„Állát méltóságteljesen megemelte, és félig hunyt szeme lesújtó pillantást lövellt a lány feje búbjára. – Ez nem csupán egyéni kérdés – hangsúlyozta –, ez általános, elvi probléma.
– Nem látok semmi különbséget a kettő között – válaszolta Gladys, s ezzel egy csapásra eltörölte a filozófusok és moralisták, vallásalapítók, reformerek és utópiagyártók minden ünnepélyes követelését az idők kezdete óta.”

(Aldous Huxley: Pont és ellenpont)

Apja konzervatív ember volt. A két világháború között aktív cserkész, farkaskölyökből egészen a csapatparancsnokságig vitte, míg a cserkészetet 1948-ban fel nem oszlatták. A II. világháborúban tüzér felderítő, hadapród őrmester. Hithű, de semmiképpen sem buzgó katolikus. Hite inkább valamiféle hagyománytiszteletet, később a fennálló szocialista rendszerrel szembeni ellenállást tükrözött, nem pedig mély meggyőződést.

A vasárnapi miséken minden héten részt vett a család. Anyja és nővére a templom hajójában kerestek egy-egy szabad helyet, mint mindenki más. Apja, arra való hivatkozással, hogy nagy a tömeg, felment vele a kórusra. Ott csak a kántor ült az orgona mellett, a kivénhedt, ide száműzött, összefarigcsált padokban egy-két különc, meg ő az apjával. Hely volt bőségesen, mivel a szertartásból innen föntről semmit sem lehetett látni. Tulajdonképpen hallani is alig hallottak valamit, fülelni kellett. Jól elvoltak. Ő a padokba vésett ábrákat, írásokat nézegette (mindig ugyanott ültek, mindig ugyanazok a padfirkák: kalapos ember pipázik, kereszt, az írásokra már nem emlékszik). Unatkozott. A kántor orgonajátéka és éneke nyújtotta volna az egyetlen érdekességet, de miután repertoárja szűk volt, ez is monotonitásba fulladt. A templomba járáson túl szülei nem fektettek nagy hangsúlyt vallási fejlődésére.

Volt ugyan elsőáldozó, de idős plébánosuk már nem nagyon találta meg a hangot a zömmel alsó tagozatos gyerekekkel, ezért egyfajta letudandó feladatként kezelte az ezt megelőző egy éves hitoktatást.  A foglalkozások rendszerint úgy kezdődtek, hogy a plébános ravaszul megkérte Ritát, ugyan mondja már el, amíg mindenki meg nem érkezik, hogy a héten milyen érdekes rajzfilmeket látott a televízióban. Rita vagány kislány volt, elmesélte. Rendkívül hosszan és részletesen. A katekizmusra már alig maradt idő. Így – bár minden vasárnap részt vett a misén – a katolikus vallás legalapvetőbb tételeit sem ismerte. Ez nem igazán zavarta, magát a templomba járást is úgy fogta fel, mint plébánosuk az elsőáldozó kisgyermekek hitoktatását: kötelező penzum.

A 70-es évek közepén egy frissen végzett mérnök, K. Miklós került abba a tervezőirodába, ahol apja már hosszú évek óta dolgozott. Barátok lettek. K. Miklós a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. Ez óriási meglepetés volt apjának. Hát működhetnek még ebben a rendszerben katolikus iskolák? Bizony, bizony, az Állam és az Egyház között 1950-ben kötött megállapodás eredményeként nyolcat is engedélyeztek: két bencést, két ferencest, két piaristát és két leánygimnáziumot (a Miasszonyunkról elnevezett Szegény Iskolanővérek működtetésében).

Ő éppen akkor végezte a nyolcadikat, középiskola után kellett nézni. Eléggé anyás volt. Anyját sajnos sok minden érdekelte, összevissza csapongott a komolyzene, a német nyelvtanulás, a klasszikus görög és római irodalom meg még számtalan egyéb – általa fontosnak tartott – művészet és tudomány között. Így keveredett egy, a rákoskeresztúri Dózsa Művelődési Házban tartott rendezvényre is, ahol az előadó pszichológus a gyermekek és kamaszok neveléséről, fejlődéséről beszélt, és az volt a veleje, hogy az általános iskola befejezéséig a gyermeknek még a családban, az anyja mellett van a helye, míg középiskolás korban fejlődését legjobban az elszakadás, az önállósodás, a közösségbe történő beilleszkedés, azaz egy kollégium szolgálja. Pár nappal később apja beszámolt a családnak K. Miklós középiskolájáról.

