Az élet nem elég biztonságos, de legalább abszurd

Ha van a kortárs magyar irodalomban összetéveszthetetlenül egyedi hang és eredeti látásmód, az bizonyosan Rimóczi Lászlóé, akinek novellái, kritikái rendszeresen olvashatók az Irodalmi Jelenben. Az abszurd, a groteszk kifejezésmód számára természetes, eredeti ötleteit a meghökkentőtől a kacagtatón át a metszően társadalomkritikus hangig számos tónusban képes megszólaltatni. – Boldogh Dezső interjúja szerzőnk eddigi pályafutásának alig ismert mozzanatait is megvilágítja.

– Kezdjük a gyökereknél. Mennyire volt nálad tudatos döntés az írás, és mennyire hoztad magaddal otthonról? Melyek voltak azok az első meghatározó olvasmányélmények, amelyek elindítottak az alkotás útján?

– Ez egyfelől amolyan „családi örökség”, mert dédapám egy kis színtársulatot vitt annak idején, és pár darabot is írt, a másik oka pedig az lehet, hogy ezt láttam a legolcsóbb önkifejezési technikának. Rengeteget olvastam. Stephen Kinggel kezdtem, aztán felfedeztem egyéb inspiráló szerzőket is, olyan kihagyhatatlan külföldi klasszikusokat is, mint Philip K. Dick, Edgar Allan Poe, Lovecraft, Updike, Vonnegut vagy épp Houellebecq és még sorolhatnám. Aztán – persze jóval később – felfedeztem a számomra igazán fontos ínyencségeket: Pelevint, Szorokint… A hazai palettáról, szintén sokak mellett, Bálint Tibor meghitt, provinciális, olykor abszurd világa nyűgözött le, akárcsak Határ Győző absztrakt katarzisai vagy Szentkuthy jellegzetes, élénk-delejes, fraktálszerű líraisága. Visszatérve a kezdetekhez… Amikor megszületett az első irományom, mondták, hogy egyedi. Novella volt, tizennégy évesen elküldtem egy lapba, azonnal felhívtak, hogy találkozzunk. A főszerkesztő azt mondta, az írásom alapján idősebbnek gondolt. Sokat lendített rajtam, hogy onnantól rendszeresen publikálhattam valahol.

– Voltak az indulásodnál mentorok vagy közösségek, akik segítettek? Hogyan emlékszel vissza ezekre a műhelyekre?

– Cikkeimmel, egyéb írásaimmal számos irodalmi folyóirat indulásánál segédkeztem már, ami vagy el se indult, vagy a beindulásuk után azzal honoráltak, hogy elfelejtettek. Dolgoztam a Kretén magazinnak is, ami sajnos tönkrement, pedig nagyon szerettem. Mesteremnek sok embert nevezhetnék, olyanokat is, akik nem tudták, hogy számomra azok, és inkább azt tanultam meg tőlük, milyen taktikai hibákat nem szabad elkövetni írás során. Aztán amikor elkezdtem járogatni a Kelemen Körbe, számos olyan emberrel ismerkedtem meg, akiket ma már igazi mesteremnek tartok, a szó mindenféle értelmében.

– Gondolom, a hagyományos iskolarendszerben kevésbé találtad meg a helyed… Voltak olyan intézmények, amelyek valóban adtak valami kézzelfogható tudást számodra?

– Ami igazán érdekelt, azt kevés helyen tanították mélyebben. A leghasznosabb oktatási intézmény, amiben megfordultam, az a Tan Kapuja Buddhista Főiskola volt. Mellette hallgattam forgatókönyvírást is, ami hasznos volt, mert megtanultam a formai kivitelezést, és nyertem pár pályázatot is. Így azt éreztem, hogy nem volt fölösleges, és találtam még valamit, amiben jó vagyok.

– Ha már forgatókönyvek, sokáig tagja voltál egy filmes közösségnek, a BuShónak. Mit lehet tudni erről?

– A Budapest Short Filmfesztivál, azaz a BuSho méltán lett népszerű történetének több mint másfél évtizedig tartó fennállása alatt. Ez a fiatal filmesek kezdeményezésére létrejött fesztivál eredetileg a rövidfilmes kategória népszerűsítését akarta felvállalni, aztán hamarosan kiderült, hogy itt valójában sokkal többről van szó. A BuSho néhány éven belül igazi nemzetközi áttörést ért el, amely hatékonyan biztosítja az alkotók bemutatkozását.

