Ellentétek szintézise; Expresszív tér- és a formavariációk

Abafáy-Deák Csillag

Ellentétek szintézise

2023 nyarán Révfülöpön Szyksznian Wanda Gyöngykor című tárlatán hatásos elemként gyöngyök tekeredtek, bogozódtak a színezett faágakon. Gyöngyhalászként merülhettünk le a művész képi világába. Most, ha belépünk a kiállítás nagytermébe, nem merülünk a mélybe, a főfalon található, több alakos installáció központi alkotása az égbe emeli tekintetünket. Wanda nem a csillagokat hozza le nekünk az égről, hanem egy felhőszerű képződményt, ami felemelkedésre kész, mint egy félbevágott repülő csészealj, nem statikus, a lebegő, létraszerűen elhelyezkedő ágak mutatják az utat, fölfele.

Installációi az anyag, a technika és a koncepció hármasának egymásra hatásából alakulnak ki. A légies, áttetsző, színes ágak híven őrizik a hagyományokat. Tört, vágott, színezett faágak, girbegurba formájuk szétágazik, akár egy virágcsokor. Nem díszletek, hanem mementók, a fa törzséből fűrészelt lyukas-festett formák az élet erejét, metamorfózisát és a halhatatlanságot hordozzák. Szívbe markolóak is, egyik installáció vörösre festett testbe (szívbe) szúró, sebző emlékek megjelenítése lehet, de számomra ecsetek, festőspaklik, a művészet gyógyító erejét, diadalát is jelképezik.

Wandát nem a díszített felület és forma szépsége ragadta meg, hanem a teremtő, szerkesztő logika, az öntudatlan, természetes absztraháló képesség. Nemcsak a minta, de a felhasznált anyagok is módosítanak az installáció hangulatán, más-más jelentéstartalmakat, asszociációkat társítanak a műhöz. Vérrel festett szív, mintha egy rituális gyilkosságot látnánk. Az alkotás keresztmotívuma azonban más asszociáció felé tereli a figyelmes nézőt. A kereszthalálra emlékezteti. Mítosz és valóság szövődik egybe.

 A Ferenczy Noémi-díjas grafikus és plakáttervező tizenévesen tervezte az első plakátot az Illés zenekarnak, ezt követték a filmplakátok, könyvborítók, meseillusztrációk. A hazai pop-rock műfaj egyik legfontosabb lemezborító-tervezőjeként szerzett magának hírnevet, Szörényi–Bródy Utazás című albumát is ő tervezte, de bezúzták. Így vall magáról: Bennem semmi olyan akarás nem volt, hogy olyat akarjak csinálni, amit kellene …mindenben hátat fordítottam annak, ami addig volt: a stílusoknak, a színvilágnak, de a fiataloknak szerintem ez is a dolguk. Most egyetemen tanítok, és mindig azt mondom nekik, hogy a tapasztalatomat át tudom adni, de nektek kell az újat kitalálnotok, így működik a világ.

Atmoszférikus hangulatterek fogadnak a tárlaton. Hol a finom átmenetek, hol a markáns kontrasztok dominálnak, és mindenekfelett a színek természetessége az, ami magával ragad. Sötét, világos zugok, hullámok, meseszerű formák, elmosódó határok követik egymást egy ismert és ismeretlen geometrikus világban, amelynek forrása a művész személyes benső élete és víziója. Önreflexiók, és a világ állapotáról is vallanak.

Geometrikus kompozícióiban felfedezhetünk transzcendentális elemeket (templom, sírkő, temető), de a formák küzdelmében az emberi lét szimbolikáját, az élet és halál motívumát is. Akár Rozsda Endre, Wanda is szétaprózza a festmény érzéki terét, s helyébe fokozatosan épít egy geometrikus, emlékezetből és emlékekből képzett személyes tér-időt, színmezőt. A geometrikus alkotások optikai illúziót keltve (a színerő fokozásával, valamint a tér sűrűsödő és a ritkuló vonásaival) érzékeltetik a mozgást és a teret a befogadóval.

