Hét éve tart, átmeneti állapotnak érzem a pesti életet. Könnyen lehet, hogy hazatelepedés lesz a vége, de nyilván már az sem lesz olyan, mintha otthon maradtam volna. Az ilyen emigrálósdira egy generáció rámegy, és úgy jött ki a lépés, hogy esetemben ez a generáció én vagyok. A gyerekemnek talán már könnyebb lesz. Mindenesetre igyekszem nem túl tragikusan felfogni a dolgot, mert akkor kesereghetnék rajta naphosszat, és igyekszem az összes kellemetlen élményt, többek között a románozást is megírni, mert az segít.

Az irodalom móka, szórakozás

– Az Irodalmi Jelen 2004-ben meghirdetett regénypályázatán díjat nyertél. Azóta eltelt néhány év. Visszatekintve, rangosnak ítéled-e meg a versenyt? Milyen volt a mezőny?
– A szakma és az olvasóközönség dolga (volna) megítélni, hogy valami rangos-e vagy sem. A résztvevők nyilván nem értékelhetnek objektíven. Mindenesetre remélem, hogy erős volt a mezőny, mert gyenge mezőnyben díjat szerezni nem nagy dicsőség és elégtétel.

– Hogyan látod, milyennek ítélte meg a kiírást a szakma, hiszen irodalmi lapokban alig volt visszhangja. Állítólag, egyik rangos kiadó vezetője figyelmeztette szerzőit, ha valamelyik pályázni próbál, többé nincs mit keresnie ott. Ennyire kedvezőtlen fogadtatás ellenére, mi motivált mégis, hogy jelentkezzél?
– Erre sajnos – vagy szerencsére – nincs túl nagy rálátásom. Annyit azonban látni véltem, hogy a szakma vegyesen fogadta a pályázatot, de ugye, mit nem fogad vegyesen bármelyik szakma is – a szépség és az ördög mindig a részletekben, no meg a deklarált különbözőségben rejlik. Ami az állítólagot illeti: nem hiszek benne. A magyar irodalmi, de a sima közélet is hemzseg az állítólagoktól – X állítólag ilyen, Y állítólag olyan, Z meg – állítólag – többet veri a feleségét, mint mc négyzet együttvéve. Jelentkeztem, mert volt egy majdnem kész regényem, és látni akartam, mire képes egyedül, név nélkül, jeligével. A jelentkezés pillanatában nem sokat lehetett tudni a fogadtatásról (legalábbis én, az irodalmi préri szélén legelésző kisvad nem tudtam semmit), de ha tudtam volna, az sem zavart volna. Szerencsére megengedhetem magamnak, hogy független legyek, nem tartozom semmilyen klikkhez, így aztán elszámolni sem tartozom senkinek arról, hogyan döntök adott esetben.

– A díj 10 000 dollárt volt, akkori átváltási értéke körülbelül 1 800.000 forintot volt. Érdemes volt ennyiért eladnod kéziratodat?
– Ritkán kap kéziratért ennyi pénzt az ember. Ráadásul ez volt az első regényem, kiadták, mit is kívánhatnék még… talán azt, hogy több olvasóhoz eljusson, mert a könyv sorsa tipikusan elsőkönyves – nem ismerik, nem veszik, nem olvassák (elegen – persze, a szerző mindig így érzi). Akikhez eljut, és akik elolvassák, azok viszont szeretik. Innen tudom, hogy több ember is szeretné, csak nem tudnak róla. De majd pár év múlva, ha újra kiadásra kerül, talán más lesz a sorsa. Nem sietek, ráérek.

– Az eredményhirdetés óta elolvastad-e a díjazottak regényeit. Véleményed szerint, igazságos döntés született?
NKZs: Igen.

– A díj mennyiben befolyásolta írói pályád alakulását?
– Nem zökkentett ki a saját ritmusomból és nem térített le arról az útról, amelyiken haladtam, haladok: mióta az eszemet tudom, író akarok lenni és írok – a díj egy lépcsőfok volt ezen a pályán, ahol körülbelül kétévente lép egyet az ember, és messze még a csúcs (It’s a long way to the top, hogy a nagyszerű AC/DC-t idézzem irodalmi kvotáció helyett). Azt viszont a pályázatnak köszönhetem, hogy rájöttem: tudok és szeretek regényt írni (még akkor is, ha írás közben általában percenként megőrülök, gyakran őrjöngök, és naponta elátkozom a pillanatot, amikor nem inkább orvos lettem). A díj óta, ezekben a hetekben már a harmadik regényemet írom, a második a 2010-es Könyvhétre jelenik meg, Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk címmel.

