Jelige: Bánomkert – Veres Öcsi rövid boldogsága
Tudja, Ágica, ott állt a tűz mellett, teát akart főzni vacsora után. Elvágódott. Szó nélkül. Azt se tudtam, mit csináljak. Ott volt a mobilja mellette. Nem értek hozzá. Átszaladtam, mit szaladtam, csoszogtam, látják, hogy járok, bottal is nehéz, térdig olyan a lábam, mint egy elefánté.
Jelige: Bánomkert
Veres Öcsi rövid boldogsága
Már megbocsássanak, hogy becsengettem. Csak azt akarom mondani, meghalt Öcsi. Mint egy bolond vénasszony, úgy gondoltam, ha megosztja az ember a fájdalmat, talán könnyebb. HIHETETLEN. FÁRADJON BELJEBB! Nem akarok én zavarkodni, Ági aranyom. Igazán mindenki olyan rendes volt. Vilmos is, átjött. Segített. Én is úgy vagyok vele, nem tudom elhinni. Felébredek éccaka, mint egy bolond öregasszony, hallom, nem horkol. Teccik érteni? Felkelek, belesek a szobájába. Settenkedek, már amennyire a botor lábam engedi. Nagyon utálta, hogy leskelődök utána. Pedig hát nem leskődtem én. Az anyai szív, teccenek tudni. Fél tüdővel, három infaktus után, sosem tudhatta az ember. És akkor látom, üres az ágya. Először arra gondolok, elutazott Anikóhoz. Vagy Katónál maradt. Aztán persze leesik a tantusz. És akkor ott a nagy sötét üresség. Félek visszacsoszogni az ágyamhoz. Felkapcsolom a villanyt. Eszembe jut, hogy pocsékolom a drága áramot. Leoltom. Állok, nézem a semmit. MIKOR TÖRTÉNT? NEM VETTÜK ÉSZRE HOGY. Nem csoda. Mindig futnak. Itt parkolt a mentő maguk előtt. Ott volt hely. Negyven percig élesztették. Tegnaphoz egy hétre? Igen. Hazajött, ahogy szokott a kocsmából, tudják, segített mindig Katónak, volt ideje, legalább nem unatkozott. Süt egy kis sonkát, mondta. A laskatészta meg volt főzve, ráteszi, megvacsorázik. Mondtam is, nem lesz sok, fiam? Azt mondja, ne sajnálja tőlem az ételt, Mama. Sajnálta az ördög, csak nem voltam megszokva, amennyit kitett. Sokszor egyáltalán nem evett. Kapott a kocsmában Katótól. Mióta volt az infaktusa, a harmadik, nagyon vigyázott. Megmondták az orvosok, a hízás nagyon megerőltető a szívnek. Egy-két hónapig nehéz volt. Neki is, nekem is. Eccerre letenni bagót, piát… plusz diéta…Teccenek tudni, hogy van. Annyira panaszkodott szegénykém. Durva volt, vagy néma. Mint a pokróc. Üvöltözött, sóhajtozott. Inkább megdöglök, de adjál enni! Nem elég, hogy bagózni tilos, dögöljek éhen? Ha meg nem bírtam a hánykolódását, odavágta a tányér ételt: meg akarsz ölni, igaz, eleged van már belőlem?! Egy darabig nem bírta megállni, hogy ne igyon pár sört, az volt a kedvence, pedig megmondták a doktorok, az életével jáccik. Aztán egyensúlyba jött. Tudják, a kocsmárosné, a Kató. Ő vitte bele a Herbalájfba. Kiröhögte. Bolondnak nézi őt? Férfi létére teáztatni akarja, mint egy csecsemőt? Hogy, hogynem egymásba habarodtak. De mit povedálok én itt, bolond vénasszony. Csak a fájdalmat akartam megosztani, mindig futnak, sosincsenek itthon. Kint mozgolódtam a kertben, mocorgást hallottam az udvarukon, gondoltam, hátha itthon vannak. Már megbocsássanak. JÓL TETTE, HOGY BECSENGETETT. KÉT HETE TALÁLKOZTUNK? DEBRECENBEN, AZ ÁLLOMÁSON: A KIS HÖLGGYEL