Színről színre látni

Az Elveszett témáját egyszerre adta az, ami ma – a regény jelen ideje 2005 - történik, és annak a tudata, hogy vajmi kevésben különböznek a problémáink az örök emberitől, legfeljebb a helyi színezet könnyebben befogadhatóvá teszi azt, amit írok, semmint ha a Háború és béke irdatlan méretű folyamát. És talán az egészet átlengő irónia sem elfelejthető.

Színről színre látni

Szabó Tibor Benjámin:

interjú Balogh Roberttel

Szabó Tibor Benjámin: Az Irodalmi Jelen 2004-ben meghirdetett regénypályázatán az Elveszettel díjat nyertél. Azóta eltelt néhány év. Visszatekintve, rangosnak ítéled-e meg a versenyt? Milyen volt a mezőny?

Balogh Robert: Eltűnődtem egy darabig azon, hogy pályázzak-e egyáltalán. Alapvetően műalkotások, így irodalmi művek esetében csak fenntartásokkal tudom elfogadni a verseny tényét. Hirtelen csak Arany János Toldija jut eszembe a valaha pályázatra írott művek közül, pedig lehetett még egy pár. A pénz nem az esztétikai minőség mércéje, de a művészi függetlenség fenntartásához szükséges.
A versenyszituáció felkavaró tud lenni. Egy héttel a kiosztó előtt Böszörményi hagyott egy üzenetet a telefonom, hogy díjazott lettem, s feltétlenül jelenjek meg ekkor és ekkor a díjkiosztón, konkrétumot viszont nem mondott. Enyhén szólva léleknemesítő volt a várakozás, amúgy is már több mint egy évet pihent a kézirat. A díjkiosztó egy jelenetét sem fogom elfelejteni. Egy író közelében ültem – akadt egy pár a teremben -, s megfigyelhettem, hogyan növekedett benne a feszültség, ahogy szólították a díjazottakat. Előbb csak feszengett, majd belekapaszkodott a szék karfájába, minden díjnál megkönnyebbült – a különdíjakkal kezdték, s egyre növekedett benne a feszültsége a díjak arányával –, hogy ezt sem ő kapta, még ezt sem, és még nagyobbat fog... Amikor engem, mint harmadik helyezettet kiszólítottak, gálánsan mosolygott, amikor visszaültem a helyemre, tovább nézhettem a feszültségét, az első helyre várta magát - ahogy gondolom mindannyian -, s készült felpattanni, hogy most aztán… Mégsem őt hívták ki, nem kapott semmit. Azóta sem láttam embert ilyen hirtelen magába roskadni, pillanat alatt sápadtan megsemmisülni.
A mezőnyben amúgy mindenféle rendű-rangú író előfordult, kivéve az irodalmi kánon csúcsát: se Kertész Imre, se a Péterek (Nádas, Eszterházy) és Spiró György vagy Tolnai Ottó nem feszengett ott a széksorokban.

 
SzTB: Az Elveszett számomra elsősorban nemzedéki regény. A kerettörténetnél, DJ Barokk (a protagonista) személyes sorstragédiájánál sokkal fontosabbnak érzem azt a hideg realizmust, könyörtelenséget, ahogyan az egyes jelenetekben, a párbeszédekben megrajzolod a húszas éveikben járók szellemi horizontját, érdeklődési körét, az egyes emberek (riasztóan egyforma) belső sivárságát. Ahogy a felszínesség sikeres tud lenni, működik, ahogy a parti-életmód fenntartja és helyénvalónak mutatja önmagát. Az Elveszett nem csak az elveszés alakulásrajza, de a veszettség, a fékevesztett tombolás dokumentálása is. Mennyire volt ez saját élmény, mennyire konstruált?