***

A verdikt megszületett: irány Pannonhalma. Szülei nem bízták a véletlenre. K. Miklós összehozta őket egykori osztályfőnökével és prefektusával, Aurél atyával, aki a 60-as éveiben járt. Jó fej volt, biztosította őket, hogy mindenben támogatja a felvételi sikerét. Őt ugyan senki sem kérdezte, hogy mit gondol az egészről, de akkor még minden olyan távolinak tűnt, így nem is foglalkozott vele.

A felvételire januárban került sor. Hatalmas tömeg, túljelentkezés. Kicsit megdöbbentek, de bíztak a protekcióban. Először mindenki részt vett az apátság valóban impozáns, gótikus templomában tartott szentmisén. Annyira izgult, hogy oda sem figyelt semmire, bár ez – mint tudjuk – miséken amúgy is bevett szokása volt.

Írásbelivel kezdtek. Osztálytermekre osztották szét őket, először matematika, majd szövegértés. Jó tanuló volt, a matek nem okozott nehézséget. A szövegértés sem, valami Ernő nevű illető száguldozott kutyaszánnal az Északi-sarkon. A téma mindenesetre meglepte, izgalmasnak találta. Utána következett a szóbeli. Egy fiatal, ambiciózus szerzeteshez került, aki úgy nézett ki, mint von Diepel őrnagy A halál 50 órájából. A filmet már többször látta, mert mise után rendszerint megnézte a közeli mozi délelőtti matinéját. Nem sok jót remélt.

A beszélgetés barátságosan indult. Semmitmondó kérdések: hol él, szülők foglalkozása, testvérek, hova jár iskolába, milyenek az eredményei, ilyesmik. Aztán:

– És hogy fogod tölteni a vakációt?

Óvatlanul elbüszkélkedett vele, hogy egy többhetes nyugati körutazást terveznek. (A Nyugat-Európába történő utazást a rendszer háromévente engedélyezhette állampolgárainak, ha jól viselkedtek. Kék útlevél, valutakeret. Egyébként családjának is nagyjából ennyi időre volt szüksége, hogy a következő út költségeit valahogy összespórolja.)

Innentől a kellemes csevegés KGB-szerű vallatássá alakult át:

Aha, szóval körutazás? Mely országokba? Hűha, még Franciaországa is? Mi a fővárosa? Melyek a nagyobb városai? Sorolj fel néhány hegységet! Folyót! Mely országokkal határos? Ásványkincsek? Mezőgazdaság? Miket termesztenek? Hányan élnek ott? Nem baj, ha nem tudod, de tippelj! Néhány esemény a francia történelemből? Mondjuk, Nagy Károly óta. Írók, költők? Na és mi lenne a következő ország? Olaszország? Nagyon jó! Fővárosa? És így tovább, országról-országra.

A kérdések géppuskaszerűen záporoztak. Ha néhány másodpercig nem válaszolt – akár azért, mert nem tudta, akár csak azért, hogy a gondolatait összeszedje –, már jött a következő. Minden egyes kérdés után vallatója apró bejegyzést firkált noteszába. Miután a kihallgatás e szakasza nagy nehezen véget ért, következett a memória:

– Számokat fogok mondani, egyre többet. Neked csak annyi a dolgod, hogy megismételd. Nyolc.

– Nyolc.

– Nyolc, kettő.

– Nyolc, kettő.

– Nyolc, kettő, hét.

– Nyolc, kettő, hét.

És így tovább, számjegyről számjegyre. Nem emlékszik, hányadiknál rontotta el, de ez is akkurátusan bejegyzésre került. Ezzel a világi kérdésekkel végeztek. Áttértek a szakrális síkra.

– Meséld el nekem, miről szólt az evangélium a mai szentmisén!

Alapvetően ez egy könnyű kérdés volt. De neki két megoldhatatlan problémája is akadt vele. Nem figyelt oda a misén, és ami még súlyosabb: fogalma sem volt róla, mi az az evangélium. A rajzfilmekről szóló hittanoktatás és a sunnyogás a kóruson most bosszulta meg magát. Hallgatott.