– Hogyan kerültél a csapatba?

– Ha jól emlékszem, az ötödik fesztiválon, 2010 környékén, szálltam be véletlenül, egy félreértés miatt, amikor is azt hittem, hogy forgatókönyveket lehet beküldeni a BuShóra non-stop, amit majd valaki ott megfilmesít. Akkor írtak vissza, hogy ide kész filmek kellenek, és lehetőleg a nevezési határidő előtt. Viszont annyira bejött nekik, amit írtam, hogy meghívtak pár workshopra. Azután minden fesztiválon részt vettem.

Egyébként még a BuSho előtt, 2007-ben nyertem egy nemzetközi forgatókönyvíró-pályázatot, első helyezett lettem a hazai fordulóban. Kivittek minket egy Párizs melletti településre, ahol workshopokat tartottak az egybegyűlteknek. Nyertünk továbbá 1000 eurót is, de csak ott derült ki, hogy ez a pénz nem pénz, hanem laborköltség, és ott kéne felhasználni – azaz egy nem létező, még el nem készült filmre. Hogy is mondjam, koppantunk, de legalább láttunk egy szelet Franciaországot…

– És miről szólt a történet?

– Maga a sztori egy párról szólt, akik észreveszik, hogy a mosógépükből egy dimenziókapu lett, amelyen keresztül dimenzióturisták járnak át hozzájuk éjszakánként... Fotóznak, fogdossák a dolgaikat és alkalmatlankodnak… és ugye ezt az állapotot valahogy meg kell szüntetni a lakástulajdonosnak, mert nem maradhat így. A házigazda felállít egy megfigyelőhelyet, ahol megbújik, kilesi ezeket a betolakodókat, majd lecsap a hívatlan vendégekre. Amikor ő is megkísérli, hogy a dimenziókapuként is funkcionáló mosógépébe belemásszon, idő- és tércsapdába kerül. Ami azt illeti, nem vagyok elkényeztetett helyzetben, mert amiket írok, egyediek, látszólag nehezen kapcsolhatóak bármi könnyen emészthető, fogyasztóbarát dologhoz. Mivel nem tolakszanak a producerek, hogy megfilmesítsék egy-egy kreálmányomat, a saját blogomon publikálok. Ezek hosszabb regények, novellák, néha groteszkek, néha abszurdak, de mindegyik filozofikus, nem túl elvont, tempós és áttekinthető, ugyanakkor közérthető és a mai embernek szól, képtelen kalandokba csomagolva.

– A filmek és az irodalom kölcsönhatása kitartóan tetten érhető az írásaidban. Mennyire fontos a számodra a képiség a prózában, és mi a véleményed a filmnovelláknak is nevezhető, ma nagyon népszerű sorozatokról?

– Inspirációnak a kissé elvont és érdekesebb sorozatokat vadászom a neten, olyasmiket, mint a Severance és a stílusokkal bravúrosan bűvészkedő Inside No. 9, na meg persze a híres Black Mirror. Szerintem valahol itt kell keresni, ezen a környéken, a maradandó értékalkotás hogyanját… A tömegfilmek nem vonzanak, és az se lenne jó, ha egyszer az irodalom is a tömegfilmipar szintéje süllyedne, amikor egy busásan megfizetett pszichológusgárdával felméreti egy stúdiómogul, hogy mire rezonál Átlagnéző, majd az igényeknek megfelelően legyártanak egy filmet, ami persze, hogy kasszasiker lesz. Fogyasztóként, olvasóként egyaránt fontos számomra a képiség, akár versnél, akár prózánál, és ha ehhez még egy egyedi arculat is társul, akkor elégedett vagyok, úgymint Pelevin és Szorokin esetében: nincsenek agyonfuttatva, és azért olvassák őket, mert a mondanivalójuk aktuális, perspektívájuk egyedi, a tálalásról nem is beszélve. Számomra pedig kuriózum, ha valakinek egyedi az agya, én én „belehallgathatok”.

– Sokféle stílusban kipróbáltad magad, de az abszurd és a groteszk mintha zsigereidbe lenne kódolva. Mikor érezted úgy, hogy megvan a saját hangod?