BR: Az Elveszett esetén a vallomásos napló és az el nem küldött levél formáját választottam. Ennek és a következetesen végigvitt narráció intenzitásának tudom be az ilyen jellegű, rendszeresen előforduló kérdéseket. Tényleg nem számít, hogy engem verte-e meg egy díler a Keleti PU vécéjében, vagy „csak” a könyvem szereplőjét. Dicséretnek tekintem, és megtisztelőnek azt, hogy azonosítanak a főszereplővel. Ez azt mutatja meg, hogy az olvasóban létrejön a belső dialógus. Képes bemozdulni a szöveg, beszippantani, működni, hatni. És ez alól nem kivétel sem értő, sem az „egyszerű” befogadó. Az Olvasó. Természetes, emberi gesztus a történet és annak elbeszélője közötti megfeleltetés. Bizonyára sok esetben ez igaz is. Engem a velem is megtörténhetett volna érdekelt, miért nem én pusztulok el így! Az empátiám és a másfél évtizedes alternatív színházi tapasztalat nagy segítségemre volt, s van is íróként. Elsztorizhatnék egy darabig arról, hányszor kellett megmutatnom a csuklóm, hogy tényleg nem nyiszáltam el az ereimet, de a vénámra is kíváncsiak voltak már, lövöm-e magam heroinnal. Kaptam levelet, amelyben a szüleimet sajnálták, hogy kiírtam őket – azt is hozzáfűzték, hogy megérdemelték, ha ilyenek… Egy nagyon szép lány azt mesélte el, hogy voltak részek, amikor legszívesebben megvert volna azért, amit olvasott. Ha csak a felét megéltem volna az Elveszettnek, már rég nem élnék. Több ismerősöm hányattatása, későbbi halála/öngyilkossága (fürdőkádban hajszárítóval, völgyhídról leugorva…) indította el bennem ezt a regényt, és azok az erős szituációk, amelybe belecsöppentem. Negyedéves egyetemistaként egy novemberi délután Pynchon Entrópiáját olvastam, s meglepetésemre több eleme megismétlődött aznap este, amikor beugrottam egy barátom albérletébe – egy hangszórón ült valaki, a másik hangszóróban pedig egy cigaretta hamuja táncolt, közben az illető kozmikus problémákról magyarázott fennhangon, a konyhaasztalnál füveztek páran... Az Elveszett témáját egyszerre adta az, ami ma – a regény jelen ideje 2005 - történik, és annak a tudata, hogy vajmi kevésben különböznek a problémáink az örök emberitől, legfeljebb a helyi színezet könnyebben befogadhatóvá teszi azt, amit írok, semmint ha a Háború és béke irdatlan méretű folyamát. És talán az egészet átlengő irónia sem elfelejthető.

SzTB: Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebbje és az Elveszett számomra kölcsönösen felidézik egymást. Bár a kulisszák mások, a szereplők beszédtémái is, de a tétek ugyanazok. Zalán Tibor második Papírvárosa, az Eltévedve című regénye szintén az Elveszett előképének tűnik. Valósak ezek a kötések? Vagy inkább csak félreértés-félreolvasás? Voltak-e irodalmi mintáid, eszményeid a regény tervének kidolgozásakor?

BR: Jópár éve alig jutott időm olvasni, talán többet is írtam, mint egészséges. Megtisztelők az irodalmi párhuzamok, s szégyenkeznem is kell, mert Ellis művét nem olvastam. Zalán Tibort tisztelem, szeretem, a Schvab-trilógiámnál még szerkesztőnek is felkértem, de a témaválasztáson és a szenvedélyességen túl nem érzek kapcsolatot a két regény között. A szöveg amúgy terhelt intertextuálisan, a már említett Pynchon, és számos más irodalmi mű szerepel: Bulgakov Mester és Margaritája, Tolsztoj Kreutzer-szonátája például, de még a Bibliát is megemlíthetem a szövegképzésben oly fontos mottók miatt. Az Elveszett egyrészt nagyon tudatos írás, másrészt olyan feladatot vállaltam fel benne többször is, amely az akkori szellemi teherbírásom határait feszegette. Mivel a szellemi-fizikai erőfeszítés eléggé lekötött, tudatosan nem feltétlenül, de tudattalanul még kapcsolódhattam akár Ellis világához, de másokhoz is. A sokat idézett Arany János bemondás illik ide: „Gondolta a fene!”. Eszményeim voltak, természetesen. A mai világot megragadására törekedtem, a maga ellentmondásosságában. Amennyire rálátása lehet erre egy kortársnak. A magam kívülállásából indítottam. Tavaly ledöbbentem, amikor rádiós felkérésre elolvastam Philip Roth tetralógiáját. Sok mindenben magamra ismertem, a módszereimre, tudatosságomra (bár én sokkal jobban bízom az ösztöneimre, mint a bevált sémákra, Roth-nál több üresjáratra bukkantam, de ez lehet a fordítás következménye, vagy a magam botorság). Nagyon inspirált a szövege. Szóval úgy hatott rám Philip Roth, hogy nem is olvastam.

