Devecseri Gábor
Erősen gondolkodom, beférjen-e Devecseri Gábor a Bőségbe, szükséges rossz-e gondolni rá, vagy pedig kötelező rossz.
Hiszen Devecseri a csodagyerekből, a Nyugat harmadik nemzedékéből való költőből váltott át a villámgyorsan vadkommunista hívő költővé. Vagy inkább Steinbeck legyen (1902) az Érik a gyümölccsel, netán Irvin Shaw (1913) az Öröszlánkölykök gazdája, vagy, ha mindenképpen magyar írót akarok, Fodor András (1929), akinek ugyancsak évfordulólója volna ma, akitől úgy nem olvastam szinte semmit, hogy személyesen ismertem, de a mosolyán kívül semmi nem maradt meg belőle (talán a naplói, az Ezer este Fülep Lajossal). Különös, Fodor András tele volt látható szeretettel, és aki tele látható szeretettel, az ember elfelejti.
Legyen Devecseri Gábor költő, író, műfordító, klasszika-filológus. Az európai ókor klasszikusait Devecseri fordításában ismeri a mai magyar olvasó. Már aki ismeri. Aligha jellemző, hogy Homéroszt, netán az Iliászt rántjuk magunkra a polcról mostanában. De az Állatkerti útmutató, és a Bikasirató miatt mégis. És amiatt mégis, hogy újra és újra megpróbáljuk elképzelni, nem könnyű feladat, hogyan szerethetett bele Rákosi elvtársba, Rákosi elvtárs szellemiségébe, mert a dolog túlhajol a fantázia határán. Képtelenség odaképzelni magunkat a fordulat évébe, hogy egyszerre érzékeljük a KATPOL-t, az AVO-t, a Baloldali Blokkot és Veres Pétert, ugyanakkor Devecseri egy-egy sikerült Rákosi-portrén (mondjuk: Rákosi elvtárs a búzamezőn) függő fátyolos tekintetét, az elakadó lélegzetvételt. Az egyszerűség kedvéért próbáljunk egy harmincas kortárs költőt vizionálni, akinek már neve nőtt a szakmában, a Nyugatban, nem mellesleg művelt formaművész, és egyik reggelen sorozatban kezdi publikálni a hirtelen felindulásból elkövetett politikai-ódákat, eposzokat. Netán formaművész álal alkotott hibátlan, brigád-összejöveteleken énekelhető csasztuskákat. Milyen képet vágna a szakma.
De nem csak ez van. Akad itt más is. „Aligha lehetett szebb, daliásabb férfit elképzelni, mint a harmincöt-harminchat éves Devecseri Gábort alezredesi egyenruhában, ahogy ott áll akár a katonai főiskola katedráján, akár az Írószövetség elnöki asztalánál, homlokába hulló fekete hajfürtjét hátrasimítva tanít vagy magyaráz vagy cseveg…” – tessék. Alezredes költő, aki cseveg, homlokába hulló göndör fürtjeivel játszik. Azután: „A nők – minden korosztályból – elragadtatottan lelkesedtek érte, és ő tréfát és áhítatot vegyítve lelkesedett minden nőért. […] Soha életében egy cigarettát el nem szívott, szeszes italba ugyan társaság kedvéért olykor belekortyolt, de nem ízlett neki se bor, se rövid ital […], mégis mindig úgy tetszett, hogy mámoros állapotban van: szerelemtől, költészettől, egy sajátos nyelvtani igealaktól vagy éppen egy izgalmas pletykától.”
Aztán: „Magánéletében meg tudta valósítani a legmeghittebb, mély érzelmekkel teljes hitvestársi szerelmet – amelyben a feleség igazi élettárs, munkatárs, múlhatatlan múzsa – és a legszabadosabb csapongást, a szakadatlan lángolást az egész női nemért, az olykor egy napon belül is váltogatott szerelem férfidiadalát.” Ez azt jelenti kevésbé emelkedett (palóc) nyelven, hogy egy napon akár több ifjú költőnő, szerkesztőnő, csillogó szemű egyetemista leányka nyakába (egyebébe) belelihegett, miközben a legmeghittebb, mélységes érzelmekkel teli szerelemmel szerette és szolgálta az egyszerre igazi élettárs, munkatárs, múlhatatlan múzsa feleséget. Devecseri valamit nagyon tudott, mert ezt aligha lehet zsenialitás nélkül hosszan művelni.
