Egy szoba tartozékai – A tükör

Emlékszel még, kedves olvasó, a bútorok szultánjára, az ágyra? A hedonizmus elengedhetetlen tartozékára, a királyi élvezetek, a dőzsölés, az álom, az ágyban olvasó és ábrándozó ember legkedvesebb berendezési tárgyára, a szobák centrumára, a bútorok femmefatale-jára?

Hadd írjak most a tükörről! Kedves női olvasó, ugye-e beleborzongsz, amikor hallod, az r milyen ritmusosan táncol a szájpadlásodon a gömbölyű, sejtelmes ö-vel meg a csücsörítő, már-már gúnyolódó ü-vel. Máris ott lebeg előtted egy kirakatnagyságú tükör. Hazavinnéd a szobádba, és naphosszat néznéd magad benne.

Ha a bútorok szultánja az ágy, szultánája csakis a tükör lehet. Kiegészítik egymást, mindketten a szoba központi részét foglalják el. Ha pedig valamiképp száműzetésbe kerül a tükör, bizonyára ott lapul a piperekészletes dobozkában, vagy a női táska feneketlen kútjában, de a fürdőszoba kagylója felett trónolva egész biztosan fellelhető minden lakásban.

Kevésbé nemes vérvonallal bíró rokonai bárok, kávézók, éttermek, bevásárlóközpontok, mozik mosdójában laknak, gyakran életnagyságban, vagy mindenképp sokkal nagyobb kiadásban, mint az otthoni fürdőszobai felmenők. A tükröt fiatal lányok és fiúk szelfizési tartozékaként is számon tartják – enélkül már el sem lehetne képzelni egy jó buli, új ruha vagy frizuraköltemény dokumentálását. Őse, a víztükör – amelyben hamvas parasztlányok mosták meg arcukat, de még a tündérek és királykisasszonyok, különféle mitikus alakok is nézegették magukat benne – ilyenkor megborzong, libabőrös lesz.

Kétféle tükör van: a tüneményes és a fúriatükör. A tükör pontosan olyan, mint a női természet, kifürkészhetetlen. A sötét és világos oldal állandó váltakozásban van, akár a nappal és az éjszaka, csak a tükröknél, akár a nőknél,nem lehet kiszámítani egyik vagy másik ciklus beálltának időpontját. Egy apró hangulatingás, egy rossz mozdulat, bántó tekintet vagy rosszul hangsúlyozott szó, és kifordul magából, megváltozik, a fényből hirtelen árny lesz, vagy fordítva: a behemót, belzebúbi árnyból fény.

Ezért a tükörrel szemben maradjunk mindig körültekintőek és óvatosak, idomuljunk hangulatához, és ne dühítsük fel, mert olyankor azon nyomban csúfos bosszút áll.

A nyári szabadságolás, hétvégi strandok, nagyszülőknél tett látogatások, írótáborok, kerti munka utáni lazulások, baráti összejövetelek étkezéssel és sörivással kapcsolatos emlékeit egy valamire való szobatükör-szultánának sosem szabad felidézni. Ilyenkor az addig szelíd, csillogó szemű tüneményből szénfekete tekintetű fúria lesz, és kíméletlenül lerántja a leplet, megmutatja valódi önmagunk. Belesúgja a fülünkbe: kövér kismalaccá vedlettél a nyáron, olyan kerekdeddé, hogy télire le lehetne vágni téged, s feltenni füstölt sonkának a padlásra. Ismerős, nem? Tükrünk kiszámíthatatlan természetének velejárója, hogy nem akkor műveli mindezt, amikor élesen a szemébe nézünk, s amikor fel vagyunk készülve a legrosszabbra, hanem a lehető legváratlanabb helyzetekben villantja ki mértéktelenség folytán felhalmozott testi félszegségeinket.