Az ablakkal szemközti falon tizennégy (kétszer hét) absztrakt alkotás élénk színvilága a piros-fekete-szürke kontrasztját hordozza. Mindegyik kép más-más labirintust rejt magában. A szürke, sávozott formák hol temetői formát, hol keresztet, hol egy város építészeti világát sejtetik. Nincs szimmetria, ismétlés, a formavilág mindvégig egyedi, enigmatikusnak is nevezhetném. A tér így válik nyitottá, szabadulótérré. Az ölelkező, szorosan egymáshoz forduló, egymásba épülő látványos formák és színek egy nyüzsgő városi és természeti (méhkas) világot jelölnek, egyfajta gravitációs erőteret hordoznak. Ebben a szoros összezártságban érzünk némi szorongást (túl kell élni valamit, illetve meg kell újulnia az emberi léleknek), mintha nem lenne mód a kiválásra, a kiszakadásra, mert ez a nyüzsgő világ beszippantja, magához vonzza a benne lévőt. Különös fények és színek, álomszerű formák világában sétálhatunk egy sosem látott térben, egy sosem látott városban. Sötétségből jutunk a világosság szigeteire. A kompozíciós tér mintha szétrobbanna, mintha folytonos változás állapotában lenne. A formák és a színek kaleidoszkópszerű egymás mellé helyezésével a formák és színek egymásból születését, összefonódását hangsúlyozza.

Egyik falon szürke vonalas formák fogják össze a hálózatot, már-már horgolt csipketerítő módjára. Pókhálók? A labirintusszerűen elágazó vonalak nem engedik el a néző tekintetét. Négy kép keresztformát idéz fel. Színfoltokból épülnek fel, a foltok többnyire halványak, mozaikformát öltenek. Bennem Váli Dezső Zsidó temetők (1984-87) képi világát hívják elő. Válinál egy mandulafa virágzik, Wandánál a legfelső képen egy fehér-sárgás korong jelzi a napot, a holdat. A középső kép fehér-szürke foltjai élnek, világosságot teremtenek a holtak világában. A jobboldali kép hullámos rácsvonalai ablakot nyitnak a túlvilágra.

Fotókat látni az ablak melletti falon. Természeti formák. Miniatúrák. Filmszerű snittek, ornamentikák. Mint amikor természet újra átveszi a szerepét. Ágnyomok, párbeszéd az élettel.

Párbeszéd a világgal és a nézőkkel. Wanda önmagára és saját belső hagyományaira reflektálva képes új esztétikai értéket teremteni.

Kölüs Lajos

Expresszív tér- és a formavariációk

A kiállítótér első traktusában 2021–2023–2024–2025. évi naptárak – az egyiken Wanda arcképe tűnik át – fogadják a nézőt. Az alkotó innovatív, konstruktív szemléletével, önazonosságával szembesülünk. A terem másik végén vázába helyezett, színesre festett, levelektől megszabadított, girbegurba, göcsörtös faágak együttese vonja magára figyelmet. Akár egy csokor száraz virág. Nincs hervadás. Őszi-téli dekoráció? Nincsenek masnik, függő díszek rajta, a színek kavalkádja teszi a holtágakat élővé és széppé.

Jobbra tőle egy négyzet alapú, színes absztrakt kép. Labirintus? Inkább a fatörzsek évgyűrűit idézik a szürke, változatos formák. Benyomódnak, megnyúlnak, mintha egymásra lennének helyezve, rétegezésük teret hoz létre. A fehér-fekete formák lebegőn virítanak a színes kompozícióban. A vonal(as) figurák (ágak) és a geometrikus formák különbözősége szembetűnő, a természet és az emberi gondolat találkozása, egybefonódása. A színes ágak plaszticitása és a geometrikus tér gazdag felületi hatása egyszerre emberközpontú és szürreális pillanatot hoz létre bennem.

A főterembe lépve egy kereszt formát idéző képegyüttes állít meg. A négy alkotás festékfoltokból áll. Sötét háttérből felvillanó színes foltok a múló és homályos pillanat, halványuló benyomás érzetét teremtik meg. Az emlékezet mozgalmas, szövevényes világát nyitják meg, amely tudatunk mélyén lapul, kavarog.

