Tehát Szegeden még Paál-hatás, Veszprémben nem. Szolnok és Pécs után, amikor ideért, ismét követtem mit csinál, de tapasztaltam, itt már nem volt igénye nemhogy baráti figyelemre, de pályatársakra sem. A szakmáját művelte, én pedig még mindig benne voltam (ma sincs ez másként) abban a színház- és közösség-eszményben, amelybe – csupán azzal, hogy ő is ott volt és alkotott - Szegeden valamiként bevezetett.

Egy város és lakója. Mit adhatnak egymásnak, mit kérhetnek számon a másiktól. Mit kérhetnek számon a másiktól? Béke ugyan nem lehet közöttük - "az író valójában olyan jóllakott háziállat szeretne lenni, amelyet nézve mindenki az öntörvényű és csikasz vadállatban gyönyörködik" -, de kölcsönösen lekötelezettek. 

Nyomok - Veszprémben

Beszélgetés Géczi János a Palatinus kiadónál frissen megjelent Veszprém-kötetéről

Onagy Zoltán: Szép könyvecske. Elegáns-madaras (galambos) borító. Szebb, mint képzelted? Utóbbi könyveim közül egyedül az utolsót, az interjúkönyvet veszem kézbe szívesen. Kell, hogy az ember szeresse a könyvét, érezze belőle a munkát, a munkáját. Ha ez nincs meg, hogyan várja el, hogy az olvasó szeresse?
   Géczi János: Úgy indul, hogy szeretem a könyvet – aztán idővel kiderül, dehogy! Elég sok kötetem jelent meg már ahhoz, hogy ezt az érzést, majd a rá következő folyamatot ismerjem, bátran beszélek tehát róla.
   A könyv, ez is, kollektív alkotás. Tudom milyen az, ha egy utódnak több szülője is akad. Emiatt látod, hogy sok köteten kis kezdőbetűvel olvasható a nevem –, ha már a mű elejéről a szerző jelét eltüntetni (a görögök óta) Európában nem szokás. A papírtól a tipográfiáig, a borító grafikai kivitelezésétől a szerkesztőig sokan járulnak a nevemmel jegyzett mű végső megjelenéshez.
   A Nyom, én is úgy találom, elegáns. Az első szempillantásra felmérhető: kollektív alkotás. Papírból, festékből, képből és szövegből áll, a fotónak és a textusnak akad jelentése önmagában is. És az együttesüknek is. Ez fontos azért, mert a könyv egyik főszereplője egy város, amelyben lakom, a maga szeplőfoltjaival, ugyancsak közösségi alkotás. A természet, az ember, a történelem együttese alkotta, sok-sok névvel is nevezhető statisztával kollaborálva. Ezt a könyvet, megjelenése után éppen egy hónappal is szeretem, azt hiszem, a kevés kedves munkáim egyikévé válhat.
   A borítón hosszan töprengtünk Reményi József Tamás szerkesztővel, Jeli András számos borítótervet, Pais Andrea több tipográfiai változatot állított elő. Eredetileg Jóska barátom feleségének zseniális, gomolygó madárvonulást rögzítő fotóját képzeltem el a kötetre, úgy, hogy a kép mindent beborítson, a behajtott első fültől a hátsó fülig, mintegy a madárrajba húzzuk a könyv vékonyka testét. Ez a kép azonban nyomdatechnikai okok miatt sztornírozódott. Egyéb képek után végül e galambos változatot ajánlottam: a madárraj a veszprémi Margit romok fölött kering, a késő őszi délután egén. Érzékelem, hogy szakrális tér fölött tartózkodnak!

