Tonio még az álmába is belelopakodott, csak úgy egyszerűen ráült a mellére, és guvadt szemekkel nézte, sokáig, nagyon sokáig – ő meg sem mert pisszenni –, aztán szó nélkül, fölemelkedett, majdnem a mennyezetig, átúszott keresztben a szobán és a polc előtti székre lelandolt, közben, szemüvegét lekapta az orráról, bevágta a sarokba. Borbála gyanakodva figyelte, de hiszen részeg, ez a Tonio részeg – na, ná!, vihogott Tonio és rondán rávicsorgott –, na, ná, hogy részeg vagyok, nincs  szabadabb, gyönyörűségesebb állapot, szabadon állatnak lenni, magadon kívül, eszed, lelked nélkül – iááá, iááá, ha nincs lélek, nem fáj a világ, iáááá, vadszamár, Tonio ordítva, lompos seszinü farkát lágyan csapkodva átkocogott a szobán, odaügetett az ablakhoz, kinyitotta, fölugrott a párkányra, és – volt, nincs. Abban a pillanatban bolyhos-vak nyugalom ömlött be a nyitott ablakon, beterítette Borbálát és egy rövidke, álmatlan-álomba ringatta. Arra bukott vissza, nem, nem az ébrenlétbe, hanem az újabb álomba, hogy Tonio hangját hallja, látni nem látta, hogy hol van. Csak a hang, Tonio hangja mintha egyenesen a plafonról ereszkedett volna alá, de mire Borbála a feje fölé fülelt, már jobbról és egészen közelről hallatszottak a szavak… „az elképzelhetetlenségek világában élünk…”

 Írónak lenni, a szó klasszikus értelmében, manapság tényleg nem érdemes, nem kelendő árucikk, amit gyárt. De, ha a fiatal ügyes, ha múzsája mondjuk a viceházmesterné, netán a kerti törpe, vagy a sarki fűszeres, úgy valószínűleg célba ér, és bízvást kijelenthető, ő korunk írója. Tudniillik, mióta világ a világ, az ember így vagy úgy, de ki akarja fejezni magát, azaz, a sorstól vagy Istentől – ki tudja – kapott adottságait, kamatoztatni kell. Írni akar, festeni, táncolni, énekelni, építeni, zenét szerezni, ki kisebb, ki nagyobb elszántsággal, tehetséggel.

Az Elveszett témáját egyszerre adta az, ami ma – a regény jelen ideje 2005 - történik, és annak a tudata, hogy vajmi kevésben különböznek a problémáink az örök emberitől, legfeljebb a helyi színezet könnyebben befogadhatóvá teszi azt, amit írok, semmint ha a Háború és béke irdatlan méretű folyamát. És talán az egészet átlengő irónia sem elfelejthető. 

Rengeteg levelet kaptam különböző korú nőktől, akik olvasták a regényemet. Mindannyian azt mondták, hogy igen, így van, a szívükből szóltam és meg kellett ezt írni. De egy sem vállalta volna a helyemben. Volt, aki azt kérdezte, nem félek-e attól, hogy ha felnő a fiam, s elolvassa, sérül az anyaképe. Miért, kérdeztem? Mert kendőzetlen és durva. Pedig én nem hiszem. Csak őszinte. Majd kiderül, hogy az anyja nem szent? Hát ez engem nem zavar. Az is benne van, hogy mennyire szeretem.

Hét éve tart, átmeneti állapotnak érzem a pesti életet. Könnyen lehet, hogy hazatelepedés lesz a vége, de nyilván már az sem lesz olyan, mintha otthon maradtam volna. Az ilyen emigrálósdira egy generáció rámegy, és úgy jött ki a lépés, hogy esetemben ez a generáció én vagyok. A gyerekemnek talán már könnyebb lesz. Mindenesetre igyekszem nem túl tragikusan felfogni a dolgot, mert akkor kesereghetnék rajta naphosszat, és igyekszem az összes kellemetlen élményt, többek között a románozást is megírni, mert az segít.

Szókratész volt az apám. Nem jegyezte fel a történelem, hogy hányszor itta ki a méregpoharat. Leg­utóbb a múlt század közepén, amikor a régi szokások elhalványultak, íté­let nélkül, sunyin csempészték a kifőzde asztalára azt a poharat, amit nem a halál tudatában, hanem nyárvégi szomjúságában, a kissé elsózott pörkölt után mohon fölhajtott. Az öregség küszöbéhez illően kopaszodott, és maga sem volt híjával az olyan közmondásoknak miszerint: Húz az öreg az öreghez! Egyik holló ne vájja ki a másik szemét! Hasonló a hasonlónak örül!

 
Most induló interjúsorozatunkban az Irodalmi Jelen három évvel ezelőtt zárult regénypályázatának díjazottjait szólaltajuk meg – sorsuk, írói pályájuk alakulása kerül előtérbe.

 A gázművekre valóban nem tartozott a dolog, de a postán dolgozó lány este forró dróton kürtölte szét Szintia szerelmi tragédiáját. Amikor  Béci fülébe is eljutott a hír, jóval záróra előtt lakatot tett a boltra, és meg sem állott a Bóna-Móna kertig. És most mit tervezel, komám?, kérdezte Lali savanyú arccal. Megpróbálom visszaszerezni, a tetves életbe, nehogy már egy cigány vegye el tőlem.