Háromféle nő (Martina Cole: Hatalom)

Martina Cole számára háromféle nő létezik: a racionálisan ostoba, azaz a kurva, a szerelmesen
ostoba, azaz a mindent eltűrő, és a véglényszerűen ostoba, amelyik nem tudja, miért tűr el mindent, de tűr. Ennyi hülye, epedő, az epedéstől alkoholba, narkotikumba menekülő, összességében a családját szétroncsoló nőt egy csoportban szinte soha nem látni. "Aki nem ismerte ennek a világnak az íratlan törvényeit, nem bírt velük. A nőknek el kellett fogadniuk a férfiak életmódját, akármit is tettek, melléjük kellett állniuk. Semmi más nem számított."

Háromféle nő

Martina Cole A hatalom c. regényéről

Érdekes. Minimum érdekes. Soha nem olvastam volna Martina Cole-t önnön elhatározásból. Az ember, ha a világ mocskáról óhajt valami jobb napon áttekintést, nehogy eltévessze magát a előkeresi Dickenst, Poet, akiknél tele a tár, netán újrakezd egy történelmi áttekintést az ötvenes éveinkről, ahol több tár tele, egy időre megnyugszik, hogy ő valójában igen rendes ember. Nem kurkász, nem keresgél szép szőke angol nők életművében. Mert úgy hiszi, nincs értelme.
   Aztán csak csodálkozik nagyon. Történet, krimi, ami nagyon is valóságnak tűnik, történet, ami beránt, kíváncsivá tesz. Kerek, némiképp felszínes-célzatos, a regény szempontjainak megfelelően elvadított jellemek, látható figurák, az összhatáshoz éppen megfelelően elnagyolt háttérszínezett életterek, az elhanyagolt és a rendben tartott a szereplők jellemének megfelelően, helyszínek tompák, a kocsmák élettelenek, civil élet nincs, utcák nincsenek, egyetlen nagy bűnözőcsaládra koncentrál. Mint a Keresztapa című film. A regény egyébként is emlékeztet íveiben, építményében a Keresztapára. A különbség annyi, hogy Cole-nál a családfő nem vérszerinti, de családfő, aki a börtönből kinti birodalmát irányítja, barátságába fogad egy kezelhetetlen, arrogáns, piti bűnözőt. Ez az induló tétel. A figura – Freddie Jackson - a Hatalom központi szereplője. A fickó jelleméből (jellemtelenségéből) adódóan egy idő után unokatestvére intézi az ügyeket, veszi át a tényleges hatalmat, a családfővel is ő tartja a börtönkapcsolatot, mert minden szempontból alkalmasabb a bűnkáefté irányítására. A problémák magja is ez.
  
   A regényben megjelenő férfiak bűnözők. Súlyos, száz évekre bevarrható bűnözők. Erőszakkal, hullákkal, fenyítésekkel, ahogyan az életben. Feleségeik bűnözőfeleségek, ami a dolog velejárója. Élik mindennapi életüket, amely elemeiben sem emlékeztet a civil népek életére. Ami utólag meghökkentő, a négyszázhúsz oldalon egyetlen korrupt rendőr jelenik meg a színen (egy elhanyagolható rendőrlibán túl), ami azt jelenti, az életben gondos szervezés kérdése minden. Nem megnyugtató.
  
   Hanem bizony a nők. Az angol nők léte, gondolkodásmódja, végtelen tűrőképessége - különösen a nekivadult magyarországi feminizmus idején -, ahogyan Cole nőíró létére a nőket mozgatja, jellemzi, ad okot némi tűnődésre. Az olvasó képes arra a következtetésre jutni, hogy a hazai traktoroslányok, malteroslányok a szocializmus által kitenyésztve olyan alvó feminista forradalmat hoztak létre, amely a háború utáni, a nagybirodalmi vagyon maradékát felélő Angliában elképzelhetetlen. Martina Cole számára háromféle nő létezik: a racionálisan ostoba, azaz a kurva, a szerelmesen ostoba, azaz a mindent eltűrő, és a véglényszerűen ostoba, amelyik nem tudja, miért tűr el mindent, de tűr. Ennyi hülye, epedő, az epedéstől alkoholba, narkotikumba menekülő, összességében a családját szétroncsoló nőt egy csoportban szinte soha nem látni. "Aki nem ismerte ennek a világnak az íratlan törvényeit, nem bírt velük. A nőknek el kellett fogadniuk a férfiak életmódját, akármit is tettek, melléjük kellett állniuk. Semmi más nem számított."
  