   OZ: Viszont a belső képek körömnyiek. Látom a blogodon a képeidet, nem értem, miért egyeztél bele, hogy körömnyiek, ebben a formában élvezhetetlenek legyenek? Nem emelte volna vészesen a költségeket, vagy eleve így akartad?
   GJ: A kilencvenes évektől – a Deák László Orpheusza által kiadott életműkiadástól – kezdve a könyveimet Baráth Ferenc, az Újvidékről Budapestre áttelepült, a vajdasági hagyományok révén a szövegszerző és a könyvmegjelenítő szimbiózisában hívő grafikus tervezte. Ezt sajnos nem – de én már, hűséges ember lévén, az ő elvei nyomán haladtam. Határozott gesztusok, minimalista borító, és a szöveg és kép egyenrangúsága. Az, amire igényed van, a nagyobb méretű képek, azzal járnának, hogy illusztrációvá válna a szöveg – vagy a fotó.  Ettől nagyon el akartam határolódni. A betűmérethez illeszkednek a bélyegként működő képecskék, s akként is működnek: nem részletgazdagok, hanem enigmák, miniatűr fejezetcímek, vagy széljegyzetek, a margóra helyezett ákombákomok. Mikroszkópi jelenetként hol kinagyítódik egy vízköpő, egy falrés, hol pedig, hogy elvesztette eredeti környezetét, eddig ismeretlen jelentésre tesz szert. A könyvön belül történő tájékozódáshoz járulnak a felvételek a maguk foltszerűségével. Szó, ami szó: nem fotóként funkcionálnak – amint nem is azok, lévén sokszorosított képgrafikák. Bátran lehetnek ilyenek.
   Másrészt két-három kép nyomdai kivitelezése valóban sikerületlen – nincs meg bennük az a minimum, hogy az olvasó képi gondolkodását az olvasáshoz illessze. Aki a fotóimra kíváncsi, az megtalálhatja a blogomon, vagy a honlapomon.

   OZ: Olvasom az esszéregényt, és rákérdez egyik ismerősöm, "ez az a Géczi, aki Bíborkával elindította Veszprémben a bridzs-oktatást az egyetemen?" Nem tudom, mondom, rákérdezek. Valóban így van?
   GJ: Nem, nem én vagyok az a Géczi. Csupán a nevem miatt, ezzel az erővel akár az MSZMP Központi Bizottságának 1975-1985 között tagjának, a nógrádi párttitkárnak is képzelhetnek, vagy az egykori neves kapuban játszó futballistának. Ámbár sem a pártélet sem a focizás nem a világom. Az egyetem lehetne akár az is. A Géczik között leginkább izgalmasnak számomra az tűnik, sajnos, többet nem tudok róla, aki a Magyar Repülési Szövetség elnökségi tagja, mivel újabban érdekel a szárnyaló ember.
   Tudomásom szerint néhány száz Géczi él csupán, nem a legelterjedtebb közé tartozik a családnevünk, ha lenne még újabb életem, érdekes feladatnak mutatkozna a Gécziek enciklopédiájának megalkotása, akár kikerekedhet belőle egy nemzeti történelemkönyv.

   OZ: Közönyös város? Közönyös Veszprém? Aki nem becsüli meg "gyüttment" - azaz bevándorló - alkotóit? A gyüttment nem ismeretlen, gyerekkorom egyik legmeghatározóbb jelzője. A közösségek ilyes kirekesztéssel védik vélt vagy valós hagyományaikat, értékeiket. Valójában elfogadható, ha az idegennek kellemetlen is, nem gondolod?
   GJ: Veszprém nem közönyös – hanem természetes. A gyüttmentség nem a város számára, hanem az önmagának figyelmet kérő betelepedőnek, így számomra létező fogalom, helyzet, és volt, hogy sors. Veszprém ugyanis nem lény, hanem az emberi szervezettség azon - természeti alapokon nyugvó - épített-élt formája, amelyet élhető településnek, éppenséggel kisvárosnak szokás tekinteni. Az író pedig, aki egykor (kb. egy évvel ezelőttig) én voltam, a város és a saját lénye közt feszülő kommunikációs zavar foglya, s mert nem tehet mást, ebben a felemás helyzetben játssza el a magasságos teremtőt, és szövegel. A könyv után már az a sejtésem, hogy ezzel a gyüttmentséggel magamat jellemeztem, miként István király is azt tette, amikor fiát, az idegenekről szólva, a megbecsülésükre figyelmezteti.