A másik kicsit megenyhült. Ő is gondolta, hogy szegény gyerekek izgalmukban valószínűleg nem igazán figyeltek, úgyhogy a maga módján megpróbált segíteni:

– Hát kinek az életéről szólnak az evangéliumok? – kérdezte abban bízva, hogy ha Jézus neve beugrik, akkor esetleg valami emléktöredéket fel tud idézni a ma elhangzott részletből.

Lesütötte a szemét, és tovább hallgatott. Kihallgatójában szörnyű gyanú támadt. Lehetséges, hogy a jelölt azt sem tudja, mi az evangélium? Ezt gyorsan tisztázni akarta, mert maga sem hitte el.

– Te nem tudod, mi az evangélium?

A hallgatás mindennél beszédesebb volt.

– De hát hogy hívják a plébánosotokat?

A szerzetes már-már kiabált, tulajdonképpen fölöslegesen. Nyilván nem citálja az inkvizíció elé szegény öreg plébánost a hittanoktatás bűnös elhanyagolásáért. Idegességében csúszhatott ki a száján. És a kérdés azért is értelmetlen, mert a saját plébánosa nevét nyilván mindenki tudja.

Kivéve őt. Szomorúan rázta meg a fejét.

Ez aztán mindent eldöntött. Idejön egy gyerek, egyházi iskolába jelentkezik. Vallásának alapfogalmaival sincs tisztában. Ezen még talán lehetne javítani. De az a végtelen cinizmus, hogy háromszoros túljelentkezés mellett még a plébánosa nevét sem ismeri, semmiképpen sem tolerálható. A szerzetes felállt, megköszönte a beszélgetést, és közölte, hogy a felvételi eredményéről majd levélben értesítik a családot.

– Na, hogy ment? – kérdezték izgatottan szülei.

– Szerintem nem vesznek fel. Nem tudtam, mi az evangélium, és azt sem, hogy hívják a plébánost.

– Te nem tudod, hogy hívják a plébánost? – döbbent meg anyja. Már a nyelve hegyén volt valami dörgedelmes letolás, de aztán elhallgatott. Apja elmélyülten rugdosott egy kis kavicsot az apátság murvával felszórt parkolójában, azt nézte. Érezték, hogy némi saruk azért nekik is van ebben. Aurél atyában egy kicsit bíztak még, de ekkora malőrt még ő sem tudott elsikálni. Nemsokára megjött a levél: „Sajnálattal közöljük, hogy helyhiány miatt…” stb. De a levél végén felvillantották, hogy van még öt másik katolikus fiúgimnázium is az országban. Mindegyik címét megadták.

***

Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumot nővére szúrta ki. Szülei már belenyugodtak valami normális középiskolába, de nővére lehengerlő kampányt indított. Milyen helyes kis város Esztergom! Közel is van Pesthez. Ez is kollégium. Meg kellene próbálni. Addig-addig ismételgette, amíg szülei úgy döntöttek: bár már ott is valószínűleg lezajlottak a felvételik, egy próbát megér. Ő erősen tiltakozott, nagyon unta már az egészet, de azzal nyugtatták: csak nézze meg, ez nem kötelezi semmire. Ketten utaztak le áprilisban apjával.

(A bencés rend alapítója Nursiai Szent Benedek az 500-as évek elején működött. Kemény ember lehetett, szabályzata, a Regula egyes elemei még korunkban is érvényesek a szerzetesrendek életében. A rend jelmondata: Ora et labora, ami azt jelenti: Imádkozzál és dolgozzál. Assisi Szent Ferenc jóval később, a XII. és XIII. század fordulóján élt, nagyon laza volt. Hipszter. Szegénységi fogadalom, az elesettek gondozása, a természet szeretete, egyfajta panteizmus, Naphimnusz.  A rend jelmondata: Pax et bonum, ami viszont annyit tesz: Béke és jóság. A két alapító felfogása között ég és föld a különbség, ami nyilván tanításukban is megnyilvánul. A névadó Temesvári Pelbárt egyébként Mátyás király kortársa, a XV. század második felének neves hitszónoka és hittudósa, tevékenysége elsősorban Budához köthető, de egy rövid ideig az esztergomi ferences kolostor házfőnöke is volt.)

Tavaszi szünet volt. Teodóz atya, az iskolaigazgató fogadta őket.