VOLTAK ÖSSZEBÚJVA. SZÉGYELLTEM IS RÁJUK KÖSZÖNNI. DE ÉSZREVETTEK, KÖSZÖNTÜNK EGYMÁSNAK. CEGLÉDEN AZ ÁTSZÁLLÁSNÁL LÁTTAM, EGYEDÜL VAN. MEGKÉRDEZTEM, HAZATART? Teccenek tudni, ő járt a lányhoz, mert ingyen utazik. Mondta is akkor: a Karcsi hazahozott kocsival az állomásról, ne kolbászoljak a városban, ha nincs egyéb intéznivalóm. Jól elbeszélgettünk útközben: így mondta szegénykém. NEHÉZ AZ UTAZÁS. HÁROM ÉS FÉL ÓRA ODA, HÁROM ÉS FÉL VISSZA. MÁR HA ELKAPJA AZ EMBER A CSATLAKOZÁST CEGLÉDEN. UTÁLOM, DE HIÁBA A MUNKA ODAKÖT. Az én Öcsim, szeretett utazni. Nemcsak Magyarországon. Egész Európában. Csak a helyjegyet kellett fizesse. Volt Párizsban, Hollandiában, Svájcban. Tervezték, hogy az esküvő után elmennek olaszba, Velencébe. Elkezdett németet tanulni a Herbalájfnál. Meg az utazási mániát is ott szedte fel. Persze, nem tudta ő fizetni, a kis rokkantságiból, én kellett hozzátegyek az enyémből. Hiába az ingyen út, lakni kell, enni kell. Amikor Hollandiában volt, félévig nyögtük a kőtségeit. Nem sajnáltam szegénykémtől, de én is csak egy nyugdíjas vénasszony vagyok. Még szerencse, itt a kert, a baromfi, nem kell zöldségért, tojásért piacra járni. SOSEM HITTEM VOLNA, HOGY AKKOR BESZÉLEK VELE UTOLJÁRA. Tudja Karcsi, a menyasszonyával volt szerencsém. Persze, nem voltak eljegyezve. Élettársak voltak. Manapság azt sem tudjuk, hogy szólítsuk a gyerekünk párját. Tervezték ők, tavasszal hivatalosan megesküsznek. Folyton terveztek. Annyi elképzelésük volt, ide mennek, oda mennek, megveszik ezt, megveszik azt. Átalakítják a lakást. Anikó kint volt Amerikában, továbbképzésen. Olyan ruhákat hozott Öcsinek, amilyen sosem volt neki. Nyáron kifestette a konyhánkat. A saját kezével. Az én Öcsim nem szabad fizikai munkát végezzen. Azért segített neki, amennyire képes. Gondoltam, végre a fiam egyenesbe jön. Tán még unokám is lesz, vénségemre. Bár erről kevesebb szó esett. Anikónak ott a három felnőtt gyereke. NE MONDJA MACA NÉNI! ÉN NEM ADTAM TÖBBET NEKI NEGYVENNÉL. Majdnem eltalálta, Karcsi. Negyvenkettő. Tizenhét évesen szülte az elsőt. Mióta elvált, az anyjával él. Szerette nagyon a fiamat, ő is akarta a házasságot. Tudják, fiatalon, nem jött össze nekik. Anikó hozzáment egy gazdag fickóhoz, a szülei akarata szerint. De sosem szerette azt az embert. Amikor először hazahozta a fiam, mondta nekem Anikó: minden nap eszembe jutott Öcsi, vajon hol van, mit csinál? Amikor összeesett, neki telefonáltam először. De lehet nem én, a szomszédasszony, a kis állatdoktornő. Azok a percek összemosódnak. Ismerik őket, két éve kőtöztek, szembe velem. Jól kijöttünk. Amikor nyáron a Balatonszanra mentek, én etettem a kutyájukat, ránéztem a házra. Rendesek ő is, a párja is, a Vilmos. Másnap megjött Anikó. Masszírozta az Öcsi lábát, kezét. Én nem bírtam volna. HOGY TÖRTÉNT? HA NEM ESIK NEHEZÉRE…Tudja, Ágica, ott állt a tűz mellett, teát akart főzni vacsora után. Elvágódott. Szó nélkül. Azt se tudtam, mit csináljak. Ott volt a mobilja mellette. Nem értek hozzá. Átszaladtam, mit szaladtam, csoszogtam, látják, hogy járok, bottal is nehéz, térdig