– Különös világ a magyar irodalom világa, ha keresek valakit, biztosan ösztöndíjas valahol Nyugaton. Téged éppen Stuttgartban érlek el. Mit csinálsz? Milyen ösztöndíj? Az, hogy remekül érzed magad, és hogy rendesen elfoglal a kinti lét az is bizonyítja, hogy két hét alatt nem nyitottad ki a mélboxodat.
– Az Akademie Schloss Solitude háromhónapos ösztöndíját élvezem, egy erdő melletti, a külvilágtól jótékonyan elzárt, remek helyen. Ideális az íráshoz, a számvetéshez, a megnyugváshoz és a pihenéshez. Az elmúlt hét évben, mióta Magyarországra emigráltam, nem voltam szabadságon, úgyhogy először is sokat heverésztem, utazgattam a feleségemmel, még többet olvastam, és felskicceltem a harmadik regényem vázlatát. A napokban látok neki, hogy véglegesre írjam (amit már csak pár ezerszer javítok át). Barkácsolgatok tehát.

– Hétvégére kaptam kölcsön, most olvastam el a nagyapát, akit tudott repülni. A fiam, akitől kaptam, azt mondta, „izgalmas, sokféle, élvezed majd”. Érdekes, mondhatom most. Az énekesnő nehézkes analógiája jutott eszembe, aki az alttól a szopránig minden sávban énekel, minden sávban jó. És persze az is eszembe jutott, hogy az író egy-egy válogatást, novelláskötetet többnyire megpróbál egységesíteni, egyneműsíteni, hogy ne külön-külön kelljen megküzdeniük az olvasó kegyeiért, hanem támogassák egymást. Meg arra is gondoltam, milyen jó lehet fiatalnak lenni, az ember az összes hangszert megszólaltatja, ami a kezébe kerül prózakategóriában. Már tegnap este tudtam ezt a kérdést: hogy volt? Magad elé gyűjtöttél minden kedves stílust, szemléletet, technikát, írói módszert, és rápróbáltál?
– A novelláskötet több, majdnem tíz év termése, és nagyjából évente más és más hangnemben írtam. Nem tudatosan, nem azért, mert kerestem valamit (mondjuk a NKZs-i hangot), hanem azért, mert remekül szórakoztam: és talán éppen ez NKZs hangja. Engem az irodalom lényege, a játék érdekel: a szövegek egymásra rakása, kölcsönhatása, új jelentéssel való gazdagítása. Minden könyvem egy-egy új játszótér, és ide, erre az irodalmi közterületre szoktam meghívni a potenciális olvasókat, hogy együtt egy fasza, rock and roll-homokvárat építsünk. Az irodalom játék, móka, szórakozás, még akkor is, ha a témája komor – elsősorban a szerzőt meg az olvasót kell, hogy gyönyörködtesse. Több – fegyver, kenyér vagy dohány – nem tud és nem is akarhat lenni. Öncélú és haszontalan holmi, ami nélkül viszont nem sok értelmét látnám az életnek.

– Veled kapcsolatban gyakran elhangzik a bűvös „mágikus realizmus” kifejezés. Számomra Gelléri Andor Endre a mágikus realista, de akár a Száz év magány Márqueze – és még néhány latin-amerikai. Az a gyanúm, ha valami jó, de nem olyan, mint az általánosan elfogadott jó, a kritikusok nem találnak fogást rajta, leöntik ezzel a mágikus realizmus-melasszal. A tapasztalat szerint az író összefut a történettel, kerüli innen, kerüli onnan, és ott lép be, hogy magáévá, és azt persze közhírré tegye, ahol rést talál a védelmen. Hogyan írsz novellát? A novella a legcsábítóbb prózaféle, apróságok, kicsi megfigyelések, képek szövete, minden prózaíró másként kezeli az érintkezést.
– Ha nem hangozna megmosolyogtatóan ebben a cinikus közbeszédben, amelyikben élünk (és beszélünk), azt mondanám, hogy révületben. Csak hát ekként hangzik… ennek ellenére így van – jön egy ötlet, jön egy hangnem, stílus, és akkor valami bódult, részegséghez hasonló, rendkívül fárasztó agymunka során a kettőt novellává dolgozom össze. Néha sikerül, ekkor olyan, mint a kellemes mámor vagy egy jól sikerült szeretkezés, néha nem, ekkor pedig ahhoz a másnapossághoz hasonlít, amelyiknek már az előestéjén is pocsék volt a kedvünk. Regényt viszont megtervezve, számolva, rajzolva, jegyzetelve, hidegen, pontos napi ritmusban írok. Ezt most jobban élvezem, de az utóbbi időben már apró kaparászások jelzik, hogy ideje volna egy kicsit elrévülni.