(Egyébként nem jelentkeztek be. Csak úgy beestek. Manapság ez elképzelhetetlen lenne. Bizonyos tekintetben a múlt század utolsó negyedét sokkal nagyobb lazaság és tolerancia jellemezte, mint korunkat.)

Teodóz atya megkérdezte, hogy mi járatban vannak. Felvételi ügyben jöttek – mondta apja –, ha még lehetséges. (Pannonhalmát nem említette.) Miután a két első évfolyam összesen nyolcvan helyére eddig hetvenen jelentkeztek, Teodóz atya nem látta akadályát egy elbeszélgetésnek.

Apja – hogy elejét vegye a későbbi esetleges súlyos leégéseknek – közölte, hogy bár rendszeres templomjárók, de fia teológiailag még meglehetősen alulképzett. (Ő akkorra már tudta ugyan, hogy mi az evangélium, Dr. Papp Artúr plébános nevét pedig álmából felkeltve is fújta, de azért nem lett volna nehéz megfogni hitének egyéb, még a legalapvetőbbnek számító kérdéseiben sem.) Teodóz atya felnevetett. Hát négy évig jár majd ide a fiú, higgye el, megtanulja. Percig se aggódjon emiatt! Rém barátságos volt. Hát még az öltözete! A bencések állig begombolt, fekete reverendát hordtak, fehér gallérral. Vitathatatlan, hogy volt bennük elegancia. Ezzel szemben a ferencesek öltözete sötétbarna, kapucnis laza csuha, derekukon fehér kötéllel megkötve, lábukon saru.

Hogy azért megadják a felvételi módját, bementek az igazgatói irodába, ahol az egyébként magyar szakos Teodóz atya megkérdezte, hogy mit tanulnak most irodalomból. József Attilát. Mondd el az életét, kérte Teodóz atya. Elmondta.

– Tudnál egy verset is tőle?

Hosszan gondolkodott. Tudott ugyan többet is, de izgult, és egy olyan sem jutott eszébe, amit egy szuszra, gondolkodás nélkül, hibátlanul végig tudna mondani. Ezt Teodóz atya úgy kezelte, hogy nem baj, addig megmutatja az iskolát, és majd a végén elmondja a verset. Körbevezette őket. Megnézték a templomot, a hangulatos belső udvart a kerengőkkel, az akkoriban átépített betegszobákat: valóban modernnek számító kétszemélyes helyiségek, makulátlan fehér vaságyakkal, nővérszobával, orvosi rendelővel. Jártak a fizikumban és a kémikumban is, melyek lépcsőzetesen emelkedő padsoraikkal úgy néztek ki, mint az egyetemi előadótermek. A padok között konnektorok, csapok, kémcsőtartók. Az osztálytermek nagy meglepetést nem jelentettek: átlagosan lepusztultak voltak. Utoljára maradtak a hálótermek.

– Ejha! – szisszent fel Teodóz atya.  – Hát a hálótermek kulcsát az irodában felejtettem. Na, nem baj, majd meglátod, ha beköltözöl.

Nagyon rutinos volt. Tudta, hogy ő el fogja sunnyogni a verset. Nem is kérte számon. Cserébe elsunnyogta a hálótermek bemutatását. Korrekt üzlet.

Rövidesen jött a levél: természetesen felvették. Ezt a család kész tényként kezelte, szó sem volt arról, hogy önkéntesség, esetleg más iskola Pesten. Ő sem nagyon tiltakozott. Szabálykövető volt. Ha felvették, menni kell.

Szeptember elsején levonult a család a Trabanttal, ami dugig volt pakolva bőröndökkel, szatyrokkal meg az ágyneművel: lepedővel, paplannal, párnával és pokróccal. Minden évfolyamra jutott egy-egy hálóterem, nyolcvan személyes. Egy irdatlan hodály, benne négy sorban húsz-húsz rettenetesen leharcolt, barnára festett vaságy, középütt elválasztó folyosó. Bal oldal az A-soké, jobb oldal a B-seké. Szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől. Mint ahogy szülei sem.

Egy hónappal később, az első szülői látogatáskor – miközben elszakadt farmerkabátját varrta a Bazilika előtti dombon – anyja felajánlotta, hogy ha gondolja, kereshetnek más iskolát. Esetleg a piaristák Pesten? Ott bejárós lehetne. Inkább marad – mondta. Egy hónap kollégium elég volt ahhoz, hogy nagyon szégyellje magát, ha feladja. Jól döntött. Élete legmeghatározóbb négy éve volt. És még a pszichológusnak is igaza lett.

