Idealista gerillakertészet – Helyszíni tudósítás Darvasi László Virágzabálók című regényének szegedi ősbemutatójáról

A könnymutatványosok legendája után és a Virágzabálók szegedi bemutatója közben elgondolkodhatott a néző, hogy milyen történelemkönyvet is írna Darvasi László. Felnőtteknek szólót, kissé posztmodernt, mikrotörténeti, helytörténeti jellegűt, az együttélést hangsúlyozót. A felolvasás során meggyőződhetett, hogy a Szeged történetét a reformkor és a nagy árvíz közt sajátosan bemutató Virágzabálókban megszületett ez a történelemkönyv, amely irodalmi tökéletessége miatt talán teljesen alkalmatlan arra, hogy történelemkönyv legyen. – Tudósítónk a szegedi Grand Café országos bemutatójáról jelentkezik, amely egyben a szegedi Könyvhét kiemelt eseménye.

Idealista gerillakertészet

Helyszíni tudósítás Darvasi László Virágzabálók című regényének szegedi ősbemutatójáról

„Ezek testvérek”- szövi szorosra a szálakat két nagyregénye között Darvasi László, aki Radnóti Sándor kérdésére válaszolva egyben különbséget is tesz A könnymutatványosok legendája és a Virágzabálók legendaképzése között. Amíg az előbbi regényben a kulcsszerepet játszó könnymutatványosok a múltat jelentő legendavilággal összhangban működnek, addig Radnóti Sándor szerint a Virágzabálók figurái „kikopnak” az ilyen típusú szövegvilágból, amelyet a kritikus a Szentivánéji álomban megjelenő, „interferáló” két szférával hoz kapcsolatba. A szerző mindezt azzal egészíti ki, hogy szereplői „a modern világnak is ellenállnak”, és a szinte derültséget keltő gyorsuló világ közhelyével üti el az ábrázolás összetettségére irányuló felvetéseket.

Szeged izgalmasabb témának mutatkozik, hiszen nemcsak a bemutató és a regény helyszíne, hanem a szerző útmutatása szerint a Tisza mint kulcsszó és mint térszerkezetet meghatározó elem a regény olvasásának egyik kulcsa is lehet. Amint „a Tisza bejön, s fel s alá járkál a városban” elágazásaival szigetté formálva a pallókra épült városrészeket, úgy folynak egymásba a kis történetek, amelyben egy-egy ember egy-egy városrésznek feleltethető meg. A városrészek pedig élik saját életüket, ahogy a Virágzabálók szereplői is külön-külön emlékeznek, hogy az elhangzott történetek végül összerendeződjönek a maguk egyediségével és egymással való feszültségükkel egy apró részekből építkező ólomüveggé. Olyan ólomüveggé, amelynek említésével Darvasi megidézi poétikai mesterének, Mészöly Miklósnak a történetszövési technikáját. Radnóti Sándor pedig az Akutagava novellája alapján készült A vihar kapujában című filmmel hozza összefüggésbe a szerkezetet, amelyben szintén a többszempontú emlékezés formálja a bizonytalanságában is következetes történetszövést. „Nincs semmi epikai újítás” – jelenti ki magabiztosan, sőt némi büszkeséggel is a szerző.

Szerzői magabiztosságán mit sem változtat kritikus beszélgetőtársának az a megjegyzése: narrátora olyannyira összetett, hogy olykor mindentudónak, olykor pedig teljesen bizonytalannak tűnik. „A nem-tudást is bele akartam fogalmazni” – válaszol szimpatikusan és bizonytalanságát és következetességét továbbra is magabiztosan bizonyító Darvasi. „A szerkezet a bonyolult” – szövi tovább értelmezését, és a „hagyományos elbeszélői tónus” egyszerűségét hangsúlyozza A könnymutatványosok legendájának közösséget feltételező, többes számban megszólaló narrátorával szemben. „A hiány is varázslatos” – és a bizonytalanság – tehetnénk hozzá, ami persze egyáltalán nem látszik a saját szöveguniverzumában az omnipotens hang határozottságával tájékozódó írón.

