Sántha Attila versei
Illatod néha a szélbe belekap,
és húzna is át a határon –
ilyenkor kapaszkodok, az Isten háta
mögül nézem hazámat.
SÁNTHA ATTILA
Első razglednyica
Tudod, kedves, ma egyedül a semmi
van egy vonaton, mely a setét
jövőbe úgy hatol...
mint kés a vajba, vagy mint
térbe régen a garázs
(mely állt ugyan) az udvaron.
Suhan velem a gondos ősz,
a vonat visz, hogy merre, nem tudom,
te meg én, és mi meg ők (mily banális!)
akaratlanul változunk.
Megkérném önt, kalauz,
ha egyszer majd megállunk,
tegye e razglednyicát postára
(a címzett: ki te voltál),
miközben éveink, mint éjbe őz,
a jövőbe úgy hatol...
Második razglednyica
Mielőtt elértem volna hazám,
az Isten háta mögött (értsd:
egy faluban, közel a határhoz)
évekre megálltam.
Kilestem onnan néhanap,
otthon a hegyekben hogy’ jött
és ment a hó, zöldült, majd újra sárgult
az erdő, hol gyerekként jártam.
Ha átnéztem, kedves, a határon,
téged láttalak és magam,
amint egymást felnőttre faljuk –
szerelem és drámák, néha
az egekben, néha a poklokban jártunk.
(Ha átnéztél, nem láttál sokat:
elbújtam a vállai Mögé,
hogy belém senki se lásson.)
Illatod néha a szélbe belekap,
és húzna is át a határon –
ilyenkor kapaszkodok, az Isten háta
mögül nézem hazámat.
(Megjelent az Irodalmi Jelenben 2003 februárjában)