   OZ: Pontosan emlékszem a megrendülésre, sajátoméra, amikor szembesültem két óriási Veszprém-köteteddel. Akkor tettem le róla, hogy valaha hasonló áttekintést írjak Esztergomról, pedig a kilencven környékén már vagy tíz évem benne az anyaggyűjtésben, és pedig akkoriban nagyon esztergominak tekintettem magam. Végül csak reszlik készültek el, Balassi-, és Babits-dolgozatok, de teljes áttekintésre, mint a te viszonyod befogadó városodhoz, nincs remény. Erő sincs, remény sincs. Megjegyzem, ha csak felét írom a városomról, mint te Veszprém történelmi, etikai, esztétikai, művészi gyökereiről, már régen díszpolgár vagyok rendes havi apanázzsal. Az hiányzik éppen. Illetve az hiányozna éppen eredendő lustaságomhoz.
   GJ: Nincs tapasztalatom arról, hogy milyen előnyökkel jár egy díszpolgárság, én nem vagyok az. Még a házamban, kertemben sem vagyok úr, hanem mindenféle lényekkel és tárgyakkal és jelenségekkel együtt élő ember, azaz: társ. Ámbár azt újabban sokszor elképzelem, hogy milyen jó lenne hosszabb időn át csak a szövegeimmel bíbelődni, s mással csak szövegszempontok szerint törődni. Engem is hajt a kényszer, ki kell fizetnem a fűtést, a vizet és időben enni adni egyedül maradt kutyámnak. Amit most megemlítesz, néhány napja mesterem, a Mester, Ilia Mihály is fölemlítette, gondolom, kajánságból. Ő tudja, milyen a városlakói lét.
   Nem fogok listát csinálni arról, mi mindennel lenne még jó megtiszteltnek lenni, nem, nem. Az hosszú lenne. De az elejét elkezdem: 1/ most éppen szükségem mutatkozik egy hosszú alvásra; 2/ említetted, s jól is esik, hogy érzékelted, megírtam a magam ’Nagy Veszprém Könyv’-ét.  Annak az összeszervezésére és kiadására kizárólag a városom vállalkozhat, ha fontossá válik, megteszi, ha nem, akkor marad szétszórva – az én életem írói dokumentumaiként.

   OZ: Megvallom, sokkal több hasonló sztorit elviseltem volna, mint az Ányos Pál-féle. Úgy gondolom, az olvasó kíváncsi a történelmi pletykákra, ami oldja egy-egy veretes szöveg tudományos jellegét. Volt a tarsolyban, de nem használtad, vagy eleve elhessentetted a szöveglazító történeteket?
   GJ: A könyvet (amely nem egy tudományos mű) nagyon gyorsan tudtam írni, mert ráéreztem az örvénylő-szerkezet nyújtotta lehetőségekre. A szálak elfoszlanak, majd ismét materizálódnak, hogy fonattá erősödjenek, megszakadjanak, kötélzetté vagy inakká alakuljanak. A sejtek szövetté szerveződésekor sok-sok elem értékét veszti, mások pedig fölértékelődnek. A szöveg nem puszta dokumentumhalmaz, és a formázottsága is jelentést rejt. Kezdetben több személyes élmény beépülését láttam jónak, aztán rájöttem, ez szétsatírozza a beszédet, elrontja a szöveg sodrát. A legfontosabb pontok hangsúlyozására adódhat csupán módom, hagytam, hogy így legyen. Amelyet azért sem sajnálok, mert ez a könyvként megjelent esszé, a nagyobb, elkészült kötet, esszéregény része. Abban szó esik másokról.  A városról beszélve, itt nem mutatkozott számukra alkalmas hely, talán mert kevésbé látom őket a várost megalkotóknak.

