Tényállás – ízlelgeti a nő a szót. Előrehajol a széken, a térdén könyökelve megtámasztja az állát. A linóleumlapok mintázatát figyeli a padlón, ahogy elkerülik egymást a csíkok...

Az Irodalmi Jelen a 2018. május 23-án elhunyt Kabdebó Tamástól a szerző alábbi írásával búcsúzik.

Miközben az autóban szálló pálinkagőzben az írószervezeti elnök éppen annak a gondolatsornak a végére ért, hogyan tegye el láb alól a róla folyamatosan gúnyosan beszélő újságírót, a mit sem sejtő zsurnaliszta éppen kedvenc helyén, az Arabban töltötte a kora nyári délutánt. – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​Döntöttem: nyerek a lottón. Ideje tennem valamit a szűnni nem akaró világválság ellen, elvégre az is folyamatosan tesz ellenem. Mivel nem vagyok kétkezi bróker, minden hájjal megkent becsületes vállalkozó, megélhetési politikus vagy megasztár, marad számomra a meggazdagodásnak ez a mindenki előtt egyenlő eséllyel nyitva álló útja.

Egy árva versikében az itt-létünk egésze: a közös tapasztalat, közös emlékezet, közös nyelv széthullása – és a mégis egyetlen, nyilvánvaló esélye mutatja meg magát.

A megújult Szépirodalmi Figyelő „gasztronómia és irodalom” számát mutatjuk be jegyzetünkben kávéval, pálinkával és az értékelő irodalmi kritikát hiányoló vitával.

„Van valami vadállati abban, ahogy a média az erkölcs nevében ráveti magát a kínálkozó prédára. Addig marcangolja, cincálja, amíg szusz van benne.” – Laik Eszter tárcája.

„Aztán néztük a Nyugiból, hogyan koptatja a feliratot az idő, és egyik nap megjelentek a markolók. Hogy rohadtak volna meg! Eltüntették a betonfalat, vagonszámra vitték szemétnek a múltat, és eltűnt a jelmondatunk is, amit akkor már mindenki ismert.” – Sultanus Beatus szegedi tárcája.

A József Attila-díj körüli vitához kapcsolódva közöljük azt a levelet, amelyet 9 szakmai szervezet juttatott el „Réthelyi József” miniszterhez. Körüljárjuk a levél hitelességével kapcsolatos problémákat is.

Az El a kezekkel a József Attila-díjtól! csoportról, az állami díjak és központi finanszírozás rendszeréről olvashatják jegyzetünket.

Sok mindennek ittuk meg a levét történelmünk folyamán. Ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé szenvedtünk hiányt keserű poharakban.

A hetekben indult online irodalmi folyóiratok közül hármat mutatunk be jegyzetünkben. A Tiszatáj online-t, az erdélyi Eirodalom nevű kezdeményezést, valamint a fiatal szegedi egyetemisták szerkesztette Hapaxot.

Az ötlet jó. Amikor tavaszodni kezd, a londoni Victoria és Albert Múzeum egyik konferencia-termébe  minden évben összegyűjtik a világsajtó mintegy ötven londoni kulturális tudósítóját, hogy a múzeumi, színházi és zenei élet képviselői elmondják nekik, milyen kiemelkedő események várhatók a művészetek e fontos  metropoliszában.

Olyan volt, mint egy látomás: a bőre halottfehér, átütött rajta az erek fonadéka, az arca pókhálósan ráncos. Csak a pillája csapongott, akár a káposztalepke. „Szervusztok, ifiurak – mondta –, hálás lennék, ha szednétek nekem néhány maréknyi epret.”

Az emberek hiedelmeinek gyakran kevés közük van a tényekhez és különösen veszélyes a „van-valami-benne” szemlélet. Mert bár bizonyítani nem tudok egy rémhírt, vagy egy elméletet, sokan beszélik és akkor: „biztosan van benne valami” – mondja Eco.
Két ilyen képzelt összesküvésnek volt félelmetes hatása a huszadik században.

A fényfüggönyről jutott eszembe a napokban, ahogy a napos idő beköszöntekor a fák tetejéről alázúduló sugarak áttetsző szövetté álltak össze a levegőben. A fényfüggöny… – Laik Eszter tárcája.

A könyvpiac új szereplője, a Libri Kiadó az elmúlt hónapokban látványos terjeszkedésbe kezdett. Jegyzetünkben ennek körülményeit vizsgáljuk.

„Általában azt kérdezik, hogy félsz-e a nyeléstől, mert akkor az egész hamis. Minden, ami rólad él bennük.” – Sultanus Beatus tárcája

A padlás afféle Noé bárkája, csak nem állatpárokat, hanem a kacatok mintadarabjait menekítjük föl rá, valami atavisztikus kényszertől hajtva. Ha egyszer új életet kell kezdenünk, a semmiből, ne álljunk itt egy szál lom nélkül. Ott várakoznak egykori meghitt környezetünk száműzöttei, félhomályban és vaksötétben, jéghidegben és kemenceforróságban.

Ritka véletlen, de olykor produkál ilyesmit az élet: a magyar humoros irodalomnak nagyjából egyidejűleg két Mikes Györgye volt, egy budapesti, aki 1929-től 1986-ig élt, (a fia, Majláth Mikes László a mai humoristák élvonalába tartozik), továbbá egy nála külföldön híresebb, a Londonba emigrált , aki éppen száz évvel ezelőtt, 1912. február 15-én született Siklós városában, és egy évvel túlélte azonos nevű kollégáját.