SzTB: A sváb-könyvekben is, a tavaly megjelent Hollandi mártásban is nagyon erős az önéletrajziság. Az Elveszettben szintén hangsúlyos az elbeszélő és a szerző összemosása. Minden prózai munkád kínál egy olyan olvasatot, hogy itt most Balogh Robert beszél önmagáról. Úgy tűnik, szerzőséged tematizálása nem is téma, de alkotói módszer. Honnan ez az reflexív figyelem? Mi a funkciója? Megtartod további munkáidban is?

BR: Verset-prózát egyaránt írtam a legelejétől – már 16 éves koromtól fogva. Rövid alanyi korszak után az sokkal jobban foglalkoztatott mindaz, ami nem én voltam. Nem saját magam írtam meg, hanem mindig valami, valaki mást (erre törekedtem). A Schvab-trilógia volt az, ahol mindezen sikerült túllépnem, s a látomásra, lebegésre hajlamos szövegvilágom megkapta azt szilárd alapot, amelyről képes voltam úgy elrugaszkodni, hogy más számára is érthetővé válhatott a röppálya íve. Amikor az írás aktusát, az író személyét, vagy méginkább a kutatást magát részévé tettem a trilógiának, akkor nem tettem mást, mint hogy a legtermészetesebben viselkedtem. A szöveg elkezdte írni saját magát. Én meg engedtem. A reflexivitás alapelemem. Az hogy törekszem a rálátásra, az összefüggések feltárására, a szálak kibogozására, az kiskorom óta bennem van. A miért is? Feltehetően ez a személyiségem alapvonása. Miért tagadnám meg magam? Vagy hát miért is ne?! Illetve ide tartozik az, hogy el-elvittem szövegeimet Bertók Lászlónak, az Elveszett felütésében részben egy ilyen beszélgetést írtam meg.  Mostanában más módon írtam pár szöveget, előtanulmány gyanánt egy újabb regényhez. A mindentudó és a kissé tájékozatlan narrátor között ingáztam. Viszont az önéletrajzi vonal elsődlegességével vitába szállok. A Hollandi mártás esetén nem tagadtam el, hogy egy személyesen megélt tragédia szerepel a könyvben. De egészen másról van benne szó. Ahogy a Schvab-trilógiát nagyanyám szavai indították meg bennem, s ez a forrás közel tíz év alatt jutott el addig, amit az egyetemes emberi szint jelent számomra, amikor már nem rólam vagy rólad esik szó, hanem az Akárkiről. A Hollandi mártás sem rekedt meg a saját fájdalmamnál. Az objektivitás és a kívülállás erősebb hat ilyen körülmények között, mintha együtt sír író és olvasó. És azt, hogy mennyi a konstrukció és a megélt élmény a műveimben, azt talán már én sem tudom biztosan. Nem hogy más!

SzTB: A pszichiátria világának megjelenítése, a megjelenítés realisztikus módja több kritikusodnak feltűnt. Az ábrázolás részletező pontosságában sokan valószínűleg érdeklődést és gondos írói munkát látnak. Nekem inkább gyanús volt. Azt a gyanút ébresztette, hogy a félelem mozgatja a precíz megmutatást, a látott kép elemzését. Mintha maga Balogh Robert rettegne attól, hogy egyszer elborul az elméje. Hogyan készült a regénynek ez a része? Mit jelent számodra a pszichiátria?

