Újra a frontra, a Kárpátokba vezényeltek, hogy ott átvegyek egy századot, amelyiknek elesett a parancsnoka. De én akkor már nem mehettem. Nem engedte nekem Katica, Dolly, Koppány barátom és Zsuzsanna, a Borús és a Moiser család, Weiss doktor, Mészáros szatócs és számtalan sorstársuk. Már nem tudtam kettéválasztani a magyar hadsereg szovjet elleni harcát és a magyar zsidóság deportálását, bármennyire is igyekeztem korábban eszerint érvelni. A hazám akkor két, a gyakorlatban egymással ellentétes elv teljesítését várta tőlem: a magyar zsidók felszabadulását a szovjetek előretörése szolgálta volna, miközben meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió látogatása nálunk a tatárjárással lesz egyenértékű. Nem voltam képes egyértelmű, határozott döntésre. Döntés híján egyelőre azt választottam, hogy kimaradok a dologból – de valójában nem voltam biztos benne, hogy ez egyáltalán lehetséges. Azt sem vetem el, hogy végleg elment a kedvem a háborúzástól, és hogy Lia és a kis Áron, akiket szívemben és fejemben már magaménak tekintettem, még óvatosabbá, gyávábbá tettek. Erkölcsi skrupulusaim bár valósak voltak, mégis csak valamiféle spanyolfalként szolgáltak, amely elmém előtt takarta nyúlszívűségemet. Mindenesetre kimentem a Keletibe, felszálltam a számomra kijelölt vonatra, jelentkeztem a vonatparancsnoknál, aztán Máriabesnyőn suttyomban leszálltam. Ezzel a manőverrel időt szándékoztam nyerni.

Andris bátyám már másodszor jött értem Máriabesnyőre a DKW-val. Amint megláttam őt, görcsbe rándult a gyomrom, ahogy mindig, mióta Liával…

– No, mi az? Már nem is raplizol, hogy te akarsz vezetni? – kérdezte.

– Vezess csak te – feleltem.

– Szokatlanul előzékeny vagy mostanában.

Ekkor lettem egyértelműen és magam előtt is felvállaltan dezertőr. Nem kívántam többé háborúzni, legalábbis Magyarország határain kívül, vagy legalábbis amíg a náci Németország oldalán állunk. A szekrénybe akasztottam egyenruhámat, és civilbe bújtam.

 

Abban akkor már biztos voltam, hogy a Gestapo nem keres, hisz – ahogy Tilda említette is – Katica halálával megbizonyosodhattak tudatlanságom valódiságáról, és nem remélnek már tőlem információt. Podzeinman talpra állásáról nem tudtam semmit, de úgy véltem, a határon át nem jön utánam, illetve nem is küld senkit, s abban is biztos voltam, hogy roháci látogatásomról nem születetett hivatalos német feljegyzés, ahogy az ott történt gyilkosságokról és kegyetlenségekről sem. Összességében az volt a benyomásom, hogy Podzeinman és Tilda nem éppen nagyhalak a náci hatalmi gépezetben, csak amolyan stréber szekértolók, akik egyfelől saját zsebüket tömik, másfelől igyekeznek a hatalom kedvében járni. Ahogy Sebestyén Menyus is. Persze jómagam is csupán kishal lévén, nem várhattam el a sorstól nagyobb formátumú rosszakarókat.

Béla bátyánk akkoriban rendszeresen járt a Maros utcai rendőrségre, és vissza. Werner nyomozó „kesztyűs” bánásmódját már nem élvezhette; gyakran verték meg komolyabban. Wernert ugyanis a német megszállással és a Gestapo tisztogatásainak részeként elbocsátották mint nem egészen Birodalom-kompatibilis nyomozót.

Ekkor már évek óta jegyrendszer volt, de azért lehetett kapni mindent, nem igazán szűkölködött még Budapest, sőt, még az olyan úri huncutságokról sem mondtunk le, mint a reggeli friss péksütemény, és a tegnapit inkább fasírtba, mákos gubához használtuk el. Ez biztos, mert emlékszem, amikor egy látogatásom alkalmával Kovacsevics azt kérdezte Juhostól:

– Hozott friss kiflit, Juhos úr?

– Persze, még tegnapelőtt. Ott van a kredencben.

Kovacsevics szó nélkül kávéjába mártogatta a kiflit.

