Ha a bútorok szultánja az ágy, szultánája csakis a tükör lehet. Kiegészítik egymást, mindketten a szoba központi részét foglalják el. Ha pedig valamiképp száműzetésbe kerül a tükör, bizonyára ott lapul a piperekészletes dobozkában, vagy a női táska feneketlen kútjában, de a fürdőszoba kagylója felett trónolva egész biztosan fellelhető minden lakásban.

„Jogom van-e a saját csömörömet ellensúlyozandó megfosztani a diákokat attól, hogy részesei legyenek a Nagy Kőszívű Konzultációnak, ahol iskolázott fiatalok egymást átölelve örvendenek a közös, kőszívűen is arany tudásnak?” – Boldog Zoltán tárcája.

Míg magyar katonák milliói véreztek az oroszok és az olaszok ellen – akikkel egy négyzetcentiméternyi területi vitánk sem volt – az ország keleti és délkeleti határait, a román irredenta által ötven éve nyíltan követelt Erdélyt védtelenül hagyták a politikai és katonai vezetők. És még az elkésett ellencsapást sem magyar, vagy legalább osztrák–magyar csapatok mérték a „hitszegő” Romániára: Falkenhayn tábornagy IX. német hadserege szabadította fel szeptember végén indított offenzívájával a megszállt magyar területeket.

Hadd írjak most az ágyról. Az ágyról, mint középpontról, minden dolgok eredőjéről. Nyújtózzunk egy nagyot, lazuljunk el, és képzeljük magunkat ágynak. Temperamentumunkhoz, pillanatnyi hangulatunkhoz illő fekhelyet válasszunk imaginárius játékunk tárgyaként, hogy kényelmesen érezzük magunkat benne, ne bántsanak kiálló rugói, s a rózsaszín ágyterítő csipkés szegéllyel se okozzon giccshőgutát.

„Halála előtt néhány hónappal, amikor még nem tudtuk, hogy beteg, nevetve mondta, kitalált valamit. A legnagyobb higgadtsággal adta elő a Pázmándon létrehozandó Prágai Tamás-emlékszoba ötletét.” – Döme Barbara tárcája a tavaly augusztus 7-én elhunyt Prágai Tamás emlékére.

„Belépek a terembe, kétségbeesett ügyintézők sápadnak halálra, amint megpillantanak. Szeretném nevemre venni a szemetet, súgom oda a közelebb ülőnek.” – Boldog Zoltán tárcája

Német földön, ahol hagyományosan annyi jó dolog terem – mármint nem a földjükön, azt elfeledhetjük, hanem a kiművelt emberfőikben meg azok gyakorlóterepén, az egyetemeken, kutatóintézetekben és hasonló kies helyeken – tehát német földön, egészen pontosan Berlinben készen áll már egy gigantikus masina, amely „illatsávval látja el a filmet, és szagszimfóniákat lehel ki”. A neve Smeller 2.0, vagyis természetesen egy angol szó, hiszen a németek is rég maguk mögött hagyták azt az atavisztikus kort, amikor még saját nyelvükön nevezték meg a fontosabb dolgokat, mint például Kindergarten, Blitzkrieg vagy Konzentrationslager.

Esterházy Péter már egy másik, számunkra megfoghatatlan lét része, ebben a pillanatban talán egy másféle, nem emberi naplót jegyez, láthatatlan tintával, metaforákat keres a számára új otthona szokatlanságáról, és mosolyog. Tán viccelődik is Borgesszel, de megtörténhet, hogy Ady is ott van a társaságukban. Biztosra nem tudhatjuk, de képzeletünk eljátszhat sok mindennel. Az azonban kétségtelen, hogy művei által a földi öröklétet megteremtette.

Ő volt mindannyiunk Vitéz Lászlója, aki jól fejbe csapkodja palacsintasütőjével a bokszos képű ördögöt, Ludas Matyi, aki háromszor veri le a dölyfös Döbrögi-féléken a sérelmeit. És abban a langyosan békés, kádári lavórban tényleg valami részegítően felszabadító volt látni, ahogy a rosszfiúk rendre otthagyják a fogukat a küzdelemben.

