Láttam ahogy átöltözik, láttam ahogy lefekszik, már az ágyban volt, és még mindig tökéletesen láttam az arcát a lámpa miatt. Nagyon magányosnak látszott. Egy-két másodpercig éppen felém nézett. Tudtam hogy nem láthat, mégis úgy éreztem, pontosan tudja, hogy ott vagyok.
Egy másik alkalommal épp mellettem ment el a folyosón, de szerencsére nem nézett rám, és nem ismert meg.
Tehetetlen voltam, nem tudtam, hogyan tovább. Beszélni akartam vele. Irigy voltam a kőre, ami érzi a súlyát, irigy a ruháira, amik a testét érintik. Irigyeltem minden szót, amit másokra pazarolt.

Csak tíz percig – II. rész

A lány Bostonba utazott két nappal azelőtt, nemzetközi magánjogot és közgazdaságtant tanulni. Vettem Bostonba egy retúrjegyet, a legdrágábbat, amivel fél éven belül bármikor hazajöhetek.
Amikor megérkeztem, a repülőtéren megszólított egy lány. Fiatal, sápadt, szép arca volt. Angolul beszélt, és volt vele egy idősebb cigányos arcú nő.
– Nem lenne kedved eljönni hozzám? – kérdezte a lány. Az öregasszony mellette állt és figyelt.
– Nem lehet – mondtam.
– Miért nem? – kérdezte az öregasszony.
– Mert várok valakit – mondtam a semmibe meredve. Aztán otthagytam őket.
Taxival egyenesen az egyetemhez mentem. Szép nagy épület volt, modern, emeletes, körülötte zöld mezők, amit "campus"-nak neveznek, nem tudom miért. Szállásom nem volt, pénzem sem valami sok, tudtam, hogy nem költhetek sokat. Egész nap nem csináltam mást csak jöttem-mentem, kerestem Csillát. De az épület hatalmas volt, napokig nem találtam. Nappal a tantermekben, hátul aludtam, miközben elöl előadásokat hallgattak a diákok, vagy kerestem egy üres termet. Éjszaka az egyetem körül kóboroltam, céltalanul. Szerencsére jó idő volt, meleg, igazi indián nyár. A fák barnák, és aranyszínűek voltak, mintha ez a valószínűtlen, késői nyár perzselte volna meg őket.
 Azt gondolhatták rólam, hogy valami rossz, lump diák vagyok.
Egyszer, egy napfényes délelőttön a padon szenderegtem a campuson, amikor valaki "Good morning"– gal köszönt. Valami szemüveges diák volt, rögtön szövegelni kezdett, láthatóan bizonyítani akarta, hogy milyen okos. Egy darabig hallgattam, szinte egy szót sem értettem abból, amit mond. Megvártam amíg befejezi, aztán megkérdeztem:
– Járnak ide magyar lányok?
– Magyar lányok? Biztos, hogy járnak – mondta – Mit jelent az, hogy magyar?
Erre felálltam, és legyintettem.
– Seggfej – mondtam magyarul.
Barátságosan rámosolyogtam, és otthagytam.
Egyik este váratlanul hideg lett, be kellett mennem a városba, hogy rnegszálljak.

Egyenesen a néger negyedbe jutottam. Bementem egy lerobbant motelbe. Az öreg néger portás azt mondta, tíz dollár a szoba, de fehéreknek nem adják ki.
– Mért nem? – kérdeztem.
– Tiltja a törvény.
– Milyen törvény?
Erre csak vigyorgott a szarházi. Letettem az asztalra tíz dollárt, és még tizet.
– Ez a magáé – mondtam.
Eltette a pénzt, és azt mondta:
– Majd azt írom be, hogy félvér.
– Azt ír be, amit akar.
Elém rakta a könyvet, hogy írjam alá. Azt írtam be: "Edgar Poe." Megkérdezte, akarok-e nőt. Mondtam, hogy nem. A szobát nem fűtötték, majdnem ugyanolyan hideg volt, mint kint. Kabátban és sapkában aludtam.
Reggel, ahogy kiléptem az utcára, nem hittem a, szememnek: havazott. Pedig csak szeptember volt. De aztán délelőtt kisütött a nap, és másnapra már olyan meleg volt, mint azelőtt.
Napok teltek el, amíg végre látni véltem Csillát. Egy csoport fiú, meg lány között ment valahová. Követtem. A tornaterembe mentek. Mentem utánuk, leültem a tornateremben, vártam, hogy átöltözzenek. Amikor megjelent, és végre teljes bizonyossággal megismertem, vagy tíz másodpercig állt a szívem, ezt biztosan éreztem. Alig akart megint megindulni, aztán pánikszerűen kalapálni kezdett. Én meg kínosan vörös, vagy sápadt lettem.
Ott futott a kicsike körbe-körbe a többi fiú meg lány között. Elnéztem karcsú, tökéletes alakját, rövid szőke haját, gazellalépteit. A fejemre tettem egy izzadt törülközőt, amit ott találtam, hogy ne ismerjen föl. Nem sokáig bírtam, néztem egy darabig, ahogy fut, aztán ledobtam azt a rohadt törülközőt, és elmentem. Azért jöttem ide, hogy lássam, mégse tudtam sokáig nézni, legfeljebb öt percet, vagy még annyit se.
Még aznap vettem egy sátrat, mert most már tudtam, hogy a detektív nem csapott be, itt a lány. A sátrat felvertem a campus egy eldugott sarkában.