Ők sem tegeződtek össze, mivel Juhos úr kategorikusan elutasította mindenki ezirányú indítványát, később az enyémet is. Senkivel nem volt hajlandó tegeződni, és a Juhos úr megszólításhoz is ragaszkodott, még legközelebbi ismerősei sem szólíthatták keresztnevén. Ma sem. Nem tudom, mi ez nála, nem hinném, hogy a budafoki barlanglakások nyomorgó népének körében tanulta, ahol gyermekkorát töltötte.

Mindenesetre vidám kis legénylakás képét mutatta az otthonom, az már igaz. Ekkor jutott eszembe Juhostól megkérdezni:

– Juhos úr, ön tulajdonképpen miért is nem volt soha katona?

– Alkalmatlan vagyok.

– Nem látszik éppen alkalmatlannak.

– Hát magam sem gondoltam volna.

– No, és hogy tudta meg? A sorozáson?

– Nem, ott még mindent rendben találtak a doktorok.

– Hát akkor?

– Akkor derült ki, amikor megjött a behívóm negyvenkettőben.

– És akkor hogyan?

– Hát úgy, hogy képtelen voltam bevonulni.

– Annyira beteg volt?

– Ezt kikérem magamnak. Én sosem vagyok beteg.

– Hát akkor?

– Annyira nem volt kedvem a katonáskodáshoz, hogy azt már nyugodtan nevezhetjük alkalmatlanságnak.

– Ah! Értem. Ezek szerint…

– Mit?

– Ön jelenlegi státusza szerint katonaszökevény?

– Ezt kikérem magamnak! A Juhos István névhez nem tapad semmilyen szenny.

– Úgy értem, a hadsereg szerint ön katonaszökevény?

– Abszolút.

– Akkor nem értem. Vagyis… Juhos István a valódi neve?

– Kikérem magamnak! Természetesen nem. Amatőrnek néz engem, százados úr?

– Nem. Elnézést, ha megbántottam.

– Rendben, elnézem.

– És mi a valódi neve?

– Még egyszer megkérdezem: amatőrnek néz? Mint a mellékelt ábra mutatja, már megbízom a százados úrban, és ebben a marhában is – bökött Kovacsevics felé –, de minél kevesebbet tudnak, annál jobb. Úgy értem, meg ne botoljon a nyelvük vagy ilyesmi.

– Ugyan már. Árulja el az igazi nevét!

– Nem én.

– Hát jó. De vannak papírjai?

– Persze.

– Hamisak?

– Dehogy hamisak, teljesen valódi dokumentumok.

– Ezek szerint Juhos István valós, élő személy.

– Inkább továbbélőnek mondanám. Itt ül maga előtt, és kávézik.

– De, ugye…

– Mit? Ja, hogy én öltem-e meg. Megnyugtathatom, nem. De én temettem el harminckilencben. Ha azt temetésnek lehet nevezni. No, az a fickó tényleg, papírosan alkalmatlan volt. Ezért is tartottam meg a papírjait. És milyen jól tettem.

– Értem. És mi az igazi neve?

– Százados úr!

– Jó, jó, csak megpróbáltam.

Ne gondolja olvasóm, hogy azt hittem, egyszerűen civilbe bújhatok, és a városban zavartalanul sétafikálva kivárhatom a háború végét. Kerestem tehát a megoldást, ezért is érdekelt annyira Juhos története. Ekkor azonban Zalán ezredes eljött hozzám, és tökéletesen belerondított újsütetű civil életembe. Először is felszólított, hogy dezertáljak a hadseregből, illetve hagyjam figyelmen kívül minden aktuális parancsomat, ide-oda való vezénylésemet. Amikor pedig tudattam vele, hogy ezzel már meg is vagyunk, olyan megrovóan nézett rám, mintha nem ő parancsolta volna ugyanezt egy perccel korábban. Persze értem én a különbséget.

– Tudtam, hogy öntől nem áll távol az ilyenfajta önfejűség, de azt nem gondoltam volna, hogy hagyja is magát legyűrni általa!

– Pedig Oroszországban már megtapasztalhatta, ezredes úr.

– Nem. Ottani viselkedését racionalitásnak tekintettem, sőt, hazafiságnak, nem pedig defetizmusnak.

– Talán defetizmusnak tartja véleményemet, hogy a németek elveszítik a háborút, és hogy éppen hazafiatlanságnak vélem a támogatásukat?

– Dehogy. Hiszen tudja, hogy én évek óta így vélekedem. De nem a dezertálásban és lapításban, hanem a reguláris ellenállásban látom a kiutat.

– Most mégis ön szólít fel dezertálásra.