Kezdjük rögtön azzal, ami kimondva-kimondatlanul bizonyára sokunknak eszébe jut: Trianon visszaüt. Old sins cast long shadows. Régi bűnnek hosszú az árnyéka. Trianon bosszúja. Akkor kezdtétek el ásni a sírotokat, amikor összehoztátok ezt a borzalmat.

A kamaszokat megszólító olvasási versenykiírás megszövegezése botrányosan rosszul sikerült, szemlátomást komoly kihívás volt (kutyaharapást szőrivel!) megfogalmazójának. – Laik Eszter tárcája

Ki ad gólpasszt a fiatal, tehetséges alkotóknak? Valóban kibékíthetetlen az ellentét a stadionok és az irodalom világa között? A 87. Ünnepi Könyvhét két asztala között ingáztunk.

A könyvtárszoba, amely több tucat kis mappapolcból áll, helyettesíthető-e a gyerekkori álmommal, a szobával, amelynek még ajtaja is könyvekből áll, az illattal, amelyet több száz könyv áraszt magából? Az új könyvek mámorító nyomdafestékszagát pótolhatja egy elektromos, korszerű kis gépezet, megszokhatjuk-e a lemerült könyvek illúzióromboló mechanizmusát?

„Az egyik kevésbé csodálatos napon azonban Péter föltette magának azt a borzasztó, az addigi szenvedés kiegyensúlyozottságát egyértelműen megzavaró kérdést, hogy mi lesz, ha mégsem fog meghalni.” – Boldog Zoltán tárcája

Régen sem volt könnyű tanárnak lenni, manapság viszont még kevésbé tartozik az álomfoglalkozások közé. Látjuk az újsághíreket, világhálós videókat, mesélnek iskolában robotoló barátok, ismerősök. Kevés az irigyük.

Réz egymaga intézmény volt: szerkesztői, irodalomtörténészi, fordítói, kritikusi. A felhalmozott tudást, tapasztalatot, élményeket nem kamatoztatta szépirodalmi műben, egész életében más írók művei épültek általa. Intézmény volt, aki nem függ döntésektől és támogatásoktól, nem lehet felszámolni és leépíteni. – Az Irodalmi Jelen szerkesztősége búcsúzik Réz Páltól.

Végig a napsütötte sávon, a polcok ívén pormacskák nyújtózkodnak, az óra a delet már rég elütötte, én meg ülök kócos hajjal, korgó gyomorral egy könyvkupac közepén, s mint aki jól végezte dolgát, rágyújtok, kávémba kortyolok. Végül is estig idő, mint a tenger, még az is megtörténhet, váratlan vendég érkezik, akinek szenvedélye a könyvespolcrendezés, és mániákusan üldözi a sarkokban bujkáló pormacskákat.

„Klaudiát újra megragadták a múlt polipkarjai, lelki szemei elé beúszott csapatvezetőjük, Jablonkai Béláné Klári néni, aki hétköznaponként is vörös nyakkendőt hordott a kék köpenyhez, és hetente tartott csapatgyűléseket az aula lépcsőjének harmadik fokára állva.” – Laik Eszter tárcája.

„Később, amikor már több látogatás után jó viszonyba kerültünk, szókimondó feleségének négyszemközt elmeséltem a groteszk emléket. Egyáltalán nem lepte meg. Nem titkolta, hogy Tamási idegeit megviselték a forradalom utáni évtizedek, sokszor érezte, hogy bármikor újra eljöhetnek érte. S azt is, hogy esetleg provokálni akarják…” – Marafkó László tárcája

Hurrá! Végre elutazott az asszony! Hogy ezt is megértem! Egy hét szabadság, dínomdánom, hejehuja! Nehezen szánta rá magát, hogy hazamenjen anyósomékhoz segíteni pár napra, szinte ki kellett tuszkolnom az állomásra. Nem hagyhat itt annyi időre engem meg a kertet, hajtogatta, de megnyugtattam, hogy ellátom én magam, egy önálló férfinak meg se kottyan pár nap. Csak menjen nyugodtan, a szüleire ráfér a segítség, a kertet majd gondozom én, még öntözni is fogok. Kell ám, mert nagy a szárazság, vettem is hazafelé jövet egy láda sört és pár üveg bort.