Világraszóló gyorsvonat...

Az 1952-es ötkarikás játékokon, Helsinkiben aranyérmet nyert magyar labdarugó-válogatott ünneplése lankadatlan lelkesedéssel folytatódott a következő évben is. A csapat sikert sikerre halmozott.

Kolozsváron mi, második elemibe induló suttyó kisiskolások, másról sem beszéltünk, vitatkoztunk nagy lelkesedéssel, mint hogy Kocsis, Bozsik Cucu, Puskás Öcsi vagy éppenséggel Grosics-e a legjobb, és hogyan fogunk szerepelni november 25-én, a világ futballnemzetének kikiáltott, otthon addig veretlen angol válogatott ellen, Londonban. 

A román közösségeket is lázasan foglalkoztatta az esemény, természetesen döntő többségük, nem kis kárörömmel, a vereségünket jósolta.

Apám nagy kartonlapra egy focipályát rajzolt, majd a család barátaival ezen elemezték a várható csapatfelállást. No, meg latolgatták a magyarok esélyeit a következő évi svájci világbajnokságon, nagy reményeket táplálva a magyar foci jövőjét illetően. Ezalatt mi, gyerekek, a szoba sarkában némán „ittuk” a hallottakat, hogy másnap az osztályban, teljesen elfeledkezve az ABC-ről és a szorzótábláról, mi is megvitassuk a dolgot.

Azokban az években az ötvenegy családot számláló utcánkban három rádió volt, abból az egyik a miénk. A mérkőzést mindenki hallani szerette volna, ezért már a nyár folyamán engedélyt kértek apámtól, hogy bejöhessenek az udvarunkba Szepesit hallgatni, aki képszerűen, izgalmasan közvetített, pillanatról pillanatra minden pályán történő mozzanatról tájékoztatott. Lelki szemeink előtt láttuk a mérkőzést. A felnőttek, alkalmanként tizenöt-húszan, ülőalkalmatosságokkal felszerelkezve érkeztek. A gyerekek a hokedlire kihelyezett rádió körül, a földön ülve izgulták végig a mérkőzéseket.

A régi rádiókészülékeken szó sem lehetett tökéletes vételről. A hátsó sorokban már alig hallották Szepesit, ezért a közelebb ülők közvetítettek hátrafelé. Volt, aki egy üveg bort hozott, amit magyar gól esetén azonnal „csapra vertek”. Kész népünnepély alakult ki, telve az együvé tartozás magasztos, nemzeti érzésével. De a félsz is felettünk lebegett, hiszen a román titkosrendőrség, a Securitate szerint ennyi magyar egy helyen csak azért gyűlhet össze, hogy Erdélyt átjátssza Magyarországnak.

Három nap volt hátra 25-éig. Apámat, aki több megyére kiterjedő kereskedelmi főfelügyelő-helyettesként dolgozott, berendelték a bukaresti központba. A mérkőzés napján utazott vissza Kolozsvárra. Ezt tragédiaként élte meg, hiszen nem követhette élőben a meccset. Hiába maradt volna Bukarestben, a Kossuth Rádió hullámai nem érték el a román fővárost. Bele kellett törődnie, hogy lemarad a mérkőzésről.

Ettől függetlenül megszervezte, hogy a rádiónkat kihelyezzék az udvarra, illetve rossz idő esetén a padlástérbe, ahová csak korlátozott számú ember mehetett fel anélkül, hogy a mennyezet beszakadjon, és az egész társaság az öreg Ilonka néni ölébe pottyanjon. A rádióantenna felszerelését Laczkóra, a szervezést Fekete bácsira, udvari szomszédainkra bízta.

Bukarestbe érve apám azt tapasztalta, hogy az angol–magyar ott is a leggyakoribb beszédtéma. Érdekes módon akadtak olyanok is, akik – figyelembe véve a magyar csapat olimpiai aranyérmét – megelőlegeztek egy döntetlent. De magyar győzelmet senki sem várt. Ez a hangulat jellemezte a minisztérium előadótermét is. A „fejtágítás” szünetében a bukaresti kollégák szívesen kérdezgették a csekély számú erdélyi magyar küldöttet: mit gondolnak, mennyire kapnak ki a Wembleyben? Apám kitartott a döntetlen mellett, amit enyhe elnéző mosollyal fogadtak.

Eljött a nagy nap, apám lesújtva, lelkileg összetörve ült fel a Bukarestet Kolozsvárral összekötő gyorsvonatra. Gyakran tekintett a zsebórájára, várva a kezdőrúgás pillanatát. Az első osztályú kupéban három regáti* férfi és apámon kívül még egy magyar, egy székelykocsárdi főkönyvelő foglalt helyet. Lassan felengedett a hangulat, és a társalgás is elindult, természetesen románul. Az időjárás megtárgyalása után azonnal rátértek a nap kiemelkedő eseményére, az angol–magyarra. Az egyik regáti kijelentette, őt nem különösebben érdekli a futball. A két másik – mellesleg oktatásügyi minisztériumi tisztségviselők – teljes meggyőződéssel állította, hogy a magyar válogatott súlyos vereséget fog szenvedni, majd sajnálkozó hangon érdeklődtek a két magyar véleményéről. Apám kitartott a döntetlen mellett, ami széles mosolyra derítette a regátiakat. A székelykocsárdi atyafi csak annyit mondott, bízik a csapat jó játékában. Apámnak viszont magyarul odasúgta, hogy „a labda kerek”.

Mi lesz, ha valóban kikapunk, hogyan fogok a másik három szemébe nézni? – morfondírozott apám. Mi lesz Kolozsváron, a munkahelyen, ezt hogyan lehet túlélni? Hasonló kérdések, vajúdások közben a vonat a Déli-Kárpátok szorosain keresztül robogott Erdély központja felé. A kezdőrúgás pillanata ólomlábakon közeledett. Az enyhe élcelődések kisebb-nagyobb megszakításokkal folytatódtak.