   A férfi más tészta. A férfi ismeri feladatait, helyét a világban. Ő az okosabb, racionálisabb. A férfi célvezérelt. Jól öltözik, ápolt. Vagy rosszul, és töredezett a körme, lenőtt a haja. Viszont igen jóképű. Cole férfijai vagy semmilyenek, nincsenek fizikai paramétereik, vagy snájdig fazonok, akik mágnesként vonzzák a nőt. Harmadik változat nem létezik. És szexben – elsősorban a főgonosz – telhetetlenek. Dugnak ülve, állva, fekve, de repülve is, naponta ahányszor kívánja. Ha nincs más megoldás, ott van végső megoldásként az erőszak.
  
   De a Cole-regény nem a szexről szól, tévedés ne essék. A kötet apró női megfigyelések láncolata. Finomságok, észrevétlen megjegyzések. Oda-odabök bármely történetszakaszban olyan, csak a jó irodalomra jellemző megfigyeléssort, amely bárhol megállná a helyét. Példának okáért a következőképpen jellemzi a főszereplő hatéves ikerkislányát "...meghallotta Roxána jellegzetes kacagását. Olyan volt, mint a ködkürt, hangos, mint az anyja nevetése, és tele ragadós jókedvvel, mint a nagyanyjáé." 

   
   Valami van Martina Cole-ban. Valami a szomszédból, a szomszédasszonyi beszélgetésekből, a világ állandóságából, változatlanságából. Abból, ahogy az egyik nő a másikra néz: "Maggie kihallotta a szomorúságot Lena hangjából, és hirtelen sírni tudott volna, hogy anyja mennyi évet elvesztegetett egy olyan férfira, aki nem akarta őt." Csupa egyszerű kép boldogságból és boldogtalanságból, ami miatt a mi utcánkat olvassuk, ismerőseinket halljuk, magyar maffiózóinkat, kábítószer kereskedőinket, dealereiket látjuk. Na persze nem. Hanem a kisbűnöző ismerősöket, akik hasonlóképpen szorultak saját életükbe, mint Cole alanyai. Magyarország közismerten kisadócsalók és kistolvajok mesterségesen szakmában tartott tömegei, tehát ismerjük jól a viszonyokat. Kifejezetten egyszerűek ezek a viszonyok. A szereplők megalapozva, lerakva, megmozgatva. A regény történik. És mint a jó regény, néha felgyorsul, aztán lelassul, néha meghökkent, azután igazolja sejtelmeinket. A magyar nyelv szerint, a gyakorlat szerint, vagyis az én fülemnek kicsit nagyon sok a "tisztel" és a "nem tisztel", az angol nyilván árnyaltabban használja, de túlélhető, és elfogadható, hogy bűnözői körökben a tisztelet, amely egyszerre félelem és kiszolgáltatottság, meghatározó stresszoldó szer. Nem is lehet rossz, nem kell fizetni érte a patikában.
  
   Búcsúzóul a recenzens fejében megfordul, felfedezve a Cole-fanklubokat, olvasói köröket, hátha rosszul tudta eddig, mi a próza. Hátha a XXI. század prózája Martina Cole. Ő volna az irodalom egyszerűségével, közeli megfigyeléseivel, sebességével. A televíziók által meghatározott tempó, a terhes mellékletek elhagyása, és a látszó vibrációs sejtek. Mindaz, amit az elmúlt harminc évben összeolvasott a posztmodern jegyében az lehet köldöknézés, intellektuális ellenzékiség a vérnősző diktatúrával szemben, de a mindennapi valósághoz, valóságos emberhez, nőhöz igen távolról van köze. Persze nem könnyű elképzelni, egyedül az irodalomtörténet közvetíti, a kritikusok mondják a magukét, hogy miképpen hatott Móricz, Krúdy direktben kora olvasójára. Lehet, pontosan így?
  
   A Hatalom többnapos regény. Úgy megírva, úgy írva meg, hogy az olvasó néha a hasára fordítja, és azt morogja, az anyja, de jó ez a nő. Kiderül belőle, minden élet élet. A bűnözőé, a profi bűnözőé, a véletlen bűnözőé is.

Onagy Zoltán