Az Úristen bekopogott egyszer a szegény asszony ajtaján, hogy megáldja a gyermekeit. Hanem a szegény asszony nagyon szégyellette, hogy olyan sok gyermeke van, nem akarta megmutatni az Úristennek őket, bedugdosta egyenkint a kemencébe, ahány csak befért. Bejött az Úristen, szépen megáldotta a kívül maradt gyermekeket, aztán hazament. Ezekből lettek a fehér emberek, a gazdag emberek. A többi rajkó megfeketedett a kemencében, azok lettek a cigányok, azok sose gazdagodtak meg, le se telepedtek, a világot járják minduntalan.

Egy virág született a világra

(beás eredetmese Orsós Erzsébet gyűjtése alapján)

Amikor a Jóisten megteremtette a földet, és az eget, a napot, a holdat, meg a csillagokat, a szelet, és a vizeket, sokáig járt, kelt, gyönyörködött a világában egyedül. Egy éjjel aztán kinyílt egy virág. A Jóisten érezte az illatát, csodálta a szépségét, és hogy ne legyen egyedül, másik virágot teremtett mellé. Kíváncsi volt a két virág, mi van a hegyen túl, mi van a vízen túl? Kérték a jóistent, adjon nekik lábat, kezet, hogy körülnézhessenek a teremtett világban. Az Isten pedig adott nekik.

   A két virág boldog volt, járták a világot, gyönyörködtek benne, és egymásban.
   Ebből a két szép virágból származik a cigányság, és azóta is járják, csak járják a világot.

Honnan lettek a cigányok?

Az Úristen bekopogott egyszer a szegény asszony ajtaján, hogy megáldja a gyermekeit. Hanem a szegény asszony nagyon szégyellette, hogy olyan sok gyermeke van, nem akarta megmutatni az Úristennek őket, bedugdosta egyenkint a kemencébe, ahány csak befért. Bejött az Úristen, szépen megáldotta a kívül maradt gyermekeket, aztán hazament. Ezekből lettek a fehér emberek, a gazdag emberek. A többi rajkó megfeketedett a kemencében, azok lettek a cigányok, azok sose gazdagodtak meg, le se telepedtek, a világot járják minduntalan.