olyan a lábam, mint egy elefánté. Vilmos azonnal átjött, hívta a mentőket. Hárman voltak, negyven percig élesztették, biztos felfázott szegény Öcsi félmeztelenül a konyha kövén. Nem voltam eszemnél. Csak jajgattam. A kis doktornő kérdezte, kell-e még a gáz? Akkor láttam, nincs eloltva a gázsparhert égője. LEGALÁBB UTOLJÁRA JÓL BEVACSORÁZOTT SZEGÉNY. ANNYIRA SAJNÁLOM. Ágica kedves, minden bajom mellett szerencsés vagyok. Még Fanni is rendes volt hozzám. Maguknak is csinálta a cirkuszt a kutya miatt. Mindig oktat, szekál, pedig ő a húgom, hogy mafla meg lusta vagyok, azért nem jutottam semmire. De kérem, én szakképzett varrónő voltam, ő meg konyháscsaj a textilgyár kantinján. Tehetek én róla, hogy annyit kellett fizessek a doktoroknak? Dolog volt elintézni, hogy jöjjön a lányomért a mentő. Vitték a Dia Lízisre. A veséje miatt. Telefonunk sem volt. Akitől maguk vették a házat, Brigitta, az egészségügyben dolgozott. Volt telefonja, ide szaladtam át mindig. Egy ötvenest, százast nyomni a mentősnek. Nagy pénz volt akkor. Az is hiába volt, nem lehetett megmenteni a lányomat. SZEGÉNYKÉM, MINDENKIT ELVESZTETT. A lányom, a férjem, a fiam. Csak Fanni maradt nekem, tudják, égig ér a szája. Most rá sem ismertem. Csendes volt, segítőkész. Öcsinek volt valami biztosítása. Én nem tudok nagy utakat bejárni, nem is értek hozzá. Fanni elintézte. Kaptam négyszázezret. Ki tudtam fizetni a temetést. Csak az egyházat kell még rendezni. Nem panaszkodhatok senkire. Reggel Anikó itt volt, futott a kórházba. Egy hétig volt Öcsi kómában. Eccer még felébredt, megismerte a szerelmét, rámosolygott. Engem is megismert, megsimogatta a kezem, aztán csendben elment. Napokig ült az ágyánál Anikó, masszírozta a lábát, hátha beindul a vérképzés, vagy hogy magyarázta az orvos. Tán jobb is, hogy elaludt. Sokáig nem kapott vért az agya, nem lett volna ép. Mostmár mindegy. Úgy hagyott itt minket, csendben mosolyogva. HÁNY ÉVES VOLT? Ötvenegy. LEGALÁBB VOLT OLYAN KEGYES HOZZÁ AZ ÚRISTEN, HOGY MEGISMERHETTE AZ IGAZ SZERELMET. Tudja, Ágica, olyan féléve egyszer csak hazahozta Anikót. Egyfolytában egymás kezét szorongatták. Még ilyennek nem láttam a fiamat. Öcsi a Herba mítingekre járt, így mondta, mítingek. Felvonatozott Pestre kéthetenként. Nagy dolog volt neki, a Herbalájf. Lefoglalta. Társasága lett. Nem olyan szélhámosok, senkiháziak, mint addig. Megvette a számítógépet, internet, ez most a sláger, azt mondta. Ezzel lett szerencséje. Találkozott a fiatalkori szerelmével, az interneten. Meg elkezdett olvasni is. Volt kedvenc írója, Hemingvé. Minden könyvét megszerezte. Ezt biztos tőlem örökölte, lányként én is bújtam a könyveket. Férjhez mentem, jöttek a gyerekek, egyre kevesebb időm maradt olvasni. Már meg nem is látok. Csak nála később jött ki, ugye, neki akkor lett ideje, amikor lerokkant. A volt katonatársaitól elmaradt. Kinevették, hogy olvas. Teccenek tudni, nem volt mit kezdjenek az idővel. Na jó, volt egy-kettő, éjjeliőr, biztonsági őr lett, boltot nyitott, de a legtöbb, növelte a pocakját, ivott, bagózott, tellett a nagy