– Az a hír járta (járja?), hogy a Jozefát úrban közvetlen kolozsvári baráti körödet tetted papírra, akik ezt nem kifejezetten tolerálták. Mi igaz ebből? Vagy talán az örök igazságot látom rosszul, hogy a siker féltékenységet szül?
– Annak kifejezetten örülnék, ha hírek járnának a Jozefátról. Azt jelentené, hogy olvassák. De nem járnak (vagy legalábbis nem jutnak el hozzám). Mindenesetre én ezt még soha nem hallottam. A regény ugyan nyomokban tartalmazza a baráti kör egyik-másik tagjának jellemvonásait (de ezek általános emberi vonások, és bármelyik baráti társaság tagjai magukra ismerhetnek, ha éppen ez a céljuk), ám ezért soha senki nem sértődött meg, sőt, még csak téma sem volt közöttünk soha – ezért is hívjuk baráti-, és nem ellenségi körnek ezt a társaságot. Féltékenységről pedig végképp nem tudok beszámolni, bár nyilván az volna az igazi nyalánkságválasz erre a kérdésre. Ez egy olyan társaság, amelyiknek mindegyik tagja kiváló valamiben (hegyet lépnek, parazsat esznek), és féltékenységről soha nem volt szó közöttünk – fölötte állunk az ilyesminek.

– Ha a Magvető számol veled, kisebb a kockázat. Szerződtetett a Magvető?
– A Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 2007-ben a novelláskötetem, Nagyapám tudott repülni címmel, és a nemrég elkészült regényem kéziratát is elfogadták.

– Pesten élsz Kolozsvár után. Megvallom, felfoghatatlan Kolozsvárról áttelepülni Pestre. Hogyan heverted ki a váltást, hogyan találtad meg a helyed a fővárosban? Mit csinálsz, miből élsz? És mit szólsz, hogyan viseled, ahogyan a köznép lerománozza az erdélyieket? Egy nehezebb pesti nap után hogyan ülsz géphez?
– Noha már hét éve tart, átmeneti állapotnak érzem a pesti életet. Könnyen lehet, hogy hazatelepedés lesz a vége, de nyilván már az sem lesz olyan, mintha otthon maradtam volna. Az ilyen emigrálósdira egy generáció rámegy, és úgy jött ki a lépés, hogy esetemben ez a generáció én vagyok. A gyerekemnek talán már könnyebb lesz. Mindenesetre igyekszem nem túl tragikusan felfogni a dolgot, mert akkor kesereghetnék rajta naphosszat, és igyekszem az összes kellemetlen élményt, többek között a románozást is megírni, mert az segít. Minden, amit erről gondolok, benne van A vendégmunkás dalai című lírai és gonosz irodalmi ömlengésemben és fröcsögésemben, mely a Könyvhétre megjelenő regényem függelékét képezi majd. Nehezebb napok után egyáltalán nem ülök a géphez, mert a regényírás olyan összeszedettséget, ráhangolódást, a történettel együtt-élést és koncentrációt igényel, amelynek megteremtésére nincs lehetőségem azok után, hogy egész nap cégtől-céghez rohanok angolt tanítani. Évközben tehát egyáltalán nem írok, csak gyűjtöm az anyagot a fejemben, és általában karácsony körül, két-három hét alatt írom meg az addig már letisztult opust – nem is meg, hanem csak le. Ez a mostani ösztöndíj viszont lehetővé tette, hogy hosszabb időt szenteljek az írásnak – az élmény újszerű, remélem, tudok élni vele.