– Valóban. Maradjunk is a moralizálás helyett a gyakorlatnál. Ez nem lenne valódi dezertálás, a háború után pedig igazolni fogom önt, miszerint a parancsom szerint cselekedett, a haza üdvére.

– Már megbocsásson, tábornok úr, de hogyan igazolhatna ön engem a parancsát illetően, amikor kvietált?

– Kényszernyugállományba helyeztek! Szándékomban áll majd visszatérni az aktív szolgálatba.

– De az inaktív ideje alatt adott parancsa…

– Ne akadékoskodjon, Cseke százados! Legitimizálni fogja a jövő, és kész! Egyébként nemcsak én fogom igazolni, hanem több magas rangú úr is. Egyébként most sincs jobb helyzetben mint dezertőr.

– Igaz. Hallgatom, ezredes úr.

– Tehát ön dezertál… Őőő... Ezek szerint ezt kipipálhatjuk. Aztán magyar királyi katonatisztet fog alakítani.

– Tessék?

– Nem hajthatja végre a küldetést a saját nevén, mivel nem adhatok önnek hivatalos megbízást, így amúgy is dezertálnia kellett volna, vagyis körözni fogják mint dezertőr katonatisztet, illetve így talán már körözik is, és az első igazoltatásnál lebukna. Ez nem hivatalos küldetés. Ahogy az önálló magyar hadsereg sem létezik, így egyetlen tiszt sem, akire ezt a szolgálatot hivatalosan rá lehetne bízni. És ha olyan erők kerülnének hatalomra a kormányzó úr helyett, akiket nagyon nem szeretnék hatalmon látni, akkor a magyar hadsereg ellenében is végeznie kell az önre bízandó feladatot. És mielőtt megkérdezi, azért ön, mert élve hazahozott száz katonát a Dontól.

– Hatvanhetet.

– Ne álszerénykedjen! Teljesen mindegy, hányan voltak.

– Rendben. Látatlanban is köszönöm a bizalmat, megtisztelő, hogy engem tart a legrátermettebbnek a feladatra.

– Mi? Azért választottam önt, mert szükség lesz megbízható katonákra, márpedig az ön emberei hálásak magának, amiért megmentette az életüket, és tisztelik is. Ez, és persze a dezertőr mivoltuk is feltételezi az átlagosnál nagyobb lojalitásukat ön iránt, és azt is, hogy féket tesznek a nyelvükre. Tizenkettőt kell összeszednie közülük. Menni fog?

– Mi lenne a küldetés? – kerültem meg egyelőre a kérdést.

Az ezredes hosszú szünetet tartott, majd ünnepélyesen így szólt:

– Cseke százados! Önnek jutott a megtisztelő feladat, hogy kimenekítse a Magyar Szent Koronát és a koronázási ékszereket az országból, hogy ne kerülhessenek a barbár oroszok, esetleg a németek vagy a nyilasok kezére.

A hangom elakadt, sőt lélegzetem is. És amikor levegőt venni már tudtam, szavakat akkor sem találtam a meglepetéstől és megilletődöttségtől. Az ezredes komolyan, szigorúan bámult egyenesen a képembe, majd előbb szeme, aztán körülötte a ráncok, végül szája is mosolyogni kezdett, végül pedig életemben először hahotázni láthattam.

– Ha megnézné az arcát! – harsogta. – No, hát ilyet! Nem is gondoltam volna magáról. Bocsásson meg a tréfáért, de nem tudtam kihagyni! De legalább látom, mégiscsak van önben tisztelet és elhivatottság a haza és annak szakrális kincsei iránt. Természetesen nem ön fogja megmenteni a koronát, hiszen mire való akkor a koronaőrségünk, nem igaz?

Általában értem a tréfát, sőt, szeretem, de akkor kicsit megbántódtam, és csalódtam is. Megmenteni a koronát… No, az már lenne valami. Nem csak holmi homályos célú lövöldözés a harcmezőkön, amiből már jócskán elegem volt akkor. Volt is egy ősöm, Cseke István dédapám… De jut eszembe, őt már említettem. Ő az, aki nyolcvanadmagával Lengyelországból szökött haza a szabadságharc elején. Nos, ő azon kevesek egyike, aki Szemere Bertalan kíséretében lovagolt, amikor az magával ragadta a koronát, hogy az ne kerülhessen orosz vagy osztrák kézre, és Orsova mellett elásatta azt. Egy ilyen küldetés lehetősége bizony megmelengette szívemet. Aljas módon az is felötlött bennem, hogy ha ezt elmesélhetném Nagyapának, és rögtön utána mondanám el, hogyan elcsábítottam Liát, bizonyosan megúsznám neheztelését, de még a fejmosást is.     Erre föl Zalán ezredes, aki sosem volt híres humorérzékéről, s tréfára való hajlama is hiányzott, miután felajánlotta nékem a kvázi történelmi halhatatlanságot, valamint életem és tehetségem valódi haszonra, értékre fordítását, hirtelen visszavonta mindezt.