Hadd említsek egy nagyon egyszerű, kézenfekvő példát. Televíziózás közben csokoládéreklám szakítja meg kedvenc műsorunkat, ízlelőbimbóink működésbe lépnek, máris ott érezzük a nyári csoki- és eperfagylalt ízét a szánkban. Tán maradt még valami a jégszekrényben ebből az ínycsiklandó finomságból, a dobozka legalján – nosztalgiázunk a verőfényes nyári

délutánokról, amikor naponta elnyalogattunk egy finom fagyit. Ó, és a habzó, hűsítő, aranyszínű, kesernyés ital, a sör, a nyári esték kedélyfokozója –na igen, ez is eszünkbe jut. Útban a jégszekrény felé éppen csak a szemünk sarkából odasandítunk a tükörre, majd hajolnánk le, nyitnánk ki az ajtót finom falatokat és sört remélve. A hűtőajtó addig alig hallható hangja egyszeriben sátáni nevetéssé változik, a tükör a hastájékra fókuszál, és lehajolt állapotában a lehető legelőnytelenebb színben mutatja meg a nyári finomságokat raktározó puha zsírpárnakezdeményt. Na tessék, máris elromlott az esténk! De ha még nem ment volna el az étvágyunk a fagyitól és a sörtől, fúriaszemét a szoba eldugott sarkában lapuló, vagy ágy alá rugdosott mérlegre veti, rákacsint, hogy segítsen neki. Ha a cseles haspárnafókusz nem is, a rideg és minden racionalitást latba vető, csakis a tényekre alapozó mérleg biztos elveszi az étvágyunkat az esti tévézés közbeni fagyinassolástól, a sörivástól meg végképp. Persze mondhatjuk a mérlegnek is, hogy csalfa, nem az igazat mutatja, hamis a nyelve, és a kövérség, amitől úgy megugrott a mutató, nem is mi kövérségünk. Lelkünk mélyén azonban tudjuk, a mérlegnek mindig igaza van…

Ha nem háborgatjuk a bútorok nagyasszonyát, a tükröt, akkor mindez rejtve marad, és csodák csodája salátaevés közben határozottan sikkesnek, csinosnak mutatunk, a tükrünk bájosan mosolyog, bólogat, jó színben tüntet fel bennünket, más szóval motivál.

A szobatükör minden szobai történésnek tanúja. Ő a szem, ami mindent lát és mindenről tud, a szépítkezésről, ruhásszekrényünk összes lakójáról, a cipősdobozokról, a hanyagul szétdobált esti zoknikról, a reggel alapozóval elmaszkírozott bánat vagy kialvatlanság redőiről, a csámcsogásról, a háziotthonkáról, a szívecskés pizsamáról, amit senki embefia előtt nem viselnénk, de nagyon szeretjük hordani, ha csak magunk vagyunk. Ami az ő szeme elől rejtve maradna, arról kishúga, a fürdőszobai tükör gondoskodik: fogmosás közbeni fogvicsorításról, borotválkozáskor elvágott arcról, káromkodásról, bedagadt, csipás szemekről, táncolós, nevetős jókedvünkről.

A tükröknek azonban van egy másik válfaja is, a hamis, nem igazat mutató tükör. Ez is a szobánkban lakik, mint a társa, csak nem a ruhásszekrény ajtajában, nem is a bejárati ajtó mellett, az ágyunkkal szemben vagy a mosdókagyló felett. A láthatatlan tükör bennünk lakik. Szabad szemmel sosem látjuk, de sokkal jobban érzékeljük jelenlétét, mint látható másának. Visszajátssza napunkat, megmutatja személyiségünk fejlődési szakaszait, jellemünk jó és rossz oldalát, mindezt persze sarkítva. Ha elbújunk előle, nem akarjuk hallani hangját, nem szépítkezünk előtte eleget, megorrol ránk, és mindig az ellenkezőjét fogja mutatni, mint amilyenek valójában vagyunk. Ő önmagunk ferde mása. Az igazság kifordított bőre. Egy valóság, ami nem létezik,énkép, amely csonka. Ez a tükör a szobatükörrel jó viszonyt ápol. Összjátékuknak köszönhetően a csúnyából szép lesz, a szépből csúnya, s egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy egy felfordított világot látunk benne.

Legyünk figyelmesek a tükreinkkel, kedves olvasó, se túl sokat, se túl keveset ne töltsünk társaságukban, mert az arányokra vigyázva eme kecses bútor azt mutatja, amire valóban rászolgáltunk, sem többet, sem kevesebbet.

Varga Melinda