– Mit akar egy ilyen kis ország a brit oroszlánnal? Már Ádám is focizott Évával az angol paradicsomban, olyan régi ez az angol sport!

– A mérkőzés után az angolok „papucsot talpalnak”** a magyar játékosok lábára, és hazapostázzák őket.

A vonat már bent pöfögött Erdélyben, amikor megtörtént a kezdőrúgás. Idegtépő percek következtek. Az 50-es években táskarádiónak*** még a hírét sem hallottuk. Honnan lehetne hát valami hírt hallani? A vonat megállt egy állomáson, apám kinézett az ablakon, és hihetetlennek tűnő kép tárult a szeme elé. A vonatról férfiak tucatjai ugrottak le, rohantak az állomásfőnök irodája felé. Feltételezték, ha másnak nem is, de neki biztosan van rádiója. Néhány embernek jutott csak hely a kis irodában, a többség kint nyújtózkodott, fülelt, hátha hall valamit. A vonat ablakaiból magyar és román nyelven kiabáltak, érdeklődtek a londoni mérkőzés állásáról.

A szerelvény elindult, zűrzavar támadt, néhány utas futni kezdett utána. Néhánynak sikerült elérnie, de többen lemaradtak, pedig a gőzös élesen sípolt indulás előtt. Azok közül, akiknek sikerült felkapaszkodni, néhány magyar végigrohant a vagonok folyosóin, és ordítva közölte, hogy a 22. percben a magyar válogatott 2:1-re vezet. Ez nem lehet igaz, suhant át apám agyán a gondolat, de amikor már a harmadik „hírmondó” is ugyanezt harsogta, visszalépett a fülkébe, és csodálkozva látta, hogy a székelykocsárdi magyar nincs ott. Tehát lemaradt, a hazautazás helyett inkább a közvetítést választotta. Mi lesz a kis bőröndjével?

A két regáti a térdét csapkodva kacagott, olyannyira, hogy majd leesett a plüssülésről. Ilyen jó viccet nem hallottak már ezer éve. Még hogy egy kis nemzet csapata nyerésre áll a brit oroszlánnal szemben, az otthonukban! Ha-ha-ha! Harsogott gúnyos nevetésük, miközben a vonat csattogó kerekei lopták a kilométereket.

Apám kételyek között tipródott, ha nem is hitt a győzelemben, de bízott a csapatban. A szájról szájra terjedő lelkes hírekhez azért kissé szkeptikusan viszonyult. Közben Székelykocsárdra érkezett a vonat, de még mielőtt teljesen megállt volna, a hangosbemondón értesítették az utasokat, hogy Londonban 4:2 re vezet a magyar válogatott. Ugyanakkor felhívták az utazó közönség figyelmét, hogy ne ugráljanak le a vonatról, mert az előző állomáson is lemaradt tucatnyi utas.

Tehát igaz! Vezetünk!!! Apám ordítani szeretett volna, ám amikor megpillantotta a két regáti megnyúlt arcát, nagy erőfeszítés árán, de sikerült lepleznie kitörő örömét. A kupéra néma csend ült, az egyik román annyi kommentárt fűzött csak az eredményhez, hogy a mérkőzésnek nincs még vége. Az viszont, akit nem érdekelt a labdarúgás, ki sem sandított a könyve mögül, szótlanul utazta végig a nyolcórás utat.

Aranyosgyéresen robbant az amúgy is felfokozott hangulat – legalábbis a magyarok körében. Az állomásfőnök utasítására az állomás homlokzatára egy nagy fehér vásznat húztak ki, amire kék festékkel írták fel románul, hogy „53. perc: Anglia–Magyarország 3:6!!!”

A vagon folyosóján folytatódott az üdvrivalgás, örömujjongás a magyar utasok körében. Apám kupéjában némán ült mindenki, és kifelé bámultak az ablakon. Nehogy találkozzon a kárörvendők és a győzelmi mámorban tobzódók tekintete.

A gyorsvonat száguldott velük. Hamarosan berobogtak Kolozsvárra. Az állomáson óriási hangzavar és örömujjongás fogadta a Bukarestből érkező vonatot, mint ahogy a Maratonból érkezett hírvivőt fogadták egykor. A végeredményt már tudta az egész város. A szeretteikre várakozó magyarok sírva, „győztünk”-öt kiabálva borultak egymás nyakába.

A leszállás gyorsan ment, a két, focit kedvelő regáti szürke arccal tűnt el pillanatok alatt a peron forgatagában. A harmadik, a foci iránt közömbös román, a vonat lépcsőjéről fordult vissza a mögötte lépkedő apámhoz, s felemelt fejjel, levett kalappal, kezét nyújtva mondta románul:

– Uram, gratulálok a magyaroknak!

Ennél nagyobb elismerés nem érhette volna apámat, aki kirohanva az állomás előtti térre, örömében megengedte magának azt az óriási luxust, hogy fiákerrel vitesse magát haza. A 6:3 tiszteletére.

Néhány perccel később megérkezett a házunk elé. Megkérdezte, mennyivel tartozik. A kocsis kihúzta magát, és nem kis büszkeséggel a hangjában válaszolt:

– Angolhonban arattunk világra szóló győzelmet, viteldíjat nem veszek el magyartól. Isten áldja, uram! – azzal elhajtott.

* a havasalföldi embereket hívtuk regátiaknak

** román kifejezés

*** 1965-ben jelenik meg a szovjet gyártmányú hordozható Sokol rádió

**** konflis