 Az arcom ekkor is beszédes lehetett, mert Zalán ezredes abbahagyta a nevetést, és zavartan, újra, de ezúttal komoly fizimiskával exkuzálta magát a tréfa miatt. Aztán folytatta.

– No, tehát a koronát nem ön menekíti ki, de egy kisebb, kiegészítő feladattal megbízzuk a siker érdekében. Mint talán tudja, a koronaőrség parancsnoka jelenleg Pajtás Ernő ezredes, régi jó ismerősöm. A napokban, felkészülendő a korona elmenekítésére, megkeresett engem, ismerve dugovicsos múltamat, tudva a nyugdíjazásomról, ami lehetővé teszi számomra, hogy láthatatlanul cselekedjek. És persze ismeri a nézeteimet is, amiket egyébként nem oszt, de nem bízik a németekben sem, és bár jóban van Szálasival, újabban benne sem bízik, ami a korona biztonságát illeti.

– Szálasi? Mi köze Szálasinak a koronához?

– Sokan attól tartanak, hogy hamarosan mindenhez köze lesz. Pajtás ezredes és a két magas rangú úr, egyébként bárók, és maguk is koronaőrök, úgy döntöttek, a koronát elrejtik, hogy hová, azt magam sem tudhatom. Szerintem elássák valahol, fent a Várban. Jobb, ha tudja maga is, így alkalomadtán majd nem ezt kotyogja ki a Gestapónak. De egy másik tervet is készítettek, miszerint ha a koronát mégiscsak el kell vinni, úgy útnak indítanak majd egy másik szállítmányt is, amelyről kiszivárogtatják, hogy útnak indult, az esetleges üldözőket elcsalva a valódi transzporttól. Nos, ezt a csalit kívánjuk önre bízni, Cseke százados. Mit szól hozzá?

E feladatot is megtisztelőnek találtam, és duzzogásom is alábbhagyott már. Tekintve, hogy megtévesztés volt csupán minden ízében, sokkal inkább nekem valónak éreztem, mint magának a Szent Koronának feddhetetlen, buzgó, komoly, védelmező lovagja lenni. Persze azt is elvállaltam volna, ha nem akad méltóbb vitéz. Igenlő válaszomat hallva az ezredes elégedetten combjára csapott, majd zsebébe nyúlt, és őrnagyi váll-lapokat, rangjelzéseket nyomott kezembe. Először bolond fejjel azt hittem, elő akar léptetni, de aztán eszembe ötlött, hogy nem is teheti nyugállományú tisztként, és hogy a küldetés amúgy is titkos, sőt nem hivatalos. És hogy dezertőr vagyok, eleve saját akaratomból, és immár parancsra is.

– Eszembe jutott, amilyen előrelátó úriember, talán még önnél van Csepreghy őrnagy azonosító lapja és igazolványa. Ezért hoztam egy váll-lapot is hozzá, hogy ne kelljen kajtatnia.

– Valóban megvan. Ami azt illeti, a rangjelzése is.

– Nos, reméljük, egyszer az őrnagy is elnyerheti állapotának megfelelő adminisztratív státuszát, de ezt a küldetést még mindenképpen végre kell hajtania. No, tehát az ön első feladata, hogy szedjen össze tizenkét embert a századából. Menni fog?

– Nem tudom. Tavaly óta nekik is küldözgetik a behívókat. És dugovicsos talán összesen húsz maradt. De a többiek között is akad rátermett.

– Álljon neki! No, mármost… A három úr azt akarja, hogy ön egy vasládában magával vigye a korona, a jogar, az országalma, a palást és a kard másolatát. Hogy azon túl is időt nyerjenek, amikor önt és csapatát az üldözők elfognák.

– Értem. Hol és mikor kapom meg a másolatokat?

Az ezredes megvakarta fejét.

– Hát ez az. Nincsenek másolatok. Azt akarják, hogy ön szerezzen be egyet. Őket is, engem is megfigyelnek a németek, egykettőre lebuknánk a Gestapónál, ha mi csináltatnánk.