   OZ: Látom milyen szomorúan és fanyarul beszélsz Paál Isti és Veszprém antagonisztikus viszonyáról. Szeretted? Én Szegedről, a Petőfi rock idejéből ismertem (együtt az összes többi amatőr színjátszóval), és őszintén megvallva ámultam, hogy így is lehet. Nem értettem, és ma sem értem, eredetileg érdektelen a hatalom számára az amatőr színpadok mozgalma, és szabadjára engedték, csak később kaptak észbe, hogy kötelező kontroll alá vonni a vezetőket, de 1973-ban olyan szabadon dolgoztak a színpadok, mintha mondjuk Lengyelországban működtek volna.
   GJ: Paál Istivel Szegeden inkább álltam meghitt viszonyban, ámbár személyesen ott találkoztam vele kevesebb alkalommal, s akkor is, érthető okkal, számára érdektelen és zavaros eszmék között tébláboló, hosszú hajú (reá hajazó) költőjelöltként. A színház és kolónia, amelyet működtetett, a szabad értelmiségi lét kevés műhelye egyikének bizonyult, amelynek, ahogy sejtem, nem az lehetett a célja, hogy irritálja a hatalmat. Olyan magától értetődő módon nem vett tudomást a (politikai és egyéb) uralomról, hogy az vált magává a létezése értelmévé, és példássá! Ezért minősíthették nyeglének, holott, állítom, kizárólag  a hatalmasok ruhájában pompázó senkiket megillető lenézéssel nem vett tudomást a hatalmat önmagukkal azonosítókról.
   Tehát Szegeden még Paál-hatás, Veszprémben nem. Szolnok és Pécs után, amikor ideért, ismét követtem mit csinál, de tapasztaltam, itt már nem volt igénye nemhogy baráti figyelemre, de pályatársakra sem. A szakmáját művelte, én pedig még mindig benne voltam (ma sincs ez másként) abban a színház- és közösség-eszményben, amelybe – csupán azzal, hogy ő is ott volt és alkotott - Szegeden valamiként bevezetett.
   Szeged számomra mindenekelőtt Ilia Mihály, aztán Baka, Zalán, Belányi, néhány nagy szerelem, pompás tanárszemélyiség (Farkas Gyula antropológus) és Paál - együtt azt a nyitottságot (térben, időben, szemléletben, személyiségek iránt stb.) képviselték, amelybe ugyanúgy belefért a vajdasági Új Symposion, mint a Wroclawot kommunává változtató Grotovszkij, Tadeusz Kantor és Marek Grechuta (http://www.youtube.com/watch?v=qKV3KATvl74) sőt Cseh Tamás Krakkója, Janis Joplin délvidéki koncertje, Egyed Péter, a drága Balla Zsófi és a sokáig közeli barát Szőcs Géza Erdélye.  No, ennek a furcsa Közép-Európa képzetnek ma is a foglya vagyok, számomra hazatérés Szegedre, Újvidékre, Kolozsvárra vagy éppen Krakkóba menni.
   Az utolsó fél évtizedem legszebb évei éppen Krakkót jelentették. Ha lenne időm, egyszer szeretnék erről a városról esszét írni, s talán Szegedről.  Talán szülőfalumról, Monostorpályiról. Ami azonban Paált illeti: nem hinném, hogy magam bármiféle hatással lehettem rá. Nem az a figurája volt a mi életünknek, akire egyediségünkkel lehetett hatást gyakorolni. A teremtők egyike, akik a teremtményeikkel nem igen tudtak mit kezdeni.

   OZ: Az utolsó fejezet temetői séta mellékletekkel. A múltat zárod le, vagy a várost. Melyik a kettő közül?
   GJ: A múltammal ugyan sokszor számoltam, sokszor értékeltem is, de ilyenkor egyre másra kiderült, hogy olyan dolgok kerülnek felszínre, amelyek indokolják az újabb és újabb szembesülést. Nyilván, ebben az értelemben Veszprémmel nyitott marad a kapcsolatom. Azonban nincs tehetségem ahhoz, hogy benne jelen akarjak lenni, hogy hassak rá, hogy alakítsam: megelégszem lakói mivoltommal.

  OZ: Ha lefordítod a címet (Nyom) a magamfajta – képes beszédre fafülű – olvasó számára, és ha ez a fafülű kérné, hogyan fogalmaznád meg egy-(két) mondatban a négy betű mögött megbúvó titkot? A Város nyoma rajtad, netán nyomaid a Városon?

   GJ: Az általad említett lehetőségen kívül az is, hogy valakit, aki éppen én vagyok, a beszédhez ajánl, szólásra kényszerít az itt élés terhe.
   Amúgy ma reggel arra ébredtem, hogy a könyvemre pillantva nem értem a címét. Négy betűt láttam, mint madárnyomot a hóban, amelynek valójában nincs számomra jelentése, csak én ruházom föl valamiféle értelemmel. Végül is, a városnak adható történet a sajátom. Jobb esetben, és a jelenlegi pillanatot ilyennek tudom - az alkotás eredménye is kettős.

Képek: Reményi Györgyi

Portré: Ambrus Zsolt

   Kapcsolódó:

   Tiltott Ábrázolások és Irodalom 1.

   Tiltott Ábrázolások és Irodalom 2. 

   Géczi János - 55

   Géczi János honlapja: http://geczijanos.eoldal.hu