BR: Nincs bennem félelem a tériszonyon kívül, illetve kiskoromban rettegtem a pókoktól... Természetesen lehet igazad, hogy rettegek az örültektől, bár úgy vettem észre, inkább vonzom őket. Azon komolyan elgondolkodtam magyar szakos bölcsészként, ne végezzem-e el a pszichológia szakot. Bizonyos helyzetekben úgy megnyílnak nekem akár még ismeretlenek is, hogy magam is csak csodálkozom. Megtisztelő és zavarba ejtő az őszinteség foka. És látogattam már meg ismerőseimet pszichiátrián. Nem tartom szégyenletesnek azt, ha valaki elesik, s nem tud rögvest felpattanni, vagy urambocsá, segítségre szorul. Mindig érdekeltek a bolondok, a vértanúktól inkább féltem. Rokonszakma – ha lehetek cinikus – hiszen egy dologhoz ragaszkodni a végsőkig vagy őrületet, vagy vértanúságot eredményez. Talán csak PR kérdése az egész. A pszichiátria gyógyszeres részétől elborzadok, de igenis vannak olyan helyzetek, amikor éppúgy újra kell indítani az embert, mint a számítógépet, ha összeakadt pl. az operációs rendszer. Fontosabbnak tartom a pszichoterápiás tevékenységet, a beszélgetést, a művészetterápiát, a feltárást, azt a folyamatot, amikor kitágul az önismeret és eljut(hat) valaki oda, hogyha nem is tud feltétlenül változtatni, de elfogad valamit.
Az Elveszett esetében segítségre szorultam. A főszereplőm spirituális identitáskrízise, mint megtudtam aktuális mostanában ez a kórkép, és nem is én találtam ki, mert szerepelt már konferencián hasonló eset. Egy ismerős pszichológustól kértem segítséget, ő elirányított egy fiatal, de tapasztalt pszichiáterhez. Amikor felvázoltam neki a főszereplő problémáit, kevéssé tudta elhinni azt, hogy ezek nem az én problémáim, hanem egy teremtett alakéi, de miután megírtam a részt, s mintegy lektoráltattam vele a folyamatot, elvittem hozzá a majdnem kész szöveget, láttam rajta a változást.

SzTB: Főhősöd (ilyen-olyan kényszereknek engedve ugyan, de mégiscsak) kilép a rendszerből, megszakítja a rossz spirált. Éreztél már hasonlót író pályáddal, az életmódoddal kapcsolatban? Megvolt valaha a hátraarc csábítása? Volt olyan trauma, aminek hatására magát az írást is beledobtad abba a serpenyőbe, amelyben az ember méricskéli, mi mennyit ér?

BR: Főhősöm eljut az origóba. Egy olyan határhelyzetbe, amikor bármilyen irányba mehet. Az olvasóra van bízva, hogy mit hisz. De hogy a kérdésedre válaszoljak, nem igazán jött még szóba az, hogy feladjam az írást. Maximum egzisztenciális indokkal. Annak idején eljöttem egy napilaptól, mert nem tudtam írni. Három hónap alatt csak három sor született:

A hegy fölött
a hegy mögött
egy másik hegy van.

