Írónak lenni, a szó klasszikus értelmében, manapság tényleg nem érdemes, nem kelendő árucikk, amit gyárt. De, ha a fiatal ügyes, ha múzsája mondjuk a viceházmesterné, netán a kerti törpe, vagy a sarki fűszeres, úgy valószínűleg célba ér, és bízvást kijelenthető, ő korunk írója. Tudniillik, mióta világ a világ, az ember így vagy úgy, de ki akarja fejezni magát, azaz, a sorstól vagy Istentől – ki tudja – kapott adottságait, kamatoztatni kell. Írni akar, festeni, táncolni, énekelni, építeni, zenét szerezni, ki kisebb, ki nagyobb elszántsággal, tehetséggel.

Utolsó rómaiként – teszem a dolgom

Siklósi Horváth Klára zongoristaként kezdte, zongoratanárnőként folytatta, aztán a "másik szerelmem”-nél, az irodalomnál állapodott meg.

   A hetvenes években újságíró (Parlando, Pest megyei Hirlap, Kóta, Pesti Műsor), zenekritikák és zenei tárgyú írásokat közöl, később inkább novellákat, tárcákat jelentett meg az akkori lapokban. 1991 óta hét könyve jelent meg, ezek közül a Gulliver Bolgorogyban című szatirikus regénye (angol és magyar nyelven) az 1999-es Frankfurti Könyvvásárt is sikerrel „megjárta”.

   A Jezefat (Az idő arcai) című kisregénye az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjat nyert.

Onagy Zoltán: Mindig elhűlök azon, ha valakiről kiderül, főleg zongoratanárnőről, hogy elhagyja a pályát, ahol azonnali visszajelzéseket kaphat, tehetségeket ismerhet fel, indíthat el a pályán, szemben akár az újságírással, ami mindig szolgálat és kiszolgáltatottság, de főleg az irodalommal, ami pedig legtöbbször bizonytalan és kétséges életprogram, mint a kutya vacsorája. Van vacsora, vagy nincs. Van siker, vagy nincs. Megjegyzem mellékesen, három zongoratanárnőm volt nyolc és fél éves zongorista pályafutásom alatt (amíg aztán későn érő kamaszként fellázadva, az irodalom mellett döntöttem, de más kategória), mindhárom tanárnőmhöz köthető néhány soha nem feledhető élmény, amikor közösen rájöttünk valamire, közösen megoldottuk, közösen hoztuk el a díjakat. Hogyan volt képes váltani?
   Siklósi Horváth Klára: Hűha! Ez aztán a tetemrehívás! No lám, rendesen meg vagyok feddve, én az álnok-áruló pálya-elhagyó !
   No, de félre a tréfával. Kérdésére, hogy miként voltam képes ily nemtelen, vagy inkább felelőtlen(?) cselekedetre, először hadd mondjak egy, a sportéletből vett példát. Ugyebár világos, hogy vannak hosszútávfutók és vannak sprinterek. És miként a hosszútávfutó, ha akarná, sem lehetne sprinter, lévén, hogy ő egy hosszútávfutó, úgy fordítva sem. Vagyis. A pedagógus pálya komoly hivatás. Én viszont soha nem éreztem magam elhivatottnak. Azt hiszem művésznek születtem (legyek már egyszer nagyképű!) és most jöhet a közhely, ami pedig igaz. Ötévesen már nyilvánosság előtt (növendék koncerteken) játszottam, perfekt olvastam a kottát stb. Aztán jött a második világháború, ezzel együtt és ezután sok rossz, pechek sora, szerencsétlenség. Ezt az életélményt, kor-valóságot FUIT című regényemben meg is írtam. De nem részletezem tovább, végül úgy adódott, hogy amikor végeztem, zenetanári állást kellett vállalnom. Amikor végre lehetőségem adódott, boldogan távoztam.
   Az pedig szerintem nem meglepő, hogy elsősorban nem az foglalkoztatott, amikor komolyan írni kezdtem, megélek-e, vajon kapok-e Nobel díjat (ami mellesleg mára legalább úgy devalválódott, mint minden más), vajon rengeteg csalódás ér-e, megértik, nem értik, olvassák, nem olvassák a műveimet? Ha netán az írni kezdőt ez foglalkoztatja, akkor tényleg ne vegyen kezébe ceruzát, pardon ölébe számítógépet. Én speciel kézzel írok, nem is tudom elárulhatom-e, lehet, hogy szégyellenem kellene?