nyugdíjból. MESÉLTE EGYSZER NEKEM, EGYÜTT UTAZTUNK AKKOR IS VONATTAL. Tudja Karcsi, rosszak az emberek, biztos hallották maguk is. Beszélték, ivott, azért kellett leszereljen. Hogy elloptak valamit a raktárból. Részegen, nyitva felejtette az ajtót. Én ezt nem hiszem. Akkor szakítottak Anikóval. A fiam kérte, helyezzék minél messzebb. Áttették a Dunántúlra, valami titkos rakéta-egységhez. HA JÓL ÉRTEM, NEM FRISS ISMERETSÉG? Tudja Ágica, Öcsi Debrecenben volt a tisztképzőn, ott találkoztak. Írta, hogy megismerkedett egy lánnyal. Komoly. Szeretnének összeházasodni. Nagyon rosszkor jött. Minden pénzünk ráment a lányunkra. Annyink sem volt, hogy rendezzünk egy szerény lakodalmat. Férjem mondta neki, mit akarsz te ott az idegenben. Senkit nem ismersz. Ha megszorulsz, kihez futsz? Nincs semmid a pár ruhán kívül. Lenéznek. Anikó szülei sem akarták. Volt neki gazdag kérője. Fiatal, nincs helyén az esze. A házasság nem csak szerelem. Meg kell alapozni. Mi történt, nem tudjuk. A férjem már azon volt, megy Debrecenbe. Se nem írt, se nem telefonált. Féltünk, valami hülyeséget csinál. Az egyetlen szem gyermekünk. A lányomról tudtuk, menthetetlen. Egyszer csak telefonált. Biztos beivott, olyankor nagyon érzelmes tudott lenni. Hogy mennyire szeret minket. És szakítottak. Százhalombatta mellől hív, a helység nevét nem szabad megmondja. Akkor úgy láttuk, jobb így. Örültünk. Megkönnyebbültünk. Én sosem láttam részegen a fiam. Megitta ő is a magáét, mint bárki más, de mindenhol megállta a helyét. A szakiskolában első volt. A katonaságnál sem ő akart maradni. Rábeszélték. Iratkozzon tiszti iskolába, mert elégedettek vele. Maradj nálunk, ötvenévesen nyugdíjba mész, hazahozza a postás a monit, nem kell mellette dolgozni, s még előtted az élet. Aztán jött ez a rendszerváltás, elmentek az oroszok Rebesgették, hogy a seregre nincs már szükség. Menekült mindenki, amerre tudott. Ő nem várta meg, amíg leszerelik. Az egyetlen, igaz barátját elütötte egy részeg orosz, tankkal, aztán persze, nem volt szabad az oroszt megbüntetni, gyorsan hazaküldték. Hiába cirkuszolt Öcsi, majdnem lefokozták. Szegény barátját meg hősi halottnak nyilvánították. Sokat ért vele. Akkor lett elege a seregből. Így mondta. Aztán a MÁV-nál is kitüntették. Tetszett neki, szerették a főnökei, itt volt nem messze. Kerékpárral is be tudott menni a munkahelyre. Ha nem keveredik bele valami részeges társaságba. Üres vagonokban kártyáztak, ital is volt. Elaludt. Otthagyták. Nem állította át a váltót. Biztos hallották. Majdnem börtönbe került. De szerencséje volt, nem lett tragédia, nem halt meg senki. A főnökeivel is szerencséje volt, ismerték jól: tudjuk, rendes ember vagy, elkapott a gépszíj, mással is megtörténik. Ezt a saját fülemmel hallottam, a kisfőnöke mondta, a tárgyaláson. Valahogy kihozták, hogy az okozott kárt ledolgozhassa, nem kell leülnie a büntetést. Évekig nem volt fizetése, én tartottam a kis nyugdíjamból. Hát hogyne tartottam volna? Mégiscsak az egyszülött fiam. Akkor nagyon kész volt, ette a cigarettát, ivott. De hogy ne tudjon hazajönni, ne tudjon