Mezei Krisztina Nelli prózája

Mezei Krisztina Nelli

Koszos mese
      

      Hervay Gizellának

– Kosz van – állt oda egy délelőtt Kis Mama mellé.
– Aham – mondta Mama, fel se nézve a könyvből, amit olvasott. Kis meg sem próbálta megnézni, mit olvas Mama. Mama mindig olvasott, kivéve, mikor főzött, vagy aludt. De mikor olvasott, sohasem volt érdemes zavarni.
– Kosz van – mondta Kis Papának.
– Á, dehogy – mondta Papa, miközben megpróbálta a számítógépen a képet a cikkéhez igazítani. Papa mindig dolgozott, volt neki egy kis fekete doboza, azzal játszott egész nap. Kisnek meg volt tiltva, hogy hozzányúljon.
– Kosz van – közölte Kis Öcsikével, akihez belopakodott a kisszobába.
– Gyagyilogülügülö – válaszolt Öcsike, és megpróbált a kiságyból kihajolva egy nagyot csapni Kis fejére a gumi­kalapáccsal. Öcsike a kis tárgyakat a szájába gyömöszölte, a nagyobbakkal megpróbált mindenkit fejbe vágni. Kis szerint Öcsike normálatlan volt.
– Kosz van – ordította Kis a cici fülébe, aki ketten volt (Frakk és Szerénke, két sziámi macska), és éppen egymást átölelve aludt a fotelben.
– Nyau – ugrott a cici helyből másfél métereset, és beverte a fejét a könyvespolcba. – Nyaúúúúú! – nyávogott panaszosan, és szem­rehányóan nézett Kisre, aki gonoszul mosolygott. A cici vagy evett, vagy Kis hasán aludt. Néha egeret fogott, megette és kihányta. Kis mindig élvezetet talált abban, hogy alvás közben ráordítson a cicire, mert szerette nézni, hogy mekkorákat ugranak.
– Kosz van – ment oda Kis Brú­nóhoz az udvaron.
– Hehehehe – lihegte Brúnó lógó nyelvvel, miközben a farkát he­lyeslően csóválta. Brúnó mindenre helyeslően csóválta a farkát, nem lehetett túl sokat a véleményére adni, mert még akkor is helyeselt, mikor Kis a szeme láttára csempészte bele a döglött verebet a húslevesbe.
– Kosz van – rohant ki Kis a kacsák közé.
– Háphápháphápháp – mondták volna a kacsák, de nem mondtak semmit, mert némák voltak, és nem tudtak hápogni. Megnézték Kist az egyik szemükkel, majd a másikkal is, hogy biztosak legyenek a dolgukban, majd eltotyogtak megenni a vi­rá­goskertben frissen kihajtott ár­vács­kákat.
– Kosz van – nézett Kis csüggedten a kaktuszokra.
– *** – helyeseltek némán a kaktuszok. Ők is koszosak voltak, hetek óta nem esett egy csepp eső sem.
– Kosz van – rúgott bele Kis mérgesen a porszívóba. A porszívó pedig elindult, a hátára kapta Kist, és az egész házat kitakarították. Még a kaktuszokat is leporszívózták.
– Tisztaság van – állt oda Kis Mama elé.
– Aham – mondta Mama, megpaskolva Kis fejét, és közben véletlenségből a földre hamuzott.
– Tisztaság van – közölte Kis Papával.
– Á, dehogy – mondta Papa, és lesöpörte a morzsákat az öléből.
– Tisztaság van – nyitott be Kis Öcsikéhez.
– Vagyigevagyovőőőő – közölte vele Öcsike, és szétkente magán Mama arckrémét, a kiságyon és a padló elérhető részén.
– Tisztaság van – csapta össze kezét Kis a cici füle mellett.
– Nyaú – nyújtózkodott a cici, és álmos mozdulatokkal kivakarta a bundájából a sarat.
– Tisztaság van – suttogta titokzatosan Brúnónak Kis.
– Hehehehe – lihegte helyeslően Brúnó, és lepisilte a szárító lábát.
– Tisztaság van – mondta volna Kis a kacsáknak, mikor észrevette, hogy összefosták az egész járdát.
– Tisztaság van – rogyott le Kis csalódottan a kaktuszok elé.
– *** – helyeseltek némán, tisztán és megkönnyebbülve a kaktuszok.