   OZ: A hetvenes évektől a betű, a redakciók, a mobilitás, ez a pálya velejárója, újságíró nem merenghet sokat, minden félnap más terep, más feladat. Hogyan kezdődött, hogy a napi penzum mellett elindultak a tárcanovellák, elbeszélések?
   SHK: Soha semmi nem kezdődik, legalábbis nem éles cezúrák mentén. Minden folytonos, legföljebb nem tudunk róla, „nem vesszük észre”.
Így hát nehéz a kérdésre válaszolni: hogy mikor, miért, hogyan stb., ugyanis írói pályám egyáltalán nem kezdődött. Azért sem, mert pályám (de azt hiszem minden alkotóé) igazából nem is pálya, egyszerűen egy ember élete, ami folytonos folytonosságok között zajlott-zajlik, ahol a zene eszmélésem óta van, csupán súlya, szerepe, intenzitása változó, az írás pedig szintúgy. Azóta hogy igazán gondolkodom, ami nagyjából minden embernél a kamaszkorral kezdődik, írok is. Zene és írás, párhuzamos tevékenységek. Ebből a rendezetlen, szeszélyesen, ötletszerűen, csapongva megszülető anyagból nőtt aztán ki később, elég későn, sőt talán nagyon is későn, az ami mára a műveimet jelenti.
   Az újságírás pedig nekem remek fegyelmező, munkára serkentő iskola volt (lévén, hogy lusta ember vagyok). A napi íráskényszer, a legszürkébb témák, a mennyiség parancsa, mind-mind okulás, tanulás.

   OZ: Látom, nemigen foglalkozik folyóiratokkal, nem publikál irodalmi folyóiratokban, pedig a hetvenes-nyolcvanas évek jellemzője, hogy a kezdő, ismeretlen nevű írók ott szereztek olvasótábort, hiszen egy generáció éppen a hetvenes években folyóiratfaló, irodalomkedvelő fiatalokból állt. Rosszul láttam, hogy nem publikál folyóiratokban, netán ez az írói stratégia része?
   SHK: Nem. Nagyon jól látja. Hm, és ez írói stratégia lenne? Dehogy! Így adódott. Kezdettől fogva. Későn veselkedtem neki a „nyilvánosságnak”, közben sem rohangásztam, jószerével messze elkerültem a szerkesztőségeket, eme parnasszusi helyeket, kicsi, nagy, nagyobb, legnagyobb korifeusait. Kívül-való, kint-maradó voltam világéletemben. Az a bizonyos, sokak által irigyelt, csodált, vágyott, fényes-szennyes irodalmi élet nem a világom.
   Biztosan meglepődik, még tán álszentnek, vagy ami még valószínűbb, fölfújt hólyagnak fog tartani. De én nem vagyok író! Én alkotó ember vagyok, aki történetesen nem hangokat, köveket, festéket, tust, rezet, bronzot, hanem szavakat, mondatokat, megszenvedett gondolatokat, megtapasztalt élet-élményeket használok, rakosgatok, illesztgetek össze, ebből próbálok valami átélhetőt, valami kerek egészet létrehozni. Ennyi. „A többi néma csend.”

