Az elhallgatás precíz csendje

 

 

Danyi Zoltán Hullámok után a tó sima tükre a prózairodalom csendes darabja, amely maga is a kimondhatatlan és a kimondható határát karistolja.

 

 

 

 

 

Az elhallgatás precíz csendje

 

Danyi Zoltán legújabb prózakötetének olvasása közben eszünkbe juthat Wittgenstein utasítása: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ehhez hasonló járhatott a kötet hátsó borítóján lévő szöveg írójának fejében is, jóllehet megfogalmazása meglepően banális és kínosan patetikus. („Van, amit nem lehet elmondani – sem versben, sem prózában. Danyi Zoltán kötete mégis beszél és gondolkodtat. Írónk köztünk van. Vajon ez a kötet rólunk szól? Értünk van? Ha elolvassuk, érezzük. Tudni fogjuk.”) Ez a „mégis beszéd” azonban sikerrel jár, mert az – egyébként is kiválóan működtetett – elhallgatások előterében kristálytiszta precizitással hullámzanak a mondatok, s a központozás kiiktatása itt nem divatkövetés, hanem lendület. Ez az, ami – többek között – magával sodorja az olvasót is, az erő, amely nem engedi letenni a könyvet, nem csak azért, mert mindössze hetvenhat oldal.

id. Peter Brueghel: Vadászok a hóban

A Hullámok után a tó sima tükre az első és az utolsó elbeszélés címeinek összeolvasztása. Rutineljárásnak számít ilyenkor a szövegek egymáshoz való kapcsolatának, a regénnyé olvasás lehetőségének vizsgálata, mely utóbbit az alcím (Fejezetek) is implikálja. Az előre látható terjedelemnek köszönhető, hogy ez mégsem válik elvárássá, s így összhangba kerül a cím egyértelmű képisége a „fejezetek” és az odaértett „nagyelbeszélés” rész-egész viszonyával. Ez a letisztult, egyszerű metaforika okozza a motívumok (mint a tó, a fák, a szél, az eső és a csend) standard értékrendjét, képezi a félreérthetetlenség viszonypontjait. A cím megnyugvást, derűs higgadtságot, jelenidejűséget sugall, de a névutó éppannyira jelzi ezt, mint amennyire érzékelteti a lezártságot, a visszatekintő perspektívát. A múlt idő konzekvens használatát is megtöri egy-egy jelen idejű szentenciózus zárlat („hogy a helyén van minden, és minden rendben; a világon minden a lehető legnagyobb rendben.”). Ez a kettősség a mű egészén végigvonul, és leginkább arra hivatott, hogy érzékeltesse azt a szakadékot, mely az elbeszélő én és az őt körülvevő világ életfelfogása között húzódik. Már az első oldalon szembesülünk ezzel, ugyanis egy igen expresszív jelenettel indít (két lecsúszott alak húsos lepényt zabál, az egyik kezében sörös flakon, a másik éppen „bőségesen az árokba csorgat”), „ez volt az utolsó kép, ahonnan nincs tovább”, párhuzamban egy teakészítő mester létmódjával, mely „csupán egy érintésre van a tökéletestől”, s mely nélkül nincs kiút a felfordulásból. A felismerő megnyilatkozás („[…] villámütésként hasított belém a gondolat, hogy nem is ráhangolódásról, hanem a legfontosabb összefüggésekről van szó […]”) átvitt értelemben már előrevetíti, hogy mondanivalójának megértése dönti el a hovatartozást. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a megértésnek fontos része az elmondhatatlan felfogása, érzékelése, aminek tolmácsolása „hiábavaló küszködés”, mert az kell, hogy „a testünkben, a szívünkben, a zsigereinkben érezzük”.

A Nem csak a csendről a narrátor pozicionálása ebben a felállásban, akit „kirekesztettek és ellényegtelenítettek”, „hibbantnak, hóbortosnak, különcnek tekintettek”, mert nem tudta elmondani „semmilyen szögből, semmilyen nézőpontból, semmilyen módon”, mit akar voltaképpen a csenddel. Az egyes szám első személyű elbeszélő ezen a ponton határozza meg önmagát: „Ha pedig így áll a helyzet, gondoltam, akkor mégiscsak jobb volna, ha ennek megfelelően viszonyulnék hozzá magam is, és ettől kezdve […] a csend őrének és védelmezőjének tekinteném magam”. Mindez, persze a közönséget is megosztja, vagyis az olvasónak is döntenie kell, amit a záró kérdés is ösztönöz („a fák közt zúgó szél és a levelek az ágak között; hogyan magyarázhatnám el ennél érthetőbben?”). A helyeslő olvasó szerint ugyanis ennél világosabban nem is lehetne kifejezni a csendet, és nem csak a csendet; az egyet nem értő pedig a fent említett jelzők valamelyikével illetné a kérdésfeltevőt, és nagy valószínűséggel elajándékozná a könyvet.