Valami hiányzott, nyomasztott. Ott is hagytam azt a bizonytalan, pária létet. Az életmódomnak, függetlenségemnek ára van, ez természetes. Amíg lehetett rádióztam, kritikákat írtam, így őriztem meg a függetlenségem. Ma már egyik fórum sem fizetőképes. Az, hogy nem tartozom egyetlen szekértáborba sem, azzal jár, hogy nem sok felkérést kapok. Az, hogy nem tudok feltétlenül jópofát vágni, dörzsölőzködni, nem mondok olyat érdekből nevesebb pályatársaknak, hogy urambátyám, így meg úgy, aztán a háta mögött sem vén marházom… Maximum szemből. Ennek ára van. De mi máshoz értek még ennyire… mint az írás? Mégis, az írás, az írói lét, az csak egy illúzió. A személyiségem integráns részévé vált, de nem nagy szükségét érzem annak, hogy leművészurazzanak, vagy már többedszerre választották érettségi tételnek valamelyik regényem. Ez is egy dolog, megtisztelő, nagyon jólesik. De ettől még nem keverem össze magam Móricz Zsigmonddal vagy Baudelaire-rel. 37 évesen már megírtam azt, amit feltétlen meg kellett, hogy írjak. A többi már nekem is meglepetés, ajándék. Nemrég újra elkezdtem verseket is írni. Elefántcsont-kereskedőnek már amúgy is öreg lennék. Szeretek írni, kitalálni, megrészegedni a kitalálásban. Nincs ezen mit méricskélni!

SzTB: Vissza a pályázathoz. Hogyan látod, milyennek ítélte meg a kiírást a szakma, hiszen irodalmi lapokban alig volt visszhangja. Állítólag az egyik rangos kiadó vezetője figyelmeztette szerzőit, ha valamelyik pályázni próbál, többé nincs mit keresnie ott. Ennyire kedvezőtlen fogadtatás ellenére, mi motivált mégis, hogy jelentkezzél?

BR: Azt hallottam, hogy a Magvető tiltotta le a szerzőit, azzal, hogyha beadnak anyagot pályázatra, akkor ott többet nem fognak megjelenni. Igaz volt, vagy sem? Pécs fölött élve, egy erdőszélről meg nem mondom neked az igazságot. Az akkori helyzetemben tökéletes megoldásnak látszott a pályázat. A Schvab-trilógia két kötete elkészült már, félretett pénzem épp volt 10 hónapnyi, így bele mertem vágni a régóta bennem mocorgó regényötletem megírásába. Így született az Elveszett. Az addigi két regényem a Kortárs Kiadónál jelent meg, amely kis kiadó lévén a könyv igényes elkészítésén túl más egyebet nem nagyon tudott csinálni. Azt gondoltam, ha megnyerem a pályázatot, kap a könyv akkora médiatámogatást, hogy feljebb tornázza az ismertségem, illetve ami ennél ez esetben fontosabb, az eladott példányszámot. És irodalmi lapokban valóban kevéske visszhangja volt az egésznek. Nem igazán tudta akkor még megbecsülni a honi kulturális elit a magántőkét. Az hogy valaki a saját pénzét szánja olyan célra, amelyből neki anyagi haszna nem feltétlenül lesz, csak erkölcsi, az ma talán gyanús. Hogy vajh, mit akar? Bevásárolni magát a kulturális elitbe? Szerepet játszani? Megmozdítani az állóvizet?

SzTB: A díjért 5 000 dollárt kaptál, akkori átváltási értéke körülbelül 900.000 forintot volt. Érdemes volt ennyiért eladnod kéziratodat? 
 
BR: Nem 900 ezer, hanem egymillió fölött volt valamivel. Jól jött, nagyon. Most sem ártana. Tőzsdézni kellett volna vele fél évig, utána jött egy kisebb gazdasági krach. De én a lakásom felújítására fordítottam. A regényemben tusolok, meg a regényért kapott pénzem vett járólapon sétálok, stb. Ez az összeg tíz hónapi munkáért nem olyan sok. Akkori áron kb annyit kerestem vele, mint egy pályakezdő tanár hasonló idő alatt. Amúgy kb. a harmadát fizették volna a kéziratért a kiadók. Anyagilag mégsem érte meg ennyiért eladni, mert nem a pénzért, hanem a nagyobb médiafigyelem reményében adtam be a pályázatot. Azóta rájöttem, hogy a világ nem így működik. De emocionálisan feltétlenül megérte. Berlinből jöttem éppen haza egy felolvasásról, leszállt a repülő, letettem a hátizsákom a barátaimnál és mentem díjat átvenni. Azért ez kedvemre való móka volt. A pénz meg nem túl érdekes.