Hogy a szenvedély a nők iránt folyamatosan rángatja, van ilyen, elfogadjuk, miért is ne? De az mindenkit meglep környezetéből, hogy „elragadja a marxizmus, a kommunisták új arculatú, hazát építő lendülete, a szocialista jövő kilátása.” De olyannyira ragadja el, hogy egy szürke, nő nélkül töltött délelőttön az (általam nem ismert) Aero presszóban bravúros kis verset ír Terv címen a tervgazdálkodás elsöprő lelki élményéről. Nem másról, az első Hároméves tervről, ami, ha nem emlékszünk rosszul, márpedig nem emlékszünk rosszul, az ötvenben meghirdetett Ötéves tervet előzte meg, közben, hogy hab legyen a tortán, ne csak csokoládé, Rákosi és Dobi elvtársak kiírják az országos Békekölcsön-jegyző versenyt, keményen végigpofozzák az országot, elszedik a melós fizetését, a magyar munkás ne zabáljon már annyit, hogyan nézne ki az imperializmus elleni küzdelemben a dagadt melós a Vas és Acél országában.
A Terv című költeményt néhány nap múlva közli (az MKP, a Magyar Kommunista párt lapja), a Szabad Nép. Devecseri hamarosan belép a Pártba, és pillanatokon belül az új költészet vezérbikája. 1948-ban a Katonai Akadémián tanít irodalmat (höhö), de előbb kinevezik őrnaggyá, aztán alezredessé. Gondoljunk bele. A legsötétebb hidegháború idején. Jó, hogy nem vezeti csatába a fiúkat.
Rövidesen az Írószövetség főtitkára. Na ja, persze. És a Kossuth-díj. Valamit valamiért.
1956 októbere összetöri Devecseri lelkét. Nem érti, a nép miért nem örül annak, aminek ő. Ilyenek a költők, ilyen hülye a nép. Nem iszik, nem dohányzik, csak költ és fordít nagyokat, úgy tűnik, ez is ártalmas. Meg a nők. A nő is rákot okoz ekkora mennyiségben. De a politika nem hálátlan. Mindent megkap, ami szemnek, szájnak ingere. Baumgarten-díj (1939, 1946); 1949-től 1951-ig az Írószövetség főtitkára; József Attila-díj (1950, 1952); Kossuth-díj (1953); Szocialista Munkáért Érdemérem (1955); A Munka Érdemrend arany fokozata (1970)
Fogalmam nincs, mikor gondolhatunk úgy rá, mint a nagy Homérosz fordítóra, mint a Bikasirató, Az élő Kosztolányi írójára.
Devecseri Gábor, Budapest, 1917. február 27. – Budapest, 1971. július 31., költő, író, műfordító, klasszika-filológus.
Devecseri Gábor: Terv
A kisgyermek, ha várakat
épít a nyári fák alatt
a part homokján tervezi,
hogy később is majd ezt teszi.
És nincs szebb, mint ha teljesül,
miért a vágyó lelkesül.
Terv nélkül semmi sem terem,
az almamag sem tervtelen,
Mert benne él az almafa
törzse, virága, illata,
gyümölcse, tervként ott feszül
a munkáló magon belül.
Tervek! Remények? Fellegek?
Nem! Nem vagyunk már gyermekek.
Jól tudva tesszük, mit az ész
okos tervként elénk idéz.
Nem homokvárat építünk,
hogy arassunk, azért vetünk,
hogy öltözzünk, azért szövünk:
magunk kertjében öntözünk.
Nem sorsot és csodát leső,
tervünk ma éltető eső,
az elgondolt jövőre hull,
s a szép jelenné lombosul.
Kapcsolódó: Devecseri Gábor: VILLON Faludy-“ÁTKÖLTÉSE"
(1680)