A cigánypurdé

Egyszer, volt, hol nem volt, túl az óperencián, de az üveghegyeken innen, élt egy cigányleány. Egyetlen gyermeke volt a szüleinek, vigyázták is, féltették is mindentől. Olyan szép volt az a leány tizenhárom éves korára, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Szeme, mint a januári éjszaka, olyan fekete. Derekáig érő haja, mint a selymes Tisza vize nyári alkonyon. Bőre aranybarna, akár a tavalyi méz. Mondta is neki az apja: Bizony lányom, ha te a vajda fiának a felesége nem leszel, meg se ismerlek többet, s a kutyáknak dobom az örökséged! Igen ám, de a vajda fia nem tetszett a cigánylánynak. Se muzsikálni, se hazudozni nem tudott valami jól. Unalmas volt egy órácskát is vele tölteni. Hanem arra járt azon a tavaszon egy villogós szemű, fürge ujjú, szemtelen muzsikuslegény. Minden éjjel más padláson aludt, kiitta nyersen a tojást, és akkorákat hazudott, hogy az ég is belerengett, meg a szép cigányleány szíve is. Meg se kérdezte az apját, eszébe se jutott az öröksége, csak azt tudta, hogy ez a legény lesz az élete párja, senki más. Meg is szöktek egy holdas éjszakán. Igen ám, de a szegény muzsikusnak, amellett, hogy csillogó nagy szeme volt, karcsú dereka, és akkorákat tudott lódítani, mint ide a Tisza, nem volt egyebe a árva hegedűnél, meg az apjától rámaradt ócska, rongyos tarisznyánál. Ezek mellett még két tulajdonságot örökölt rég elfeledett szüleitől. Az egyik, hogy amint ránézett a szeretőjére, annak már kerekedett is a hasa, s addig meg se állt, amíg egy szép ki purdé ki nem pottyant a lába közül. A másik, hogy akármennyit muzsikált, akármennyit keresett, mire hazaért, mind elköltötte, arra se emlékezett, hogy mi a csudára. 
   Na, hát éltek, éldegéltek, egyebük se volt, mint a sok apró, szépszemű fekete hajú cigánygyerek. Azok aztán csaptak akkora ricsajt, hogy szegény szüleik egymás szavát se hallották tőle. Mert örökké éhesek voltak, s a kis fenekük meg kivillogott a rongyos gatyájukból. A gyönyörű cigányleány szépsége bizony hamar megkopott a sok szülésben, sok vándorlásban, sok szűkölködésben, a szépszemű muzsikus meg otthagyta őket, mert nála is szebb leányra akadt. No, nem sok ideje maradt szomorkodásra az asszonynak, az út szélén nem lakhatott ennyi rajkóval, bevették hát magukat az erdő szélén egy üres kalyibába. A cigányasszony szépen kitakarított, a kis purdék rőzséért szaladtak, nyulat fogtak, s kicsivel máris szebbnek látták az életet. Az volt csak a baj, hogy hamar elmúlt a nyár, hideg tél köszöntött rájuk, úgy lesoványodtak, hogy a bordája mindnek kilátszott. Csak a legkisebb pudé volt most is piros arcú, s gömbölyű, mint egy frissen sült cipó. Senki se tudta, hogy csinálja? Kérdezte az anyja, de a gyerek csak a vállát rángatta. Talán még ő maga se tudta. Egy nap aztán rabló ütött rajtuk. Benyitotta az ajtót, nagyot kiáltott. Elég bolond rabló lehetett, hiszen egy lyukas garas nem sok, annyi se volt a háznál. Hanem a kisfiú igen megrémült, összeszorította a szemét, s mire felnézett, csak három nagy, erős botot látott, azok meg egymagukban ütötték, kalapálták a rablót, hogy az messze szaladt ijedtében. Na akkor aztán nekiültek mindannyian a tanakodásnak, s erre már csak megvallotta a kicsi fiú, hogy ő bizony az apja öreg tarisznyáján alszik, a kemence sutban, s amikor nagyon éhes, azt gondolja magában, hogy bárcsak volna még benne egy száraz kalácsvég, s aztán akárhányszor belenyúl, mindig meg is találja. Így volt most is. Ijedtében, amikor a rablót meglátta, azt kívánta, bárcsak botok kergetnék el, hogy sose jönne vissza! Na, azt mondja az anyja:
   - Édes kisfiam! Nem tudnál nekünk is valamit kívánni?
   A kisgyerek egyet se várt, kívánt egy ökröt, nyárson megsütve. Supp! Ahogy ezt kigondolta, ott termett a szoba közepén egy tűzrakás, nyárson egy szép, kövér ökör forgott rajta, hogy alig is fértek el mellette a kicsike kunyhóban. Na, azzal aztán eléltek egy darabig, de mondanom sem kell, nem éhezet azután senki náluk, s attól kezdve nyugodtan aludtak. Csak az asszony sóhajtozott éjszakánként, hogy a kicsi gyerek nem tudott aludni tőle. Meg is kérdezte az anyját egy éjjel, hogy mi az ördög baja van, hogy akkorákat sóhajt? Azt mondja az anyja:
- Jaj kicsi fiam, nincs nekem más bajom, csak apád ne hiányozna annyira! Nem szólt a kisgyerek erre egy szót se, nyakába kötötte a tarisznyát, s neki az útnak! Nem kellett sokat kajtatni az apja után! A harmadik falu határában hegedült egy lakodalmon. Bekiált a kisfiú a kocsmába: Apám! Ne feledje a kisebbik fiát!
   Kinéz az apja, azt mondja:
   - Nincs nekem fiam!
   - Nincs e? S hát felesége?
   - Az nem is volt soha!
   - Na ha ez nem igaz, táncoljon hazáig! De ne jókedvében! - mondta a kisfiú, mire a tarisznyából előpattant a három bot, neki a cigány hátának, lába szárának, s hazáig úgy megtáncoltatták, hogy még énekelt is hozzá. Már amúgy jajgatva. Otthon aztán jóllakatták, s nem is ment el többé, csak ha nagyon hegedülhetnékje támadt, de reggelre akkor is mindig hazatért. Születhettek aztán a purdék, ahányan akartak, soha többet nem maradt éhen egyik se.

Hogyan teremtette az Isten az embert?

Amikor az Isten megteremtette a világot, gondolta, embert is teremt hozzá, hogy ne legyen olyan magányos. Meg is dagasztott egy nagy adag kenyértésztát, megcsinálta az első embert, berakta a kemencébe sülni. Igen ám, de olyan kíváncsi volt, hogy milyen lett az első ember, hogy túl korán kivette a kemencéből. Fehér is maradt, mint a hó. Útjára eresztette a fehér embert, aztán nekilátott sütni egy másikat. Volt még tészta is bőségesen. Jól megrakta a kemencét, nagy parazsat csinált, hát olyan szép barnára sült a következő ember, éppen amilyenre szeretett volna.

   Ez lett a cigány.

   Na, nekiálltak mulatni, mert az az ember igen mulatós, nótás, táncos kedvű volt, de az isten előbb berakta sülni a maradék tésztát, mivel nem volt szíve kidobni. Csakhogy a nagy mulatásban megfeledkezett róla. Oda is égett az utolsó teremtmény!  Tiszta fekete lett. De őt sem bánta az Isten. Megáldotta, útjára eresztette őt is. Csak a cigányt marasztotta ott, vele akart mulatni minden holdas éjjelen.

Eredetmesék Hargitai Ildikó átigazításában

   Kapcsolódó:

   Hargitai Ildikó: Embörmese a pina mindenhatóságáról