Pásztor Anita: A fotós
- Nem engedlek el, te már az enyém vagy!
Miközben a kijelentés végére ért, már a vásznaiba tekert, és rúgta a gerincemet. A szívem lüktetett az agyamban, menekülni akartam. Az asztaláig nyúltam egy tárgyért kicsavarodva, már azt sem tudom, hogy milyen tárgyért, de átdöftem a bokáját vele, hogy a vége kijöjjön a másik oldalon. Leesett. Ordított.
Pásztor Anita
A fotós
Üres a kollégiumi szobám, megint hétvége van. Mindhárom lány hazament, vagyis már az egész kollégium. A piros ajtók mögött senki sincs. A folyosó hideg, csupasz, visszhangzik a levegővételem is.
Szeretek egyedül lenni, letisztulok, feldolgozom a történteket. Múlt hétvégén rám törte a szobaajtót a nevelőnőnk. Épp telefonon beszélgettem egy aranyos fiúval, akivel esténként rengeteget énekeltünk a kollégium előtt, közben még a fekete kis tilos nyuszim is ugrált az ágyamon, amit már lassan két hónapja dugdostam a szekrényben. Emlékeim is ott lapultak fekete bundája alatt, amit a legnagyobb odaadással simogattam, arra gondolva, hogy kislánykoromban, mielőtt Erdélyből Magyarországra költöztem volna, édesanyám milyen törődéssel húzta végig a fésűt fekete göndör hajamban, hogy még csak véletlenül se simítsa egyenesen fájdalmasra. Szétsöpörve a riadtságtól kavargó honvágyamat, a nevelőnő megvárta, míg befejezem a sikításomat, és mit sem törődve a látvánnyal, kérdezett:
- Meghívhatlak holnap ebédre?
- Hát, ö, köszönöm.
Igen, ilyen is van. Sokan megsajnálnak, szeretethiányos kislány néven futok, szülőtlen, hazátlan lélekként, de én nem féltem magam. Néhány napja elhoztam egy-két kötetet a könyvtárból. Felduzzadtam Jung izgalmas archetípusaitól, és Rejtő Jenővel van kedvem barátkozni ezen a hétvégén. Szokás szerint átsétálok egy sikátoron egyenesen a törzshelyemre, az Art kávézóba. A tüdőgyulladásaimat is ott szoktam kihordani, citromos menta teával és mézbe mártott hüvelykujjamat szopogatva, ha egyszerre veszik le szemüket rólam az emberek. A legjobb időtöltes a kávézóban az olvasás.
Rejtő gyorsan a bizalmamba férkőzött, a teát is lassabban ittam tőle, a végén hangosan nevettem, de ez csak az idegen, üdítőt szürcsölőknek szúrhatott szemet, mert a személyzet már rég úgy kezelt, mintha egy kép lennék a falon, a galéria részlegen. Egyszer elfelejtettem fizetni. Másnap szégyenkezve pótolni akartam, de állították, hogy fel sem tűnt nekik. Sokszor kapott el az életérzés, hogy nem létezem, de Rejtő sorainak napján eltűnt személytelenségem, mert egy alacsony, szépnek nem mondható férfi az asztalomhoz merészkedett.
- Mi ennyire vicces abban, amit olvasol?
- Bocsánat, ha megzavartam. Rejtő.
- Én nem olvasok.
- Mit csinál?
- Fotóművész vagyok.
Rángatta az ideg a szemhéját, de a tekintete nem tükrözött hamisságot. Felmértem. Egyik kezéről hiányzott a középső ujj vége. Elképedtem rajta, mintha valami büszkesége lenne a hiányossága, úgy mozdította kezét, miközben hozzám beszélt. Én pedig arra gondoltam, hogyan repülhetett le az a két centis húsdarab. Fűrésszel? Vagy egy több kilós, jól becsapott kocsiajtó vághatta le?
- Modell lehetnél.
- Néha a képzőművészeknek állok modellt, de már nem szeretem. Egy idő után fáj tőle a gerincem.
- Ezért kellene fotómodellnek lenned. Ha gondolod, készítek rólad néhány képet.
- Jó, de most olvasnék tovább.
- Persze. Ne haragudj!
Még fél órát volt kénytelen hallgatni a kuncogásomat, és felpattant hozzám újra.
- Nézd meg a műtermemet, a munkáimat!
- Lehet róla szó, de szeretnék még olvasni. Egyébként kíváncsi vagyok a képeidre.