bemászni az ágyba, olyan sosem volt. Akkor Kató gondozásba vette. ÉRTEM MÁR, MIÉRT MONDTA AZT NEKEM, EGY MÁSIK UTAZÁSUNK ALKALMÁVAL, HOGY Ő TUDJA, MI A JÁTÉKSZENVEDÉLY. Karcsikám, nagy szerencséje volt Öcsinek Katóval. Pontosabban, igen is, meg nem is. Az ítélet után, a VANVIGASZ kocsmába járt. Itt az Agyagos ucca sarkán. Akkor volt a privatizáció, akkor lett az Ungi Lajosé, a fuvarosé a kocsma. Kató, a felesége volt a pultos, Lajos beszerezte az árut. Hát teccik tudni, szégyen, nem szégyen Öcsi meg Kató egymásba habarodtak. Azért mondtam, igen is, meg nem is, mert Kató nem akart elválni. Ott volt két kiskorú gyerek. Öcsi nemcsak férfiként szerette, azt mondta, neki köszönheti az életét. Lajos akkoriban már nem sokat törődött, hogy mit csinál a felesége, míg ő fuvarozik. Még össze is barátkoztak Öcsivel. Hálás volt neki, hogy segít, egyedül egy nő, a sok részegember közt, tudják, hogy van. Az igazsághoz hozzátartozik, húsz év a korkülönbség férj és feleség között. Öcsivel egybeillettek volna. A második infaktusa után, itthon feküdt. Kató majd minden nap benézett. Amikor Deszkre vitték, a tüdőrák miatt, minden héten kiment hozzá. Meg is mondta nekem Kató, kerek-perec, ha nem lenne a két gyereke, elválna. Annyira apásak, sajnálja őket. Most nem azért, de az is hiábavaló volt, hogy a gyerekek miatt. A fiam kísérletezett, hátha megkedvelik. Valamit megsejthettek talán? Vagy a fiam nem találta velük a szót? Gyűlölték. Ahol tudtak, betartottak neki. Bosszantották. Kimondottan megkérdeztem, nem kapta-e rajta őket valamelyik? A fiam határozottan nemet mondott. Persze, ki tudja? Lehet, észre sem vették. Amikor az ember úgy van, se szeme, se füle. Teccenek tudni, mire gondolok. Aztán hiábavaló lett a nagy kitartás. Emeletes házat építettek, ők tudják, hány kocsijuk van, mindent megvettek a gyerekeknek. De minek? A lánya egy kis kurva lett, már megbocsásson a jóisten, bolond vénasszonynak. Személyesen nem ismerem. Állítólag még drogozik is. Ezt beszélik az emberek. A fia meg egy linkóci. Nem fejezte be az iskolát. Csak a buli, meg a motor. Itt száguldozik, bőgeti a masináját ezeken a szűk uccákon. Az apja elfáradt, szeretné, ha átvenné tőle a vállalkozást. Nem fűlik a foga a gyereknek a munkához. MIKOR LESZ A TEMETÉS? Azt sem olyan könnyű beprogramálni, tegnaphoz két hétre, délután kettőkor. A KÖZPONTI TEMETŐBEN? VAGY ITT A MIÉNKBEN? Itt az egész család, a férjem, a lányom, ide tesszük a fiamat is. Én is mennék már. Nagyon elege tud lenni az embernek az életből. Most meg ez is. Amióta megismertem Anikót, nagyon bánom, hogy megpróbáltuk lebeszélni Öcsit, akkor fiatalon. Az ember persze mindig jót akar a gyerekének, aztán kiderül, hogy… na mindegy. Nem lehet semmit visszacsinálni. Jól ellennénk ott együtt a koronaakácok alatt. Mit csináljak én itt egyedül? Nézzem a sötétet? Abba is belefárad az ember. Nem zavarkodok tovább, bocsássanak meg nekem, bolond vénasszonynak. Csak azért csengettem be, tudják, szomszédok vagyunk, nem volt soha semmi bajunk egymással, azt mondják, könnyebb a fájdalom, ha megosztjuk valakivel.