– Most, hogy eljött hozzám, talán már engem is figyelni fognak.

– Nem. Követtek, de leráztam őket. Ez biztos, mert láttam a rejtekemből, ahogy dühösen visszafordulnak, miután eltűntem a szemük elől.

– Értem. De… Talán vágjam ki papírból a koronát, és fessem be?

– Nem tudom. Reméltem, hogy lesz valami ötlete! – mondta, és bosszúsan hozzátette, mint aki tisztában van vele, hogy ez túlmutat katonatiszti kötelességemen: – Az ördögbe is, micsoda parancs ez, most, a háború közepén!

– Megoldom, ezredes úr – böktem ki, mert eszembe jutott Pilicz báró fiának születésnapi estélye, ahol a fiút királlyá avatták a Szent Korona és a koronázási ékszerek másolataival.

– Megoldja? – kérdezte kiesve szerepéből, álmélkodva az ezredes. – De hát hogyan?

– Bízza csak rám. Lesz másolat.

– Hát jó. De feltétlenül a legnagyobb diszkrécióval kell eljárnia, vagyis a lehető legkevesebb személyt avathatja be, a legjobb, ha ez a szám a nulla. E tekintetben kénytelen vagyok megbízni az ön ítélőképességében. Ha a korona megvan, és az embereket is összeverbuválta, akkor álljanak készenlétben az azonnali indulásra, s várják a parancsot!

– Parancsára, ezredes úr. Az ellátmányhoz hogy jutok hozzá?

– Milyen ellátmányhoz?

– Az emberek élelmezése, tisztálkodószerek, az elszállásolás költsége, amíg várjuk a parancsot… Egyáltalán meddig kell készenlétben állnunk?

– Fogalmam sincs. És nincs semmiféle ellátmány. Gondoskodjanak magukról, hiszen erre kaptak kiképzést. Majd utólag kompenzáljuk a dolgot. És tudja mit? Mondja meg a katonáinak, ha végrehajtják a küldetést, a hadsereg elfelejti azt a kis szökést a Dontól.

– Azt már elintézték, ezredes úr. Sokukat még ki is tüntették.

– Igazán? Ügyes fiúk. No, de jobb, ha nem is bolygatjuk meg a múltat, nem igaz?

Ez utóbbit kénytelen voltam zsarolásként értelmezni, még ha nem is néztem ki az ezredesből, hogy valóra váltja fenyegetését. Így végül csak blöffként, a magasabb cél elérésének eszközeként értelmeztem, és meg is bocsátottam. De nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:

– Valójában volt választásom a tekintetben, hogy elvállalom-e a feladatot?

Az ezredes a cipője orrára nézett.

– Mindketten katonák vagyunk, őrnagy úr, a kérdés szempontjából édes mindegy, hogy éppen nyugállományú, avagy dezertőr. Ha a haza hív, menni kell, a parancs pedig parancs, nem igaz?

– Nem egészen így értettem.

Újabb cipővizsgálat.

– Nos, ha arra kíváncsi, hogy önt is megzsaroltam-e volna azzal, hogy feladom mint dezertőrt, akár a doni, akár a mostani szökéséért, úgy a válaszom igen. Mint mondtam, ha a haza hív, menni kell, és ez rám is vonatkozik. Tehát ezt ne tekintse személyes ügynek. De ön szerencsére igent mondott.

– Jó. De, ugye, azt nem várják tőlünk, hogy betörjünk egy kaszárnyába, és úgy szerezzünk fegyvert, felszerelést?

– Ez gondot okozna?

– Hát, hogy is mondjam. Nem lehetetlen, de ha nem muszáj…

– Haha! Csak tréfáltam. Nyugodjon meg, azért nem töltöttük tétlenül az elmúlt éveket. Több laktanyában is elkülönítettünk mozgósítás esetére zárolt fegyvereket, járműveket, melyek nem szerepelnek a laktanya eszköznyilvántartásában. A IV. Károly laktanyában például egy emberem várja majd magukat, és rendelkezésére bocsát egy járművet a szükséges felszerelésekkel és fegyverekkel együtt. Az ön, mármint Csepreghy Géza őrnagy parancsát neki adja át, Bakay Szilárd altábornagy úr fogja aláírni. A parancs egy szigorúan titkos nyugat-magyarországi küldetés végrehajtásáról szól majd.

 

A trilógia első része a Jancsiszög, a második a Kalef.