Húsvét előtt
– Lehet, hogy gyakrabban kéne jönnöm – mondta a barátnő, és megfordultak, ahogy a gyenge, télies márciusi nap is fordult a horizonton. Az egyetemük régi épülete most a hátuk mögé került, előttük a Duna hullámzott. Szépen megcsinálták a teret a templom oldalában. Annak idején ugyancsak lerobbant volt, a római romokat nem igen lehetett megkülönböztetni a töredezett utcakőtől, a szétzúzott kőpadoktól. De akkoriban ez teljesen érdektelen volt. Ide ki lehetett ülni szendvicset enni, olvasni a kollokviumi kötelezőket, meg stírölni a töriszakosokat, akik között legalább volt elég fiú.
– De már nem tudom, hol vagyok otthon – folytatta a barátnő, és a másik tökéletesen megértette, mert a szerelem mindent felülír. Nehezen tudta elképzelni, ő hogyan tudna idegen nyelven makogni erről egy férfival, ettől még inkább felértékelődött a szemében, ami a barátnőjével történik. Minden szónak óriási súlya lehet, és a gondolatok erejével kell a másik fejében gondolatokat gerjeszteni.
– Mindenki azt mondja, hogy most semmi értelme nem volna. Hogy most még az is elmegy, akinek egyébként jó volt. Nekem meg semmi nem adódik. Nincs mit kezdeni – motyogott a barátnő, és felsorolt néhány nevet is, kik mondták ezt, akik pedig most minden szempontból elégedettek lehetnének, mert megvan nekik az eszme, meg a lehetőség, meg a kapcsolatok.
A másik erre nem tudott mit mondani, kicsit furdalta a lelkiismeret, hogy mennyi mindennel traktálta a barátnőjét ez alatt a két hét alatt, hogy mik történtek, hogy néha kész kabaré, meg hogy a világ felvilágosultabb részein ilyenek biztos elő nem fordulnak, és az abszurdnál is abszurdabb, meg hogy mindez az úgynevezett kultúrában. Ráadásul elmesélte a hivatali és banki kalandjait is, meg a közlekedési fiaskókat, meg a szolgáltatók húzásait. Mindez most elég jelentéktelennek tűnt a barátnő őrlődéséhez képest, aki a hátralévő egy napját szívesen elcserélte volna bármelyik szolgáltató packázásával, de még az egész adóhivatallal is, mert ez így összevéve is még mindig sokkal jobb volt, mint a kiszolgáltatottsága, az az egy vöröstéglás épület, amit az idegen ország neki jelentett, ahol kora reggeltől késő estig kellett teljesíteni, amire senki egy jó szót nem szólt, sőt többnyire semmit nem szólt, vagy ha igen, akkor azt olyan gyorsan mondta, hogy abból egy messziről jött nem értett egy kukkot sem, és nem tudta nem azt hinni, hogy szándékosan mondják ennyire gyorsan. Erre biztos nem gondoltak volna akkoriban, mikor ez a tér még lerobbant volt és piszkos, amikor még szendvicset enni jártak ide, és számolgatták, hogy hány vizsga van hátra, mert akkor az ember, ugye, egész más dolgokra gondol, ha a jövőn töri a fejét.
– Ha csak egyvalaki mondta volna most, hogy maradjak… – töprengett a barátnő, inkább már csak úgy magában, és a másik tudta, hogy erre neki aztán lett volna alkalma az elmúlt években, ami egyébként egy nyárnak indult, de aztán évek lettek belőle, mert itthon semmi nem adódott – ahogy a barátnő mondta az imént. Most sem mondta a barátnőjének, mert tudta, hogy a szerelem úgyis mindent felülír, még ha csak azért is lett szerelem, mert az idegenség tengerében az egész világot jelentheti egy kicsit is megértőbb ölelés. Még egy picit irigy is volt, de csak az érzésre, például, hogy a repülőtéren várják az embert, nem is akárki, hanem egy férfi. De talán még ennek az esélye sem tudta volna innen kimozdítani, mert valami gyerekes és homályos várakozás dolgozott benne folyton, kellően bugyuta ahhoz, hogy a barátnőjét ne bírja maradásra, csak magának szolgáljon táplálékul, de szentül hitte, hogy egyszer csak, valami varázsütésre minden helyrebillen itt, és normális mederben hömpölyög majd tovább, olyan békésen és szelíden, mint most előttük a Duna, és az a pillanat maga lesz a béke és a nagyvonalú megbocsátás, színtiszta giccs, de igaz, és nem akart erről a pillanatról lemaradni, mert mindig olyan kézzelfoghatóan közelinek tűnt, bármikor előugorhatott a házfalakból, vagy csak úgy a levegőből, isten tudja, de itt akarta megérni és megélni, hogy eljön.