Henri Rousseau: Flamingók

Ritkán fordul elő ebben a műfajban, hogy a narrátor ennyire markáns „személyiség”, hogy alanyisága nem csak jellemvonás, nézőpont. Hangsúlyossága talán azzal magyarázható, hogy az olvasóban kiváltott igen erőteljes, ambivalens érzelmek közvetlenül a már-már pszichoanalitikusnak mondható elbeszélésmódból, vagy a történetmondó asszociációiból fakadnak. Éppen önelemző őszintesége miatt tűnik kissé meglepőnek és ellentmondásosnak a rejtőzködés, más esetben észre sem vennénk. Szokásairól, visszatérő érzelmeiről, frusztrációiról kapunk képet, de nem tudjuk meg a városok nevét (B.), még az ő nevét sem, csak hogy egyszer P.-nek nevezte el magát („P. vagyok, mondtam, P., ismételtem, pedig nem így hívnak;”), a nők nevének kezdőbetűi ábécérendben követik egymást előfordulásuk szerint (Dorina, Elvira, Enikő, Natasa). A kihagyások, elhallgatások folytán késleltetett – de mindig bekövetkező – megértés feszültsége folyamatosan jelen van; ami számít, ami a megértéshez kell, benne van, „miközben ez az érintésnyi távolság a tökéletestől ugyancsak a lehető legérzékenyebb megfelelések részét képezi, nélküle ugyanis biztosra vehetően romba dőlne az egység, és megsemmisülne az összhang, amelyet sugároz”.

Ebben a pengeélen táncoló, mégis magabiztos arányosságban nagy szerepe van a „vendégszövegeknek”. Munka híján, üres óráiban osztrák kisprózák fordításával foglalkozik az elbeszélő (jóllehet szíve szerint inkább drámaírónak tekintené magát), „ezekből” látunk szemelvényeket. Az idézőjel-használat abból a pikáns szellemességből adódik (ami külön írást érdemelne), hogy a munkák valóban megjelentek (Louise kerstin-Theel: A mályvaszín folt; Fabian Bernstoff: Apró örömök – Új Forrás, 42. évf. 8. sz., 2010 október; illetve Erika Moser: A bécsi modell; Ulrich Hochgatter: Sem az erdőt, sem a fát; - Irodalmi Jelen 07/06/2009), fordította: Danyi Zoltán jegyzéssel. Nem tűnik véletlennek, hogy a narrátor megszólaltatásának módja rendezte őket párba, az utóbbi kettőben ugyanis egyes szám harmadik személyű az elbeszélés.) Mindenesetre nemcsak idegenségük okán, de elhelyezésük, megformáltságuk miatt is kitűnnek a többi közül: feltűnő, hogy – egy kivétellel – minden harmadik novella után következik egy, s ezek a hagyományos központozási elveket követik. Pillérként tarthatnának egy erre alapozott értelmezést, hiszen tartalmilag is apró összegzések, támpontok. A szerkesztés kifinomultságát mutatja, hogy a szövegeket nemcsak a már említett állandó, illetve a fel-felbukkanó motívumok (amilyen például a képzőművészek kertjében a szobor [Egy halványkék derengés; Ahogy bokáig vízben állok], vagy a tollkabát mint az agresszió köntöse [Ahogy a felhők tükörképe; Eggyé válni a hideggel]) tartják össze, de a megosztott történetek jól kivehető kronológiája is.

Az egymást követő események összeillesztésével leírható egy teljes életszakasz, melynek jelentőségét az életfilozófia, az elbeszélő és az őt körülvevő világ emberi megnyilvánulásaitól véglegesen elhatárolódó világszemlélet megtalálása adja. Sok van ebben a füzetnyi könyvben, a róla való beszédet inkább csak befejezni, mint lezárni lehet. A párhuzamok és ellentétezések, a párbeszédek és monológok, a tartalom és a forma összhangban állnak, a helyükön vannak és az olvasóban is a helyükre kerülnek: „minden úgy van, ahogy lennie kell”.

Kárpáti Zsuzsa

Kapcsolódó anyag:

Danyi Zoltánhoz kötődő írások az Irodalmi Jelenben

Kommentek elrejtése, megjelenítése