SzTB: Az eredményhirdetés óta elolvastad a díjazottak regényeit? Véleményed szerint igazságos döntés született?

BR: Utólag megvásároltam az első hat helyezett regényét, a magam értékítélete szerint második lettem, de szerencsére nem ültem a zsűriben. Amikor postára adtam a magam szövegét, még verhetetlenül elsőnek éreztem. Igazságos döntés nem tudom, létezik-e egyáltalán. Döntés született, aki beadta a kéziratát, elfogadta a szabályokat. Miért kellene minősítgetnem?

SzTB: A díj mennyiben befolyásolta írói pályád alakulását?

BR: Az írói pályám alakulását halálom után 50-100 évvel lehet majd megítélni igazán. Ha számítok még akkor. A díj okozott néhány kellemes órát. A szülői ház lépcsőházába került az oklevél. Nem szoktam magam túl sokáig ünnepelni. Részben meg is örökítettem az élmény egy részét – nem egy az egyben, hanem ahogy a regény megkívánta - a Hollandi mártásban. Gratulációkat kaptam, voltak szituációk, amikor felnéztek rám, vagy irigykedtek. A megjelent regény, az Elveszett hatását nagyobbnak éreztem a díjnál, s részben függetlennek is tőle – hiszen azóta kevés szó esett magáról a pályázatról. A pesti bemutatón túl számítottam még néhányra, ezek elmaradtak. Egy könyvet pedig csak úgy lehet eladni, ha utólag is generálnak körötte eseményeket. Az ritkán van, hogy a potenciális olvasó kiszúr egy könyvet a 80 ezer kötet közül, hogy ez kell nekem. Túlkínálat van kulturális téren is. Időnként, ha leárazza a kiadó a könyvet, akkor jelentősebb mennyiségű reakció érkezik az olvasóktól – innen tudom, hogy még mindig létezik, terjed. A weboldalam (www.balogh-robert.hu) és az ott vezetett blogom olvasottsága is folyamatosan emelkedő tendenciát mutat. Meg talán ide illik az Elveszett pécsi könyvbemutatója. Sikerült elég pénzt szereznem rá a Könyv utóélete programból, s olyan jól sikerült, hogy azt azóta is többen felemlegették az ott megjelent 100-120 emberből. Egy belvárosi galéria hosszú termét kaptam meg, szereztem egy zenekart (Sin Gas Project), a Massive Attack Angel-jét kértem, hogy adják elő, ezt a számot amúgy is belekomponáltam a regénybe. Tíz perc után csak úgy spricceltek kifelé az öregasszonyok a galériából, mert feldübörgött a zene. Megidéződött valami a regény apokaliptikusságából. Ha nincs ez a díj, nem valószínű, hogy összejött volna ez a bemutató.

SzTB: Végül a mostani munkáidról. Úgy tudom, gyerekkönyveket írsz újabban, az egyik épp megjelenés előtt áll. Ez miért fontos számodra? Prózáid nincsenek tekintettel semmiféle érzékenységre, boncolják az emberi természetet, és a preparátumot kiteszik az ablakba. Ettől izgalmasak. A gyerekolvasókkal viszont kesztyűs kézzel kell bánni, gondolom. Nem lehet mindent megmutatni, nem is kell, a gyerekirodalomnak egész más a feladata: szórakoztat, fejleszt. Nem érzed korlátozónak azt, hogy most gyerekeknek írsz? Mennyiben jelent másféle kihívást, ha másfélét jelent egyáltalán.