– Sok stílust képes vagyok szintetizálni, de az nem művészet. Az abszurdot és a groteszket szinte azonnal képes voltam használni, szívesen is tettem, a témák pedig mindig megtaláltak. Mindkettő elég nagy mozgásteret és szabadságot adott ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat – ami nem mindig saját, mert azt minden felolvasás után megkapom, hogy Galla Miklós-hangon adtam elő. Ez eleinte nálam nem volt tudatos, de azon az orgánumon, amin Galla beszél, nagyon jól lehet intonálni és láttatni. És talán mostanában kezdem úgy érezni, hogy elhagyhatom az epigonizmusokat, mert megvan már a saját hangom. Külön képességem (vagy fogyatékosságom), hogy a legjelentéktelenebb dolog is képes megihletni, legyen szó akár egy szektás brosúráról, aminek szövegezése harminc éve ugyanolyan, vagy egy magyartalanra sikeredett használati utasításról. De az élet is sűrűn megkínál némi spontán abszurddal.

– Jól érzékelhetően fontos része a világképednek a spirituális vonal, különösen a távol-keleti tanítások, és talán azon belül is leginkább a buddhizmus. Miért épp ez vagy ezek adtak választ az egzisztenciális keresésedre?

– Már egészen fiatalon piszkálta az egómat a halál problematikája, de főleg a „váratlansági” része, hiszen bárki bármikor meghalhat. Nagyon foglalkoztattak a miértek. Sokszor végigfutott rajtam a gondolat, hogy ha van ez a haláldolog, akkor ennek az egész életnek, ami körülöttünk pereg-zajlik-örvénylik, semmi értelme nincs. És botrány, hogy ilyen létezik, hogy halál. De ha így van, akkor az egész életünket a halál elkerülésére kéne fordítani, hogy valahogy a végén kimaradjunk majd belőle. Persze ezek nyers, zsigeri és ösztönös gondolatok, de hát mit várunk egy spirituálisan még zsenge gyerektől? Annyit ma is állítok, hogy megszületni veszélyes vállalkozás, mert az élet egyszerűen nem elég biztonságos. Az életnek márpedig többről kéne szólnia az állandó önvédelemnél. Szóval elkezdtem keresni, olvasni, és a mesékkel házaló, ígérgető rendszerekből hamar ki is ábrándultam, de abban az időben, amikor még csak nyiladozott bennem a spirituális suhanc, roppant fogékony voltam mindenre. Akkoriban még csak a krisnások voltak elérhetők, mert hatalmas erőkkel nyomták magukat. Tetszettek a cuccaik meg az életmódjuk, meg a szűnni nem akaró mosolyuk. És ők megnyugtattak, hogy van olyan opció, hogy reinkarnáció. Aztán később a buddhistáknál tovább nyíltak a lehetőségek, mert megtudtam, hogy igen, van reinkarnáció: de pont ez a baj, merthogy ők nem akarnak újjászületni, hanem ki akarnak lépni a szenvedésteli létforgatagból. És ez is vonzó perspektíva lett számomra. Tény, hogyha egyszer valódi és mély meggyőződés születik valakiben – divatosan mondva: kilép a mátrixból – onnantól már nem ugyanaz az ember, se felfogásban, se reakciókban, se másban. A Buddhista Főiskolán megismertem olyan klasszikus tanítókat, mint Nágárdzsuna, Vaszubandhu, Patandzsali és Sankara, aztán a zennél kötöttem ki, ahol találtam néhány építő nem-választ. Ami jól jött, mert a túlburjánzó metafizikai elmélkedés egyszer csak elkezd egy olyan új ént építeni, ami nem a cél felé fog vinni. A zen szentimentalizmus nélküli rámutatásai kizökkentik a hétköznapi elmét. Az egyszerűsége, a közérthetőség és a világossága vonzott benne. Egy jól működő, tiszta hagyomány, mely inkább gyakorlatkoncepciót kínál, és nem sokat ígérget – amit meg igen, az meg is tapasztalható, ahogy szilárdan ülünk a jelenben, nem mozduló testtel és elmével, visszavonva tudati energiáinkat a perifériákról, és ez érezhetően hatékony. Tény, hogy ma se vonzanak a spirituális utak vámszedői, és azok az áltudományos körök, akik a lelki témákat csak állandó analizálással és idegen szakkifejezésekkel álmosítóvá nyomorítva próbálják megközelíteni, hogy ne érezzék ezósnak magukat. Ha valamit, akkor az önvaló keresését igazán nem kéne agyonbonyolítani. Nekem az egyetemi filozófia túl száraz, ahol a nagy tudálékoskodásban eltűnik a lényeg.

