–    Hát nekem nem úgy tűnik. Vagy ennyit jelent neked az az élet, ami mellett annyira ágáltál?
–    Úgy beszélsz, mintha én tehetnék arról, hogy ez történt.
–    Nem, egyáltalán nem mondtam ilyet. Csak azt, hogy annak ellenére, korábban milyen pátosszal bírtál beszélni róla, most, hogy ez van, szerinted még ennyit sem érdemel. Vagy csak menekülsz? Hm? Akkor meg ne nevezd magad férfinak. Na, melyik? Végül is egyre megy. Te meg úgyis csak magadra gondolsz. Csak magadat mentenéd. Vagy nem ez van?

Rög, eszme

       
        Szokványos lakótelepi lakásban vagyunk. Az előtérben tükör. A tükör előtt fiatal nő áll. Mielőtt blúzát összegombolná, a köldöke körül két kézzel megmarkolja, összegyűri a bőrt. Az előtérből közvetlenül nagy szoba nyílik, az ajtó mellett rögtön jobbra franciaágy, a szélén férfi ül ingben, alsónadrágban, meglazított nyakkendőben. A nő a tükör elől egy pillanatra elhajolva benéz az ajtónyíláson, úgy kérdez.
–    Mi van? Most meg miért nem öltözöl? El fogunk késni… Hallod?
–    Én nem megyek.
–    Hogyan?
–    Jól hallottad. Nem megyek. Ez így nincs jól. Nem mehet így tovább, Szívem. Nem normális.
–    Mit beszélsz? Magad sem tudod.
–    De, Szívem, nagyon is tudom miről…
–    Akkor meg mondd, ne szívemezz itt nekem!
–    Már elmondtam. Ennyi az egész.
–    Mennyi?
–    Kérlek, ne beszélj így velem. Ennyi. Hogy nem helyes, amit csinálunk. Nem normális.
–    Miért, ami történt, az szerinted normális?
–    Nem csak velünk történt már ilyen.
–    Engem nem érdekelnek mások. Különben is, miből gondolod, hogy ők csinálják jól, vagy helyesen, vagy normálisan, ahogy tetszik? Máskülönben a pap is beleegyezett. Ez nem elég?
–    Ő is hibázhat.
–    Összevissza beszélsz. Akkor te is ezt akartad. Vagy nem? Ha nem, akkor meg miért nem szóltál akkor? Amikor eldöntöttük?
–    Mert akkor én is azt hittem, hogy így helyes…
–    És most? Meggondoltad magad? Hát ennyit az elveidről.
–    Ennek semmi köze az elveimhez.
–    Dehogyis nincs. Bezzeg korábban. Szülőket, barátokat tudtál győzködni. Meggyőzni. Amikor még arról kérdezgettek, hogy nem túl korai-e még ez nekünk, hogy nem gondoltunk-e arra… Nem, nem lehet beleszólni a folyamatba. Onnantól, hogy az egyesülés megtörtént, nem gyakorolhatunk felette hatalmat, akkor már életről beszélünk. Ezek az én férjem nagy szavai. Vagy nem jól emlékszem?
–    De igen, de ez hogy jön most ide?… Amúgy még mindig ezt gondolom.
–    Hát nekem nem úgy tűnik. Vagy ennyit jelent neked az az élet, ami mellett annyira ágáltál?
–    Úgy beszélsz, mintha én tehetnék arról, hogy ez történt.
–    Nem, egyáltalán nem mondtam ilyet. Csak azt, hogy annak ellenére, korábban milyen pátosszal bírtál beszélni róla, most, hogy ez van, szerinted még ennyit sem érdemel. Vagy csak menekülsz? Hm? Akkor meg ne nevezd magad férfinak. Na, melyik? Végül is egyre megy. Te meg úgyis csak magadra gondolsz. Csak magadat mentenéd. Vagy nem ez van?
–    Nem, nem ez van.
–    Hát akkor?
–    Nem tudom. Nem bírom én már ezt. Nem kéne minden nap kijárni.
–    Mondom én, hogy csak magaddal törődsz. Amúgy meg igenis, ki kell. Így illik.
–    Épp ez az. Nem így illik. Egyáltalán nem illik. Jobb lett volna ezt inkább magunkban elintézni.
–    Jókor mondod. De, ha már így döntöttünk, akkor így illik.
–    Én meg nem így gondolom. Abban igazad van, hogy így döntöttünk, és igen, együtt döntöttünk így, de akkor sem hiszem, hogy minden nap ki kéne járni.
–    Nekem viszont fontos. Te meg sem az elveid mellett, sem mellettem nem bírsz kiállni. Hánynom kell tőled. Öltözz már, mert tényleg elkésünk!
–    Én tényleg nem megyek. Túl kéne már valahogy lépni ezen, Szívem.
–    Mondtam, hogy ne szívemezz! Többé te soha ne szívemezz le engem!
–    Hallod egyáltalán, amit mondok? Már nagyon régóta élünk így. És olyan, mintha örökké így akarnánk maradni. Több mint egy fél éve csináljuk, nap, mint nap. Túl kéne már lépni ezen valahogy.
–    Ezen. Úgy beszélsz róla, mint egy problémáról. Mintha ott sem lettél volna velem. Miért nem haltam meg én is? Remélem, hamarosan megdöglök, és te másnap már találsz magadnak valami kis kurvát, és akkor hamar túl tudod tenni magad rajtam, te fasz! Hát tudd meg, hogy én meg nem tudok rajta túllépni. És nem is akarok.
–    Éppen erről beszélek. Addig nem is fog történni semmi.
–    Miért, minek kéne történnie? Hm?
–    Talán újra próbálkozhatnánk. Mióta is nem szeretkeztünk?… Erre persze már nem válaszolsz… Ne, ne, kérlek, ne sírj!

     A férfi feláll, odalép a zokogó nőhöz, ölelő mozdulatot indít, de az kitér előle, és kilép a bejárati ajtón. Nyitva hagyja maga után, lesiet a lépcsőn. A férfi egy darabig áll a küszöbön, hallgatja visszhangzó lépteket. Aztán bezárja az ajtót. Az ablakhoz megy, remegő kézzel cigarettára gyújt, tekintetével követi nőt, aki nemsokára befordul a sarkon, és eltűnik a szeme elől.
A nő siet az utcán.
A férfi megint az ágy szélén ül, még mindig ingben és alsónadrágban, meglazított nyakkendőben, kézbe temetett arccal.
A nő napsütésben, virággal a kezében áll. Lehajol. Egy félregurult rögöt vesz fel az apró hant mellől. Aztán a sírkövet bámulja kisírt szemmel, amelyen a név alatt csak a halál dátuma van feltüntetve.