A kutya se törődött velem. A boltban, ahol vásárolni szoktam, vettem vagy tíz sört. "Végre megtaláltalak" – gondoltam, és este jól berúgtam. Piálás közben valami olyasmi járt a fejemben, hogy mégsincs szerencsém, tulajdonképpen bárki alkalmasabb kenne, hogy szeressem. Attól fogva többször láttam a lányt, de csak távolról. Egy alkalommal – amikor már azt is tudtam, hogy a college melyik részén van a szobája – meglestem. Egyedül lakott egy földszinti szobában. Én egy közeli, nagyon közeli dombon ültem este óta, és vártam, hogy megjöjjön. Talán bulizni ment valahová, mert csak késő éjszaka jött meg. Ahogy felgyújtotta a villanyt, tökéletesen láttam mindent, az egész szobát, Csillát, még az arcvonásait is. Láttam ahogy átöltözik, láttam ahogy lefekszik, már az ágyban volt, és még mindig tökéletesen láttam az arcát a lámpa miatt. Nagyon magányosnak látszott. Egy-két másodpercig éppen felém nézett. Tudtam hogy nem láthat, mégis úgy éreztem, pontosan tudja, hogy ott vagyok.
Egy másik alkalommal épp mellettem ment el a folyosón, de szerencsére nem nézett rám, és nem ismert meg.
Tehetetlen voltam, nem tudtam, hogyan tovább. Beszélni akartam vele. Irigy voltam a kőre, ami érzi a súlyát, irigy a ruháira, amik a testét érintik. Irigyeltem minden szót, amit másokra pazarolt.
Gyakran csavarogtam a városban, ha éppen Csilla odament, és én követtem. De fogalmam sincs, milyen Boston. Nem is érdekelt. Azt se tudom hány napig voltam ott. Alig vettem észre egy-két dolgot.
Egy nyáriasan meleg délelőttön, valami metróállomáson egy kis fülkében egy néger fényképeztette magát a kutyájával együtt, úgy, hogy a kutya feje pontosan az övé alatt lehetett a képen.
Egy másik alkalommal egy hippi külsejű fiatal lány sétált egy idősebb, ragyás, szemüveges pasassal valami tó partján. A pasason kopott fekete zakó volt, és az egyik karját alig tudta mozgatni. A lány megkérte a pasast, hogy fényképezze le őt egy hatalmas döglött hal mellett, ami a tóban lebegett a part mellett.
Ez az össz emlékem, meg az, hogy valami vörös ír gyerek a campuson sétálva azt mondta a barátjának, hogy akinek nincs kocsija, az manapság nem számít embernek. Akkor mi vagyok én, gondoltam, nekem nincs semmim.

Eladtam mindenemet, még a lakásomat is felmondtam. És reményem sincs semmire, de legfőképpen arra nem, amit legjobban akarok: a Csillára.
Egyik nap, a folyosón megszólított az egyetem igazgatója, akit már látásból ismertem. Egy Csáky nevű, magyar származású pasas volt. Magyarul megkért, hogy menjek vele. A szobájába mentünk, ahol az asztalon egy halom pénz volt, meg néhány indiai, meditatív zenét tartalmazó kazetta. Az a Csáky ugyanis a buddhista filozófia professzora volt.
– Tudjuk, hogy mért van itt – mondta.
– Tudják? – kérdeztem kissé megdöbbenve.
– Igen, és sajnáljuk magát.
– Engem csak ne sajnáljanak – morogtam.
– Nincs értelme, hogy tovább itt maradjon – mondta – Gyűjtöttünk magának egy kis pénzt, menjen haza, a kazettákat meg hallgassa, és vigasztalódjon.
Megnéztem a pénzt, lehetett vagy ötezer dollár, de kettő biztosan volt. Hirtelen elhatározásra jutottam.
– Köszönöm – mondtam, és visszatoltam elé a pénzt a kazettákkal együtt. – Ha valóban tudják, hogy mért jöttem, akkor...ezt a pénzt, az egészet felajánlom azért, hogy cserébe beszélhessek a Csillával. Csak tíz percig.
Csáky úr szomorúan nézett rám, és megígérte, hogy segít. A pénzt is elfogadta. Végül kezet fogtunk, és elmentem.
Egy-két napig ődöngtem az egyetem körül, vártam, hogy beszélhessek a Csillával. És egy kora délután – őszies, borult idő volt – látom, hogy a campuson pont felém jön a Csilla. Már egész közel volt, és még mindig nem akart megismerni, szinte már elment mellettem.
– Csilla – mondtam kétségbeesetten.
Megállt és felém fordult. Piszkos voltam, és borostás, de láttam rajta, hogy megismer. Kissé közelebb léptem.
– Szia – mondta színtelen hangon.
Egy percig ott állt, nem szólt semmit, nem is nagyon nézett rám. Semmi kérdezni, és mondanivalója nem volt, én pedig nem akartam beszélni.

Egy darabig néztem rá, aztán elindultam az ellenkező irányba. Nem szólított meg, de ezt már tudtam előre. Nem néztem vissza. A város felé indultam el. Tudtam, hogy itt az ideje hazautaznom.