A vallomás hangja szintén beleszövődik a hely szelleme miatt is elkerülhetetlen személyes kötődés említésébe. „Szegedhez szélsőséges érzelmek fűztek” – vallja sokat sejtetően Darvasi. Itt vált íróvá, újságíróvá – és tehetnénk hozzá ismét: ezzel együtt Szív Ernővé is, egy önmagában kezdődő másik történetté. „Határmentiség, nagyvonalúság és kicsinyesség egyszerre, báj” – címszavakban így jellemzi a városhoz való viszonyát. És a nagy árvíz utáni újjáépítést a regénycímmel összekötő metaforával: 1879 után újra kivirágzik a város.

Amikor pedig Radnóti Sándor a cím magyarázatára kéri a szerzőt, úgy ömlenek az ötletek, hogy a bölcsészlányok tollai szinte sercegnek a papíron egy majdan írandó szemináriumdolgozat szempontrendszerét lejegyezve. Hiszen amellett, hogy „minden figura eszik virágot”, „hóbortként” is megjelenik a virágültetés, melyet a sors vagy boldogságra, vagy kárhozatra ítél, de mindenképpen magában rejti egy olyan „idealizmus gesztusát”, amely a „világgal vetekedik”, és „a természeti pompához akar közel kerülni”. A kritikus szerint Darvasi megmozdulása nem más, mint egy irodalmi gerillakertészet, de az ötletes szókép dióhéjban marad, így a jótékony többértelműség eldönthetetlenné teszi, hogy az „ültess” mozgalom a regényvilág egyes szereplőire vagy magára a szerzőre értendő inkább. De leginkább mindkettőre.

A Radnóti Sándor szerint egyre „kérdésesebbé, nyitottabbá” váló szereplők a kidolgozás során egyre bonyolódnak, és talán „poétikus szörnyeteggé válnak” átláthatatlanságuk miatt. A szerkezetépítés kulisszatitkaira kérdezve viszont az is kiderül, hogy a párhuzamosan készülő fejezetek gyakran inkább maguktól íródtak, és a többször hangsúlyozott termékeny bizonytalanság uralta mindvégig a szereplők sorsát az írás során is. Középpontot így ugyanolyan nehéz találni, mint A könnymutatványosok legendájában, de író és kritikusa konszenzusra jutva jelenti ki: egy részletes botanikai előadás tekinthető annak.

A multikulturalitás kérdése és a soknemzetiségű város harmóniájának megbomlása is közösen kiemelt részei a nagyregénynek. Az egyik fő szempontja a zsidók, cigányok, szerbek, románok, németek és magyarok együttélését bemutató résznek a szerző megfogalmazása szerint: „újrahangsúlyozni a történelmet”. Árnyalni 1848 eseményeit az „ébredő nacionalizmus” szegedi megjelenésével, és bemutatni, hogy „ez is a forradalom része”. De ugyanilyen fontos írói és kulturális kihívásnak mutatkozott Darvasi elmondása szerint a „zsidó hétköznap megírása”. A műhelymunka alatt azonban már a fogalmak is változtak, hiszen a cigány szó sem azt jelenti már, mint a regény írásának kezdetén – jegyzi meg az adott szövegrész egyik sajnálatosan aktuálisnak mutatkozó olvasatával kapcsolatban az író. Talán ez a szerencsétlen véletlen és a 19. század közelsége is okozhatja, hogy a kritikus is jóval távolabbinak érzi a mágikus realizmustól a Virágzabálókat, mint A könnymutatványosok legendáját.

És talán ha már a regény egyik jelentős nóvumának a szerkezet mutatkozott, stílszerű, ha ott ér véget ez a tudósítás, ahol a regény elkezdődik egy Ivo Andric-idézettel:

„És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint saját kertjében, egy végtelen kertben, amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik, és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt, és nem is lesz soha.”

Merthogy valóban ezzel ért véget az est.

Boldog Zoltán