BR: Mostanában több regényötlet mocorog bennem, az egyik az Elveszett-tel és a Hollandi mártással közösen trilógiává állna össze, a másik pedig egy Közép-Európa parabola. És nem egy, hanem két mesekönyvem fog megjelenni a közeljövőben. Utolérték egymást a kiadás útvesztőiben. Úgy alakult, hogy korábban is írtam néha egy-egy mesét ajándék gyanánt, kislánynak, nagylánynak, vagy csak úgy a magam kedvére. A Schvab-trilógiában is akad, a Hollandi mártásban is. Fontos irodalmi műfajnak érzem. Nem feltétlenül csak gyerekek olvasnak mesét. Több felnőttet ismerek, még férfiakat is, akik inkább mesekönyvhöz nyúlnak, mint krimihez. Anno írtam pár mesedarabot, egyet mutattak be, s nagy sikerrel fut azóta is,  – Mátyás király szárnyai, a MárkuSzínház előadásában, díjakat is kaptak érte. Valaki látta ezt a mesedarabot, s megkérdezte, hogy ha mondana kilenc dolgot, aminek szerepelnie kell a mesében, megírnám-e hasonló szinten, mint amilyent látott tőlem. Kilenc dél-dunántúli várat mondott, a többit rám bízta (Várból várba címmel az Alexandra kiadó adja ki nemsokára), a felnőttek élvezhetik az intertextuális vonalát a mesének, a gyerekeknek meg izgulhatnak. Egy próbaolvasóm azt mondta, hogy szerinte ez az Elveszett gyerek változata. Egy másik több helyütt elsírta magát. Majd meglátjuk, könyvként mire jut. A másik mesekönyvet pedig egy be nem mutatott mesedarabomból írtam, mert fájt, hogy semmibe vették a brekijeimet. Barátaim gyerekei nagyon szerették a történetet, sőt van néhány felnőtt is, aki kifejezetten követelte, hogy írjam át prózába, mesekönyvvé. Valaki az emailcímének használja az egyik hősöm nevét. Egyszer volt már erre a mesére szerződés a kezemben, de csődbe ment a kiadó, most, mire tényleg elkészült a MekkBrekk, Leveli Levi és Leveli Lili története (két kis levelibéka, akiknek a gólya elviszi a szüleit és elmennek kiszabadítani őket), úgy tűnik október 10-re meg is fog jelenni a könyv, gyönyörűen sikerültek a rajzok és a tördelés is. Amit a gyerekkönyvekről mondtál, jórészt bizonyára igaz, de nem gondolom azt, hogy kesztyűs kézzel bánnék a gyerekekkel. És épp ezt imádják. Azért mert kisebbek, még nem hülyék! Sőt, nem feltétlenül igénylik a didaktikus meséket. Nálam jókat lehet undorodni, meg nevetni, bolondozni. Saját gyerekem nincs, így barátaim gyerekei tanítottak meg erra-arra. Alapélményem egy 4 éves kis szöszke meséje egy lóról, amely kb. másfél órán keresztül tartott (addig bírtam), és egyáltalán nem a fejlesztésről, s a szórakoztatásról szólt. Tétje volt. Úgy beszélt a lóról a kislány, hogy közben a saját világát tárta elém. Én is ugyanezt tettem, a gyerekek világának problematikus részét emeltem a középpontba. Semmi korlátot nem érzek a gyerekközönségben, sőt! Imádom nézni a Mátyás király szárnyai közönségét. Sírnak, elszaladnak, amikor jön a sárkány, vagy eldörren a három kapszli az Elefánt ágyúban. Nevetnek a Kis Angelusokon, meg Matyika csetlésén botlásán. Sokkal jobban szeretem azt a közönséget, amely ki is fejezi az érzéseit, semmint hogy felnőttként, unott arccal udvarias tapsban részesítsen valami számára semleges dolgot. Akkor inkább fütyüljenek! Jó távolságot tartani, de miért is van szükség rá? És miért jelentene számomra kihívást az írás vagy a gyerekeknek írás? Ugyanúgy megdolgoztam minden sort. Mert imádok írni, hülyéskedni, kitalálni, megkeverni, és eljutni addig a pontig, amikor megtörténnek a dolgok. Nem szépelegni. Levetni a köznapi szennyet, s mindegy hogy pőrén, vagy kamásliban állva, de nevén nevezni a dolgokat. Színről színre látni. És szeretni. Még ha ezt a szót nem is feltétlenül szokás ma leírni ilyen közegben. Leírom, hát még egyszer. Szeretni.