– Érdekes ez a kettősség benned: a spirituális kutatás és a bulvár elemei, az újságírás világa… Hogyan tudod ezt a két, látszólag ellentétes pólust – a transzcendenst és a hétköznapit – közös dimenzióba hozni az írásaidban?

– Az újságíró is az igazságot keresi, ilyen-olyan formában (több-kevesebb sikerrel) és a spirituális kutakodó is. Valamelyik indiai vallási vezető nyilatkozta egyszer azt, hogy csak annak az irodalomnak van értelme és értéke, amelyik az önvaló keresésére irányul, a többi hulladék. És elég régóta számos sikerkönyv operál a metafizikával, burkoltan vagy sem. Én nem a trend miatt építem be a metafizikai témákat az írásaimba, hanem azért, mert magamat is tanítani akarom… és egyszerűen jó ezzel a témával foglalkozni, mert kimeríthetetlen és rejtélyes. A halál elkerülhetetlenségéhez pedig csak humorral lehet hozzáállni.

– Recenzióíróként is igen termékeny vagy, az Irodalmi Jelenben rendszeresen olvashatók a kritikáid. Mennyire érzed ezt önkifejezési formának?

– Egyik írónál olvastam, hogy nem jó recenzens az, amelyik a kritikájában átveszi az elemzés alanyának stílusát. Én gyakran beleesek ebbe a hibába – de az csak a szerző fényét emeli, hiszen ekkora hatással volt rám a műve. Persze ebben a műfajban is lehet fejlődni, de azért nem az önkifejezés terepe.

– Említhetnék még rád jellemző, különlegesebb műfajokat is. Kifejezett érzéked van például a paródiákhoz. 2022-ben első díjat nyertél a Bárka pályázatán. Azután az írás mellett a képzőművészetben is kalandoztál, és mivel ismerem sajátos tárgyaid némelyikét, mondhatom, hogy ezeket szintén a groteszk szemszögéből alkottad meg.

– A borongás és letargia nem az én világom, a vidám témákat szeretem, noha a szürrealizmus és a posztmodern is közel áll hozzám. Szívesen írok paródiákat is, és a műfajok keverését is szeretettel művelem. Az USA-ban külön kultusza van a paródiáknak, és ha megjelenik egy jó, annak irodalmi hírérteke van. De megértem a hazai kiadókat is, hogy nem szívesen rizikóznak ilyesmivel, mert itthon a jobban eladható és kiszámíthatóan rentábilis kötetek mennek, a jól bevált stílusokban. Szerintem nem biztos, hogy az irodalomnak teljes egészében az eladhatóságról kellene szólnia, bár a nagyipari irodalomnak is vannak szép vadhajtásai. A képzőművészet világában tett rövid kalandozásomról csak annyit: a Puskin moziban kiállított installációim úgy születtek, hogy a pincénkben lomtalanítani kezdtem, és megláttam pár régi tárgyban, műszerben, fejetlen játékcsecsemőben a művészetet – de ez is inkább annak paródiája volt. Mert tény, hogy az az értékes művészet, amire ráfogják. Ma is hallani, hogy amerikai galériákban dollárezrekért kelnek el lakkozott bádogvödrök és egyéb szemetek.

– Online jelenléted egyik legemlékezetesebb darabja egy különleges hangütésű blog volt. Miért választottad ezt a formát, és hogyan tudtál egy stílusparódiával olyan sok olvasót megtalálni?

