A fuvaros

A kisvárosi utcazajba gyakran keveredik trágyaszag. Hogy melyik az elviselhetőbb, az talán nem is kérdés, csupán akkor, amikor a várossá avatott egykori nagyközség jó torkú fuvarosának hangos kurjantása megrezegteti az állott júliusi levegőt. A nádasban minden, ami addig mozgott, hirtelen megáll. A gólyák visszahúzódnak fészkükbe, az udvarokon a disznók elfelejtenek röfögni, a bokorban szúnyogok jajgatnak, testük fonnyad a melegben, közben a kisváros szélén lévő istállóban a gazda örömére mégis megellik egy tehén. A megsárgult délben a fuvaros lehajtja kocsiját a főutcáról, amire még a lovai is Vörös Hadsereg útjaként emlékeznek. Az udvaron kiköti a lovait. Már igencsak ismerik a járást, egymás után lépkednek be az istállóba, s járulnak jászoluk elé. A gazda friss szecskát vet nekik, megitatja őket, majd egy alumíniumvederben leengedi a kútba a nyolckilós dinnyét. A zománcos lavórban a víz szinte felforrt már ebben a hőségben, a fúrott kútból hoz hozzá egy kis hideget, közben iszik egyet, majd jól megpaskolja arcát, nyakát, nem törődik a lecsurgó vízcseppekkel. Kisebb tócsa keletkezik körülötte. A fészernél ugyancsak tócsa. Mindenfelé tócsák. A csend bolhászkodik. A vaspatkók azonban elnémulnak. A fuvaros lehúzza a sárhányón a csizmájára tapadt tyúkszart – mielőtt betért volna a házba, friss vizet adott a baromfiknak. Nem gondolkozik közben semmin, azon pláne nem, hogy egyszer majd az ostorát is felravatalozzák vele együtt. Csak a láger törte meg egy kissé az elméje csendjét. Vissza-visszatérő történeteit már szóról szóra fújja a kisváros, ahová sokat jártak az elvtársak vadat lőni. Ő nem lőtt nyulat sem, még a csirkenyakat sem ő vágta el. Egyet szeretne. A kitagosított múltat elfeledni. Amikor beér a házba, nyikorognak a falak a lépteitől. A köténye alatt könyékig feltűrt ujjú, kockás inget hordott mindig. Meg tüdőfájdító gyulladásokat. Még a húsleveshez is vizet iszik. De most nem aranyzsírcseppes dél van. Egyébként a vasárnap is csak úgy hirtelen toppan be a szombat után. Mindent megeszik amúgy. Még a szalmalevest is megette akkor. Hirtelen eszébe jut, boglyával a hátán miként trappolt hajdan, csak úgy süvített az anyja háza felé az úton. Összeboglyázza magában néha a múltat. Egyedül ő a tudója, a jajgatás portáin merre verték a szegényeket. A halálos ágyán kérdezte az asszonya tőle, hogy élnek-e még, akik pengével vagdosták szét a talpad. Csak bólintott, élnek. De szikkadt száját nem hagyta el többé szó. A fájás mintha már szűnne. Körben az ég alja még most is meg van kékülve. Ameddig élt, néha letüdőzte a múltat, amikor Symphoniával kínálták meg, máskülönben nem füstölte össze a levegőt. Gyakran megneszelte, hogyan száll le a messze leszakadt lombú nappalok kihűlt csendje. Búját-baját összeköpülte az idő. Nemegyszer vetette hanyatt magát a szénakazalban, szájában szalmaszárral. Kalapját szemére húzta, úgy aludt, mint aki nem a húgyszagú vagonokról álmodik, sokkal inkább a pilinkélő hóesésről, a menetelő századról. Azokról, akik ott fagytak meg a fronton. Ám ő nem fagyott meg, pedig a madárból is kifagyott a madárlélek. A fuvarosból nem fagyott ki a félelem. Ébredéskor megigazította indigókék kötényét, lapátkezével rácsapott a lovai tomporára. Az állatok ütemes vaspata-zörgéssel hagyták magukat befogatni a szekérrúdhoz. Éppen úgy, ahogyan a fuvarost fogatták be akkor. Asszonya sem tudta, hol lakik a fájása, hol lakik a lelki nyomora, s hány fényévnyire van viszontlátása. Három nap múlva egyszer csak nyikorgott a nagykapu, meglátta a sántító gazdát. Feltámadt a szél, a kutya vonyított, amiképpen a holdra szoktak a farkasok, a bárányok azonban hallgattak mind. Az asszony összecsapta a tenyerét, keresztet vetett, ahogyan az ötkilós cipó aljára szokott a megszegés előtt, csak akkor mindig a késsel, míg most nem volt se lágy kenyér otthon, se körmei az asszonynak, a száraz jegenyeágakon nem nőttek ki. Azokkal kaparta volna pedig éjjel-nappal a falat fájdalmában, már agyaggöröngyöt is formált a kezével, amelyet majd a fuvaros férje deszkakoporsójának tetejére dob. Nem lesz avarnesz, sem szilvaíz, gondolta magában. De ezt nem most, hanem később, hogy a lovak már kiöregedtek, s el kell altatni őket, szegényeket. Port, levegőt legelnek már a szürkemarhák is, a por is szürke, a marha végképp az. Lábnyoma siet utána, a lószállító után, ott akar lenni, de nem lenni akarna, mert az túl sörényes viszonyulás ehhez a drámához. Felnyerít álmában azóta is, létra mászik a padlásra, a padláson ott a fuvaros ostora, nagyot csettint vele, még egyszer, utoljára, de senkinek sem tűnik fel, hogy nincs már neki sem teste, sem lelke. Fában a jel. Rá van írva.

(A novellában szó szerinti vagy módosított formában Serfőző Simon-verssorok és önidézetek szerepelnek.)

Nyitófotó: Fortepan / Zsanda Zsolt