Jobbra tekintve tizennégy kép látványába merülök. Oda-visszajárok. Kétszer hét kép. Mindegyik kép terében izgalmas feszültséget fedezek fel, a formák ide-oda mozdulnak, dinamikus egyensúlyuk harmóniát teremt. Robbanás előtti helyzetek? A felülnézet látványossága az alkotói távolságtartást is magában hordozza, öntudatra, látás- és gondolkodásmódra irányítva a néző figyelmét. Ritmusban mozdulnak a formák. A körkörösség az uralkodó elem, és nem a horizontális és vertikális terjeszkedés. A horizont, a perspektíva fizikai és metaforikus értelemben is szűkül, kilátni nem, csak kilesni lehet ebből a térből.

A tizennégy kép úgy hat rám, mintha egy vetítővásznat látnék, amelyen sebesen peregnek a filmkockák. A képek egymásra torlódnak, olyannyira, hogy már-már egyetlen pillantással felfoghatom őket, átadva magamat a felmerülő benyomások váratlanságának. Nincs határ a távoli és a közeli között, minden kering, felvillan, kihuny, száguld – mint a csillagok fénye.

A második traktus fő fala előtt installációk, egy komplex, többdimenziós alkotássorozat. Festett ágak-bogak. Egy keresztény jelképet, a keresztre feszítést – piros szívet formáz a fűrészelt deszkalap. A szívforma a szeretet jelképe. Vagy inkább csak egy szívzűr? A festett ágak mint lombkoronák. Az átváltozás misztériumáról, a mulandó emberi létnek a természet nagy, örök körforgásába való kiterjesztéséről szólnak, a mitikus gondolkodásmódról, a szakralitás megkerülhetetlenségéről.

Kísérlet a figyelem újraelosztására, kísérlet az adott tér plasztikai átrendezésére. Paradicsomi kert, virágok nélkül. Wanda a szobor világa felé tágítja művészeti munkásságát és szabadságát. Az elszáradt, enyészetre ítélt faágakat feléleszti, újrateremti. Az organikus struktúrák ihlette alkotások dekorációknak hatnak, de csak látszatra, mert egyedülálló módon (egyenes és göcsörtös vonalakkal és ívekkel, hangsúlyossá tett jelekkel, színekkel) képesek átadni a természet szépségét, változatosságát és harmóniáját, holtukban is képesek megőrizni a természetben rejlő mozgást és energiát.

Az alkotó befele néz, a tudás nagyságába és korlátlanságába vetett hitét mintha zárójelbe tenné. Kételkedik. A benne-lét művészi, geometrikus és organikus formáival egy életérzést fejez ki. A felemelkedés, a változás vágyát. A képi struktúrák drámaisága a szabadságkeresés megkerülhetetlenségét is magában hordozza. A kompozíciók sűrű és nyugtalan, folyamatosan pulzáló ingerhalmazzá alakulnak.

Jelekké vált világot látunk a négyzetes képek melletti két képen. Vízszintes templomot, fehér galambszárnyakat, már-már chagalli ihletettséget sugároznak, egyben a művész erősen strukturálódó belső világát hordozzák.

Wanda nemkonvenciális struktúrákat tár elénk, dialektikus jelenségeket fűz össze, választ el egymástól. Megbontja a metafizikai lét rendjét, a szimbólumok közötti összefüggések struktúráját, a törés, a folytonosság hiányával kvázi harmóniát teremt. A geometrikus formákat folytonosan átértelmezi, megváltozik a formák státusza és identitása, valóságképünket billenti ki ezáltal, ellentmondásokat, értelmi korlátokat hoz felszínre, illetve rejt el.

Wanda elkerüli az illusztrativitás és a formai öncélúság csapdáit, a művészet saját törvényeit kutatja, egyben absztrakt világának érzékiségét teremti meg. Műveiben semmi sem az, mint aminek látszik, a tér és az idő összekapcsolódik, egyetlen szövetet képez, amely mindig felfeslik valahol. Nem az ellentétek szintézisére törekszik, hanem egy új tér–idő-tapasztalat művészi megformálására, miközben a mulandóság és az örökkévalóság közötti határokat feloldva az időtlenség varázslatos világába vezeti a nézőt.