– Régebben sokat „trollkodtam” a neten. Volt egy provokatív blogom, Prosti voltam címmel, amiről üvöltött, hogy paródia, mégis kaptam igazi szerelmesleveleket és randira invitálásokat. Napi öt-tízezer olvasóm volt. Ez az „önéletrajzi naplóregény” egy szisztematikusan megkomponált stílusparódia volt, melynek főszereplője egy luxus escort nő, aki két menet közt olykor sokat filózik és egy új világrendről is fantáziál. Volt sztorija is, meg haladási iránya. Onnan indult a dolog, hogy beszélgettünk páran, miből lehetne sikert kovácsolni, melyek az örök sikertémák, és mind ugyanarra jutottunk: az, ami mindig is: a botrány és az indiszkrét dolgok. Mivel valódi botrányt nem tudtam prezentálni, hiszen egyhangú életet éltem, a fantáziámat használtam mitfárernek. Arra az olcsó, ám jól bevált, dinamikus mechanikára és „sikerreceptre” alapoztam, hogy régebben, amikor egy könyvkiadó meg akarta szedni magát, a gyors haszonszerzés jegyében olcsó, de ütős ponyvákat kezdett termelni. Ezek a hatásvadász kiadványok általában az ösztönöket célozták meg, így egyik kedvenc témájuk természetesen a prostitúció volt, annak életszagú bemutatása, személyes oldalról való megvilágítása, valami blikkfangos címmel. Egyformán fülledt hangulatúak voltak. Ugyanakkor erőltetettek és röhejesek is. És nem egyszer derült ki ezekről, hogy jó részük kamu, fantáziatermék, egy béríró munkája. Ezeknek a műveknek a paródiája volt a blog.

– Mi volt a mélyebb küldetése ennek az egésznek?

– Mivel pénzt nem kerestem rajta, csak annyi célja volt, hogy görbe tükröt tartson a teljesen elszabadult, szinte már csak botrányokra építkező bulvárszakma elé. Nem tettem egyebet, csak nejlonzacskót húztam a kezemre, és felszedtem azt a bizonyos utcán heverő témát, amit mások elpotyogtattak. A blog varázsa a téma dilettáns megközelítésében rejlett: érezhetően csak sematikus, karikatúraszerű fogalmaim voltak a prostitúcióról. Negédesen rezignált hangvételben integráltam a fikciót a valós elemekbe, igyekezvén túllépni a hagyományos formanyelven. A „vallomásosdi” és a kiteregetés halhatatlan áramlatok, hatásuk napjainkban is erőteljes. Talán a luxus escort téma romantikusabb és fogyaszthatóbb, tehát piacképesebb manapság is, nem olyan elcsépelt, és még a „dubajozás” szó is szépen belesimult a köznyelvbe.

– Végezetül: hogyan és mikor alkotsz? Mennyire vagy „kész” a műveiddel, és mi hajt a jövőben – vágysz-e papíralapú kötetre, vagy elég számodra az online tér szabadsága?

– Csak éhgyomorral tudok írni, és főként délelőtt. Valami olyasmi lenne a célom, hogy a végtelen lehetőségek kimeríthetetlen katlanában együtt keressem az olvasóval a válaszokat, sejtetve, teret hagyva az intuíciónak is. Sokat szerkesztek visszamenőlegesen, mert amit tíz éve leírtam, azt egy más tudatállapotban tettem, és azóta újabb olvasmányok is formálták az eszköztáram. És azt vettem észre, hogy az utószerkesztés sokat javított az eredetin. Mivel a hosszabb írásaim nincsenek kinyomtatva, így sosem érzem azt, hogy kész vagyok. Van pár kéziratom, közvetlen ismerőseim olvasták is, azt mondták, nem rossz. Valaki azt mondta róluk, hogy olyanok, mint egy kibontott vers. Bár egyik sem túl nyomdabarát, mert nem rövidek. Viszont e-bookban is teljesen jó lenne, mert nekem nem az hiányzik, hogy egy köteg papíron lássam a nevemet, hanem az, hogy minél több olvasóhoz eljussak. És tény, hogy erre a leggyorsabb út az internet. Nem vagyok név, de változatlanul hiszek benne, hogy a névtelenség kinőhető. Amikor először került a kezembe Hamvastól a Karnevál – ami szintén nem könnyű darab –, pár oldal után leraktam, majd eltelt jó pár év, és újra elővettem. És azt mondtam nagyképűen, hogy pont ilyesmit akarok írni. Nem azért, mert a spirit témák és az önsegítő könyvek még mindig tartják magukat a népszerűségi listákon, hanem mert számomra így kényelmes, és nem érdekel a „mászolygás”. Persze szimplán is érdemes írni, mert a semmiből kanyarítani-teremteni egy történetet, egy világot – miközben tetten érjük saját hiányosságainkat is –, szerintem az emberi létezés egyik értelme.