***

Érettségi után azonnal felvették a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára, következett a kötelező sorkatonai szolgálat 11 hónapos első időszaka. A hódmezővásárhelyi lövészezredbe került csupa menő előfelvételis közé: színészek, bölcsészek, képzőművészek, sportolók. És valami adminisztratív hiba folytán rajta kívül még 12 gépészmérnök is bevonult ide. A többi 350 gépészmérnök az évek óta nekik megszabott laktanyában, Kalocsán, a páncélos ezredben kezdte meg a szolgálatot.

(Imádta a magyar irodalmat. Magyartanára, Dr. Lukács István kiváló pedagógus és nagy tudású ember volt. Nagyon szeretett volna irodalommal foglalkozni. De akkor még egyházi iskolából esélytelen volt a bölcsészkarra bejutni. A rendszer tartott attól, hogy az ilyen hátterű magyar vagy történelem szakos tanárok megmételyezik az ifjúságot. Matekból is jó volt, így lett gépészmérnök. Ezzel a szakmával nem volt probléma. A mechanika, statika, termodinamika rendszerfüggetlen.)

A kollégiumi után azt gondolta, hogy ez a szűk egy év sétagalopp lesz. Hozzászokott a közösségi élethez, a többiekhez való alkalmazkodáshoz, illetve ha kellett, akarata érvényesítéséhez. Praktikák. Ezzel nem is volt különösebb baj. A baj azzal volt, hogy – kezdve a laktanyaparancsnoktól a legutolsó harmadidőszakos őrvezetőig – komplett idiótákkal volt körülvéve. A színvonalhoz néhány előfelvételis szakasztársa is gyorsan hozzáidomult.

Maga a laktanya egyébként szanatóriumnak volt elkönyvelve a többihez képest. Máig is emlékszik jó Bagdi őrvezető szavaira, ha valaki panaszkodott:

– Kemény a föld? Sír-rí a katona? Óriási szerencséje van, hogy a 2. zászlóaljba került! Mert az 1. zászlóalj sokkal nagyobbakat szív! De az is semmi ahhoz képest – és itt tényleg kicsit megborzongott –, mintha Kalocsára került volna a Forradalmi Ezredbe. Na, ottan megtudná, mi az a szívatás. Úgyhogy örüljön, oszt ássa tovább azt a kib…ott lövészgödröt!

A bevonulást követő második héten kérdőívet osztottak ki közöttük, melyben elsősorban arra voltak kíváncsiak, kinek milyen a mozgalmi élete. KISZ-tag-e? Ha igen, válaszoljon az alábbiakra, ha nem, ugorjon. Párttag-e? Ha igen… Ezzel nagyjából ki is merültek a kérdések az utolsó kivételével: milyen alkotó jellegű vagy művészi tevékenységet folytat? Rajta kívül mindenki KISZ-tag volt, párttag is akadt egy-kettő. (Az egyházi iskolákban nem működtek KISZ alapszervezetek.) Kicsit szégyellte, hogy üresen fogja beadni a kérdőívet. Úgyhogy a művészeti rovatba beírta: szeret rajzolni.

Abban az évben tartották a Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusát. Erre az alkalomra rengeteg plakát elkészítését tervezte a parancsnokság, ezekkel fogják majd kidíszíteni a laktanyát az eskütételre. Miután tele voltak képzőművész-palántákkal, a kivitelezéssel nem lehetett gond. Az anyagköltségeket pedig állta a Néphadsereg. (Akkor találkozott életében először a Rotring, a Faber Castel és még sok más neves kapitalista írószergyár termékeivel. Ilyeneket nem árultak az esztergomi ÁPISZ-ban.) Kineveztek hát egy képzőművész előfelvételist, aki az egész projektet irányította. Nyilván párttag volt, de korrekt. 12 fő volt a plakátrajzoló létszámkeret, ezt kellett feltölteni a legalkalmasabbakkal. Berendelték hát az összes képző- és iparművészt és azokat, akik a kérdőív utolsó rovatába ilyen tevékenységet írtak, így őt is. Felvételi vizsgát tartottak, ahol tőle is megkérdezték:

– Te mihez értesz?