Rejtő belopta magát a jókedvembe, így felszabadultan indultam a fotóssal képeket nézni. Tudtam, hogy merész vagyok, de azt is, hogy csupa kockázat az életem. Mégis, mi történhet? Gyönyörű munkákkal találtam magam szemben. A nő volt a fő témája. A női test esztétikája. A kisugárzást is megörökítette, hűha élményként hatott rám, miközben hátból hallottam egy kattanást.
- Mit csinálsz? Nem engedtem meg.
Odajött hozzám, és mutatta, hogy csak egy fényjátékot kapott el az üvegasztalán.
- Dolgozz nekem! Jobban fizetek, mint a festő gyakornokok.
- Nem lehet. Nekik csak azért tettem, mert beleszerettem az egyikükbe.
- Meztelenül?
- Ez fontos?
- Nem vagy szégyenlős?
- Ilyen helyzetben nem lehettem. A hangsúly számít, a művészetben a mélység, nem a felület. A meztelenség a hibák felvállalása, a csupasz őszinteség a vásznon. Látnod kellett volna a szemét a festőművészemnek. Gyönyörű volt, ahogyan cikázott az ecsete és köztem. Szerelmesek lettünk, miközben mozdulatlan szobor pozíciómban szememből kiszaladt egy könnycsepp. Ha az ember egyhelyben marad, nem képes másmilyen lenni, mint önmaga. Kiszolgáltatott, tiszta és sebezhető.
- Megengedsz most néhány képet rólad?
- Most? Nem vagyok olyan hangulatban. Mennem kell.
- Csak néhányat.
- Na jó, de csak negyed órám van rá.
- Fogd ezt a gyertyatartót! Fele akkora, mint te, bújj mögé, de mégse, és légy sejtelmes! Ez az, gyönyörű. Nézd!
- Tényleg van érzéked a pillanatokhoz.
- Most ülj le, húzd fel a térdeid, és nézz kifelé az ablakon!
- Nem baj, ha csak szomorúan tudom tenni?
- Nagyon szép lett. Készítünk egy mozgóképet is, szenvedélyest.
- Akkor állítsd be a gépet, és hagyj magamra! Két-három perc elég.
- Addig főzök egy teát.
Táncoltam a kamerának. Minden fájdalmat, kínt a végtagjaimba gyűrtem, miközben a combomon felfelé szakítottam a térdemen lyukas farmernadrágot. Erőszakosan, szaggatottan vonaglottam, ahogyan ujjaimmal a pirosan rám simuló ingemet bontottam lefelé, majd puha, láthatatlan, finom vonalakat rajzoltam a levegőbe. Gyors és masszív léptek közeledtek felém, és hirtelen valami nedves meleget éreztem végigcsordulni a vállamon. A fotós kielégülten felpofozott.
- Mit csinálsz? Megőrültél?
- Nem engedlek el, te már az enyém vagy!
Miközben a kijelentés végére ért, már a vásznaiba tekert, és rúgta a gerincemet. A szívem lüktetett az agyamban, menekülni akartam. Az asztaláig nyúltam egy tárgyért kicsavarodva, már azt sem tudom, hogy milyen tárgyért, de átdöftem a bokáját vele, hogy a vége kijöjjön a másik oldalon. Leesett. Ordított.
- Te a kurvám leszel - nyúlt utánam sziszegve, de már rohantam lefelé egy hosszú lépcsősoron. Kiérve a műteremből nem emlékeztem, hogy hol vagyok, merre menjek, csak futottam, mint a versenyló. Sokáig, zaklatottan. Néztem, a testemre került-e a vére. Rájöttem közben, hogy elveszítettem a telefonomat, vagy ő lopta el, de nem érdekelt. Rohantam a beesteledésbe. A Rejtő-könyv a táskámban van, a vállamon, amit a ruhadarabjaimmal együtt kaptam fel. Vissza tudom vinni a könyvtárba, vigasztaltam magam. Kár, hogy nem törtem össze a fényképezőgépét. Arra nem volt idő. Lehet, hogy meggazdagodik belőlem. Följelenteném.
A csillagos ég alatt érkeztem vissza a kollégiumba. Már csak egyet kell aludni, és a három szobatársnőm visszatér. Addig nincs kinek elpanaszkodni magam. Talán örök titok marad, de nem csináltak belőlem kurvát, nem sebesültem meg, sőt élek. Szeretnék egy új könyvet, nem krimit, sőt egy új testet is akarok. Nem is, inkább szeretnék annyira egyedül lenni, hogy meghalljam visszhangzó levegővételeimet.
***************
PÁSZTOR ANITA (1987), Aranyosgyéresen született, onnan került Nagykárolyba, majd Szombathelyre. Jelenleg a nyíregyházi főiskolán tanul kommunikációt és médiatudományt. A széppróza mellett képzőművészettel és zenével is foglalkozik.