   OZ: Olvasom a Jezefatot, csupa finom dolog, remek képi megoldás, ritmus, olvasóbarát szövegszerkezet, emberközeli terek. Jó író. A zsűrielnök titkos közlése szerint a regényt az első háromba javasolta. Tudjuk, az elmúlt évek nem kedveztek az irodalomnak, ha a teljes húsz évet vesszük, katasztrófa. Hozzám forduló fiatal írónak többnyire azt javaslom, meneküljön, mielőtt túl sok munkát fektetne az írásba, és beragad, mint légy a mézbe. Csakhogy a dolog másként működik. Önnél hogyan? A próza – ha az író nem zseninek, forradalmárnak született – időigényes, időrabló szakma. 
   SHK: Hogy, ezek a mi éveink, évtizedeink nem kedveznek az irodalomnak? Hogy jobb erről a területről elmenekülni? Hát igen. Élvonalbéli gondolkodók tucatjai is egyre-másra fölvetik ezt a problémát, mert mi is a lényeg? Hová, merre tart ez a huszonegyedik század, maradnak-e vagy lesznek-e új értékei? Ugyanis művészet csak értékhordozó, értékismerő, értékvállaló-valló közegben létezik. Ha egy kor, miként most a miénk, totális bizonytalanságban létezik saját lényegét illetően, ha lelke, eszményei, ideáljai, de még a gondolatai is, napi szintűek, alagsoriak, könnyűek, mint a léggömb, és úgy is szálldosnak a semmiben ide-oda? Nos, írónak lenni, a szó klasszikus értelmében, manapság tényleg nem érdemes, nem kelendő árucikk, amit gyárt. De, ha a fiatal ügyes, ha múzsája mondjuk a viceházmesterné, netán a kerti törpe, vagy a sarki fűszeres, úgy valószínűleg célba ér, és bízvást kijelenthető, ő korunk írója. Tudniillik, mióta világ a világ, az ember így vagy úgy, de ki akarja fejezni magát, azaz, a sorstól vagy Istentől – ki tudja – kapott adottságait kamatoztatni kell. Írni akar, festeni, táncolni, énekelni, építeni, zenét szerezni, ki kisebb, ki nagyobb elszántsággal, tehetséggel. Ne legyünk hát pesszimisták, persze optimisták se nagyon! Egy biztos, minden kor megkapja a maga jól megérdemelt íróját, költőjét, bohócát, kötéltáncosát.
   És én, kérdezi, vajon nálam hogyan működik a világ és az íróság? Köszönöm szépen megvagyunk, úgy külön-külön. Én nagyjából Symmachus-ként – mint utolsó római – teszem a dolgom.

   OZ: És hát van itt még egy el nem hanyagolható kérdés, a megélhetés. Ha az író keveset publikál, nem harcol ösztöndíjakért, nem oldalaz a lektűr felé, nincs állandó vevő- és olvasóköre, gyorsan megközelítik a kenyérgondok. Ezt hogyan oldja meg? 
   SHK: Hát igen. A pénz, a pénz, a pénz. Háborús gyerek voltam, megtanultam, hogy a kevés is elég lehet, ha vágyainkat mértékkel és értelemmel kormányozzuk – korlátozzuk. Erről ennyit. Tulajdonképpen csak miután nyugdíjba mentem, kezdtem el rendszeresen írni. Úgyhogy én szabad ember vagyok. Szabad mindentől, ami egy alkotó életét – ha az alkotó éppenséggel túlságosan hiú, túlságosan hatalomvágyó, ön- és pénzimádó – nap mint nap megkeseritheti.

   OZ: Látom, a Gulliver Bolgorogyban című szatirikus regénye megjelent angolul (Gulliver in Joygorod). Hogyan ítéli meg, ez a siker előszobája?
   SHK: Van akinek igen, van akinek nem. A Gulliver című szatirikus regényem „részt vett” az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron is. Siker azonban nincs. A siker ugyebár, mint tudjuk, Fortuna istenasszony kegyeitől függ. Rám valamiért pikkel. Fogalmam sincs mivel sérthettem meg, bár a rossznyelvek szerint, csupán arról van szó, hogy az istennő vak. Vak a szerencsétlen, így aztán össze-vissza minden ok, érdem nélkül csak úgy vaktában osztogatja azt a fránya szerencsét. Ennyi, amit erről mondhatok !