– Szépen írok.

– Akkor írjál valamit!

(Esztergomban az első osztályfőnöke és prefektusa Tamás atya volt. Ha a ferenceseket a bencésekhez képest hippinek tekintjük, akkor Tamás atya a hippi volt a hippik között. Az első osztályfőnöki órán felírta a táblára a következő mondatot: „Éljen a Magyar Néphadsereg!” Majd megkérte az osztályt, hogy ezt mindenki másolja le. Miután elkészültek, Tamás atya kiválasztotta a legszebbet. Az övé volt. Jutalma: töltse ki az osztálynaplót 36 főre, minden egyes adattal.)

Erre visszaemlékezve nyomtatott nagybetűkkel leírta: „Éljen a Magyar Néphadsereg!” Írása javult a gimnáziumi évek alatt, beválasztották a plakátkészítő csapatba. Szigorúan önkéntes alapon.

A képzőművészek már a munka indulásakor közölték feltételeiket: ha részt kell venni az alapkiképzésen, azaz kúszni, szökellni, gyakorló gránátot dobni, horribile dictu lövészgödröt ásni, estére biztosan remegni fog a kezük. A határidő is rövid. Innentől fogva mentesültek a napi terepgyakorlatok alól.

Egész nap csak ült, és írta a plakátok bornírt, unalmas és sematikus szövegeit. Maga a dizájn egyszerű volt: bal oldalról alaposan pofán vágtak egy vörös csillagot, amitől az eldeformálódott, ágai össze-vissza álltak. Ez volt a művészi hatás. Ráúsztattak egy nagy, kurzív, világoskék XII-est. Kész. Az elemeket színes öntapadó fóliákból ügyesen kivágták, és felragasztották egy A1-es kartonra. Akkor jött ő: nyomtatott nagybetűkkel teleírta a gépelt oldalakon elé tett hülyeségekkel. A munka oroszlánrésze így rá hárult, a sablonok kivágása és felragasztása nem telt sok időbe a többi tizenegy művésznek.

Pár nap elteltével súlyos morális válságba került. Esténként, mikor munkájával végzett, visszatért a körletbe az egész napos harcászkodástól kimerült, poros, koszos, izzadt és szakadt társai közé. Bár nem mondta senki, de érezte, hogy kiközösítik. Nem haragudott, megértette őket. A szakasz egy emberként szív, és itt van ő, aki ehelyett egész nap csak bent ücsörög, és valamit firkálgat. A kollégium megtanította rá, hogy a közösségből kilógni: életveszélyes. Vissza akart férkőzni a kegyeikbe.

Elhatározását tett követte. Reggel félrevonta a főművészt.

– Te, én holnaptól visszamegyek a szakaszomhoz. Abbahagyom a plakátrajzolást.

A másik megdöbbent. Őszintén nem értette, hogy lehet valaki akkora őrült, hogy ezt a felülről is támogatott, rendkívül kényelmes sunnyogást feladja.

– Te hülye vagy? Akkor tovább folytatod az alapkiképzést. Lövészgödröt akarsz ásni?

– Lövészgödröt akarok ásni.

– Kúszni, mászni, gránátokat hajigálni?

– Igen.

– De miért?

– Úgy érzem, cserbenhagytam szakaszt. Szeretném azt csinálni, amit ők. Meg ez egy önkéntes feladat, nem igaz?

Lett is nagy riadalom! A művészek elveszítik egyetlen emberüket, aki szépen ír. Mi lesz így a plakátokkal? Hogyan készülnek el? Egy óra sem telt el, máris hívatta a zászlóalj politikai tisztje, egy százados. Ő volt a plakátprojekt fő felelőse. Nem volt különösebben ideges. Rágyújtott és megkérdezte, hogy mivel indokolja elhatározását. Neki is elmondta: morális válság, az akolmeleg hiánya, a szakaszhoz akar tartozni. Miután végighallgatta, a százados két lehetőséget ajánlott fel:

Vagy elfelejtik ezt a beszélgetést, és tovább folytatja a plakátírást, vagy parancsba adja, és tovább folytatja a plakátírást.

Az első megoldást választotta.

