vagyis a Felföldről… – javítanék, mert tudom, hogy így szeretik… mit szeretik? még mindig így tartják pontosnak, százhárom évvel a diktátum után – ahogyan a déliek is Délvidékként szeretik emlegetni a maguk világát.

Hogy vagytok? Hogy vagyunk? – túljutunk a kötelező kérdéssoron. Tudom, mást jelent egy határon túlinak a hogylét kérdése, s nehéz válasz a határon belüli részére, aki tudja, hogy bármennyire is ellenszélben létezünk, nekünk mindig legalább egy fokkal jobban megy, mint azoknak, akik kívül rekedtek. Ismerősöm akkor rám néz.

– Csendőr-napi megemlékezésre jöttünk. Száznegyvenkét éve alakult a Magyar Királyi Csendőrség. Tudtad? – Nem tudtam. Ültében végigmutat a magyar hadtörténet epizódjain, itt is ő kalauzol engem, azután fáradtan az ajtó felé fordul.

– A fiam fölment az emeletre. Azt mondta, mindjárt jön. Mindjárt… – megint csak legyint, apaian csóválja a fejét, s vár a gyerekére több életnyi kitartó türelemmel. Van hát időnk, folytatjuk a mondatot, amit négy évvel azelőtt elkezdtük. Évszámokat nélkülözve repkednek a harcostársak és az árulók nevei, s látom már, miért nem ismertem fel először: mintha belevénült volna a történelembe.

– Te vagy a Felvidék lelkiismerete! –  mondtam neki egyszer, amikor kérdés nélkül hozzájuk csapódtam a szoborállító látogatáson a szenci templomban. A mise három és fél órásra nyúlt, közben odakint a tömeg a médiának pózolt, odabent a belopott ereklye (Horthy-fej) az illegalitásban pihent. Kamerámat elkobozták, nehogy távozás után fölösleges ribilliót keltsek a felvétellel, s amikor már nem volt több himnusz és ima, a csönd megtelt hallgatással. Akkor rádöbbentem, hogy a helyi viszonyokat soha nem fogom teljesen megismerni, legföljebb átérezni, s csak összehasonlítani tudtam azzal, amit idehaza naponta átélek, hogy ugyanazon nyelven más jelentéssel beszélnek – ugyanarról.

– Leesett a szatyrod – figyelmeztetem, s fölemelem, nehogy itt felejtse az emléklapot és a nap folyamán összegyűjtött, erőt adó prospektusokat. Elhessegetem a gondolatot, nehogy kiszivárogjon a fejemből, buzdítom:

– Ne csüggedjetek… – elharapom a szót, csontos, finom ujjaival minduntalan visszatér a vászonszatyorhoz, az oldalán megfakult betűk: Budapest. Mutatja, szétrongyolódott már a füle, de még használható, hiszen a felirat teljesen ép.

– Ezt a sötét színűt viszem magammal, amikor utazom. A temetésekhez is jobban illik…

Veszem a nagy levegőt: ki halt meg? És hebegek mást, miközben arra gondolok, majd küldök, viszek neki egy másik Budapest-szatyrot, de ő megelőz:

– Mindig csak az emlékezés, gyertyák, koszorúk, beszédek, együttérzés. Mikor fogunk végre cselekedni?

Próbálkozom:

– Most mintha kezdődne valami állampolgárság-ügyben...

Fölnéz, először, amióta beszélgetünk, s megint csak legyint:

– Nem lesz abból semmi.

(És nem lett.)

– Egyébként mi már rég felvettük… – mondja. Tudtam, és csodáltam, hogy ők az elsők között megtették. Próbálom vigasztalni, hogy a remény is valami, és meglátja, ez az első lépcsőfok a bátraknak, és bla-bla-bla; újból közbevág:

– Nekünk a határ csak a csillagos ég. Érted?

Értem. Akkor megérkezik a fia, szívélyesen köszönt; friss ifjú, itt-ott sapka alól kikunkorodó, kora-ősz tincsek, utakat bejárt tornacipő.

– Képzeld, IC-vel jöttünk reggel, este megyünk haza, de előtte még ellátogatunk a Nemzeti Múzeumba. A nyolcszáz éves magyar-horvát közös kultúráról rendeztek kiállítást – meséli, és magával ragad a lendület:

– Tán még eléritek – biztatom, s készségesen kapcsolgatom a telefont, segítenék. Akárhogy is, de segítenék. A fiú türelmesen kivárja, amíg kikotrom az internetről a nyitva tartást (iPhone nélkül jött ő a világra, s marad is így), közben a medálomat bámulja, vékony bőrszíjon pufók lányarc, karácsonyra kaptam: Én vagyok az őrangyalod – a felirat. Kissé vásárinak tartottam mindig is a sápadtra lakkozott giccsangyalt, főleg, hogy rögtön kettőt is kaptam belőle, s nem tudtam eldönteni, higgyek-e az őrangyalokban, s ha igen, akkor mi lesz, ha elveszítem, és akkor ott állok őrangyal nélkül… Most viszont, induláskor a nyakamba kanyarítottam az egyiket. Ahogy nézi, a hitet látom a szemében, és megint csak megértek valamit. Amikor közöttük éltem, többször láttam, hogy nagyfiú létére be-beáll ministrálni, viszi az oltárhoz a kenyeret, a bort. Nem marad kétségem, leveszem az angyalt a nyakamból, feléje nyújtom.

– Nem, nem fogadhatom el – szabadkozik, és nem illik azzal erősködni, hogy nyugodtan tartsa meg, nekem van otthon másik. A nyakába akasztom. A medál a helyére kerül, mintha mindig ott függött volna, a felföldi könyvtáros nyakában, aki éppen a magyar nemzet egyik veretes helyszínén keres védelmet magának.

– Akkor én is adok neked valamit… – ah, éppen ezt próbáltam elkerülni, mert azt akartam, hogy én adjak a többől, ő pedig képes legyen azt elfogadni ellenszolgáltatás nélkül. A Budapest-szatyorból előkotorja a kilós kulcstartóját, gondos válogatás után lecsatol róla egy indamintás, fémkeretbe foglalt kerámiaképet.

– Ez legyen a te őrangyalod!

Erre én szabadkozom, és ő biztosít arról, hogy az árusnál van több is, mindössze a medzsugorjei zarándoklatra kell elmenni érte. Apja megunja a gügyögésünket, föláll, vállban lötyög rajta a díszmagyar, az órára néz.

– Igyekezniük kell, hogy zárás előtt elérjük a múzeumot, utána megyünk a Keletibe a prágai vonathoz – szikáran búcsúzunk: viszlát Pozsonyban, viszlát Budapesten!

Visszagondolván természetesnek tűnt, hogy ennyi év után éppen ott találkoztunk, ahol. Hazatérve a kulcstartót fölakasztottam a többi közé, és lefeküdtem. Aznap éjjel álmot láttam. Ónszínű felhők gyülekeztek az égen, középen egyetlen ezüstrés vonzotta a tekintetet. Egyre szélesebbé és világítóbbá nőtt a fény, mintha felém tartott volna, s nem tudtam, vihar közeleg-e, vagy csoda. Odafent őrjöngött a szél, friss levegőt hozott a Kárpátok felől. Egyáltalán nem volt giccses.