   OZ: Az Irodalmi Jelen 2004-ben meghirdetett regénypályázatán különdíjat nyert. Azóta eltelt néhány év. Visszatekintve, rangosnak ítéli-e a versenyt? Milyen volt a mezőny?
   SHK: Erre mit válaszoljon egy résztvevő! Még ha úgy is gondolná, kijelentheti-e hogy az a verseny, amin ő is jeleskedett, semmit nem ért? És a mezőny? Nem én voltam a zsűriben, nem tartom tisztemnek utólagos megítélését. De ilyen súlyú kérdésre különben sem lehet egy interjú keretében válaszolni. Úgyhogy inkább mellőzöm a konkrét vélemény-alkotást.

   OZ: Hogyan látja, milyennek ítélte meg a kiírást a szakma, hiszen irodalmi lapokban alig volt visszhangja. Állítólag, egyik rangos kiadó vezetője figyelmeztette szerzőit, ha valamelyik pályázni próbál, többé nincs mit keresnie ott. Ennyire kedvezőtlen fogadtatás ellenére, mi motiválta, hogy jelentkezzen?
   SHK: Szakma! Jótól kérdezi! Nem nagy véleménnyel vagyok a jelen magyar irodalmi szakmáról. Mindenesetre egy pályázat sikeres, ha sokan vesznek részt benne, (és ez tudtommal ebben az esetben így volt), azonkívül, ha a díjazott munkákat utóbb sikerül széles nyilvánosság elé vinni, így is megmérettetni, reklámozni, eladni stb. Sajnos a szekértáborok iszonyú kerékkötői az egészséges mozgásnak, így megítélni is majdnem lehetetlen, mi érték, mi nem, mi csak felfújt léggömb.
   És engem mi motivált, hogy jelentkezzem? A pályázatra nagyon kedves ismerősöm, az épp mostanában elhunyt Tüskés Tibor író, a Jelenkor egykori főszerkesztője hívta fel a figyelmemet. Bevallom, csak ezután kezdtem olvasni az Irodalmi Jelen című lapot. Jónak találtam, vállalhatónak, minőségében tisztességesnek A legnyomósabb ok azonban, amiért részt vettem a pályázaton, hogy a Jezefát című regényem több mint féléve készen volt, egyelőre azonban semmi remény a kiadatására. Így nem lehetett „veszíteni valóm”. Sőt !

   OZ: A különdíjért 1666 dollár járt, akkori átváltási értékén körülbelül 300 000 forint. Érdemes volt ennyiért eladnia a kéziratot?
   SHK: A kérdés számomra költői ! A kéziratomat, mint már említettem, nem kapkodták a kiadók. Egyébként pedig nem a pénzért ír az ember.

  OZ: Az eredményhirdetés óta olvasta-e a díjazottak regényeit? Véleménye szerint, igazságos döntés született?
   SHK:Belenéztem egyikbe-másikba, különösebb benyomást egyik sem keltett. Egy mű, az igazi, szinte az első mondatok után megragadja az olvasót, aztán már el sem ereszti. Szelleme, nyelve-stílusa, figurái, történetei egyszerűen magával ragadnak, elvarázsolnak. Ilyen mű persze nagyon kevés születik, pláne manapság, de szabadjon egy személyes és a kérdéstől eltérő megjegyzést tennem. Ma is lehetnek azért „csodák”. És éppen a magyar irodalom, azaz egy mai regény szállította nekem ezt az élményt, Szilágyi István Hollóidő című műve.

   OZ: A különdíj, mennyiben befolyásolta írói pályája alakulását?
   SHK: Szép kerek mondattal válaszolok. A különdíj semennyiben nem befolyásolta írói pályámat. Egy ilyen némaságban, mély „inkognitóba” burkolózott esemény, benne a résztvevőkkel, a mai harsány, üvöltő világban nem számíthatnak sikerre.