A plakátok határidőre elkészültek, az eskütételre mindegyik a helyén díszelgett. Időközben a szakasz is megenyhült: megszokták, hogy ő firkálgat, sőt, ebbe egyfajta nagyon rafinált túlélési technikát kezdtek belelátni, amit tiszteltek. Eskütétel után jutalmul csak a kiemelkedően teljesítő előfelvételisek kaptak két napos eltávozást. No meg a művészek és ő.

Lehullott róla minden erkölcsi béklyó. Azt is rebesgették, hogy önálló dekorációs részleg alakul a laktanyában, őrá feltétlenül számítanak. Kéthetente eltávozás, kimenő pedig annyi, amennyit csak akar. Carpe diem!

Visszatérését követő napon szennyes ruhák válogatására osztották be a mosodához. Ott találta meg az alegység-ügyeletes: azonnal jelentkezzen az ügyeletes tisztnél. Mire odaért, már összegyűlt a többi gépészmérnök is. Az ügyeletes tiszt közölte velük, hogy sajnálatos adminisztrációs hibára derült fény: Kalocsán van 13 képzőművész, bölcsész és színész, akiknek itt van a helyük, míg a gépészmérnököknek ott. Pakolják málhazsákba az összes felszerelést, áthelyezik őket a Forradalmi Ezredhez. Indok: a Magyar Néphadsereg nem feledkezik meg az előfelvételisek tudásának szinten tartásáról. Havonta jönnek majd oktatók a különböző egyetemekről konzultálni, ezért egyetemenként minden hallgatónak ugyanahhoz a laktanyához kell tartoznia. Egy óra múlva itt az autóbusz. (A 350 gépészmérnök – mint tudjuk – egy másik kalocsai laktanyában, a páncélosoknál szolgált. Ott nyilván több gépalkatrésszel találkoznak, mint egy lövészezredben. De egy ekkora duplacsavart már nem volt képes lekezelni a Magyar Néphadsereg adminisztrációja. Úgyhogy a későbbiekben a konzultációk során ők 13-an pingpongoztak, csocsóztak, a kantinban lógtak, de leginkább az ágyukon döglöttek.)

***

A Forradalmi Ezredben pár nap téblábolás után beosztották őket a különböző alegységekhez. Ő a 2. sz. független páncéltörő szakaszhoz került. Szakaszparancsnoka, Ferenczi törzsőrmester az irodában felvette az adatait. A végén megkérdezte, hogy melyik középiskolában végzett.

– Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium, Esztergom! – vágta ki büszkén, szinte lázadóan.

Ebben a hangsúlyban sok minden összesűrűsödött. Konzervatív neveltetése. A pannonhalmi fiaskó és utána a jó fej ferencesek. Visszaemlékezés egy negyedik év végi osztályfőnöki órára, amit egy III/III-as elhárító tiszt tartott hívatlan vendégként: „Ha lázadni mertek, szervezkedtek, feltöröljük veletek a padlót. Szó szerint feltöröljük!” Hogy nem lehetett bölcsész. Hogy Vásárhelyen nem a második lehetőséget választotta. Szembeszegülés a rendszerrel. Egyfajta „coming out”.

– Temesvári Ferenc Gimnázium – ismételte Ferenczi törzsőrmester, és kezdte volna írni. Közbevágott:

– Nem Ferenc, hanem…

– Kérek engedélyt… – mormolta Ferenczi törzsőrmester halkan, csak úgy maga elé.

– Kérek engedélyt jelenteni!

– Jelentsen...

– Törzsőrmester elvtársnak jelentem, nem Ferenc, hanem ferences. Ugyanis ferences szerzetesek tanítottak ott.

Ferenczi törzsőrmester nyilván nem volt tisztában az Állam és az Egyház között 1950-ben kötött megállapodással, nem hallott a szerzetesrendekről, így a ferencesekről sem. Eddig a papírokba temetkezett, most felemelte fejét, majd oldalt billentette, szemeit kicsit összehunyorítva egy darabig szótlanul nézett rá, majd bólintott. A gesztusban minden benne volt. Újra egy előfelvételis, aki értelmetlen betűhalmazokat zagyvál össze. A hülyéje! És még mennyi baja lesz ezekkel tíz hónap alatt. Akkurátusan beírta: Temesvári Ferenc Gimnázium, Esztergom.

– Leléphet! – mondta végül.

Kisomfordált. A moralizálás ezúttal is kudarcba fulladt.