A vers legyen veled – Turczi István: a kereső ember – (beszélgetés snellben a Babérkoszorú-díj után)
"A vers áll az első helyen. Sose gondoltam volna, hogy a költészet ennyire beleivódik az ember idegrendszerébe. Talán mulatságosnak hangzik, de gyakran van úgy, hogy verssorokkal, rímekkel álmodom. Pszichiáternél még nem jártam, ha esetleg megkérdeznéd." – Ádám Tamás interjúja Turczi Istvánnal.
A vers legyen veled
Turczi István: a kereső ember
(beszélgetés snellben a Babérkoszorú-díj után)
Hogy hosszúra sikerült a lead, arról csakis Turczi István tehet. Íme a felsorolás: író, költő, műfordító, irodalomszervező és egyetemi doktor. A Parnasszus című folyóirat és Kiadó alapító főszerkesztője. A Magyar P.E.N. Club egyik alelnöke, a Magyar Írószövetség választmányának tagja; az Írószövetség Költői szakosztályának újraválasztott elnöke, a World Congress of Poets UNESCO-világszervezet vezetőségi tagja. Tavaly a European Academy of Poetry nevű igen rangos költőket tömörítő európai szervezet első magyar tagja lett. Díjai: lengyel Nemzetközi Költészeti Nagydíj, 2004; Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, 2004; József Attila-díj, 2006; Mongol Kulturális Akadémia Aranyszalagja, 2006; Két éve az Irodalom tiszteletbeli doktora címet és diplomát vette át a World Academy of Arts and Culture acapulcói kongresszusán. Most pedig munkásságáért megkapta a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjat. Tizenhat könyvet írt, kétszer ennyit fordított. Turczi ötvenkét éves, és gyakorlatilag mindent elért, amit ezen a pályán el lehet. És mégis hajtja valami, keményen dolgozik, sorra születnek a művek. Irodalmi estek rendszeres vendége vagy éppen házigazdája, gyakran feltűnik a televízióban, hallani a rádióban. Igazi homo viator: kereső ember.
Ádám Tamás: Ha nem látnám, el sem hinném, mennyit dolgozol. Öt ember munkáját végzed.
Turczi István: Az irodalmi létnek azt a típusú válfaját űzöm, ami, ha úgy hozza, napi tizennyolc órából áll. Különböző fachok léteznek az agyamban: az egyik az írói-költői, a másik a műfordítói, azután ott van a szerkesztői, végül – de nem utolsósorban – az irodalomszervezői. A szó elszáll, de az írás nem maradhat el.
ÁT: Kezdjük az irodalomszervezővel.
TI: Rengeteg felkérést kapok: kiállítás-megnyitók, könyvbemutatók, zenés talk show-k, író–olvasó találkozók, rendhagyó irodalomórák, költészetnapi versfesztiválok, könyvnapok.
Vagy éppen a Parnasszus élő lapszámbemutatói.
ÁT: És szerkesztesz. Például a Vajda János válogatott kötetet, Az év műfordításait, antológiákat. Erre hogy jut idő?
TI: Csak feszes időbeosztással lehetséges mindez.
ÁT: De egy nap csupán huszonnégy órából áll!
TI: Szerencsés alkatnak születtem, mert nagyon ritkán vagyok beteg, akkor sem tartósan. Sokat sportolok, hetente többször teniszezem, ha tehetem, fallabdázom is. Elég jók a genetikai adottságaim. Ráadásul igen gyorsan, bár jegyzetelve, olvasok, és mára megvan az a szakmai rutinom is, ami felgyorsítja a választásokat, döntéseket. Sokszor már szagról megérzem, hogy működik-e egy vers, vagy sem.
ÁT: Mi hajt? Mindig jön az ihlet?
TI: A legfőbb ihlető a határidő, szoktam mondani félig viccesen, Vas István után szabadon. Az irodalom kőkemény szakma, rendkívüli fegyelem kell hozzá, nem lila gőz. Emile Zola medani házának bejáratára azt írta fel: „Nem múlhat el nap írás nélkül”. Ha nem is ennyire direktben, de van benne valami.
ÁT: Mindent elvállalsz?
TI: Korábban nem válogattam, ma már igen. Hiába kérnek verset, ha nincs friss és jó anyag, nem adok. Mostanában nincs kedvem alkalmi verset írni. Egyre több dologra mondok nemet. De ez még mindig semmi az igenek számához képest. Amíg bírom, ez nem is lesz másként.
ÁT: Sorrend? Mi fontos, és mi a legfontosabb?
TI: A vers áll az első helyen. Sose gondoltam volna, hogy a költészet ennyire beleivódik az ember idegrendszerébe. Talán mulatságosnak hangzik, de gyakran van úgy, hogy verssorokkal, rímekkel álmodom. Pszichiáternél még nem jártam, ha esetleg megkérdeznéd.
ÁT: Regény?
TI: Az is fontos. Megjelent négy regényem, tehát nem kalandnak tekintem ezt a műfajt.
ÁT: Milyen módszerrel dolgozol? Megírsz valamit és annyi, vagy még hónapokig szöszmötölsz rajta?
TI: Lassan alakul a mű, de, ha készen van, akkor ritkán nyúlok hozzá. Legfeljebb megírom majd „még pontosabban is.” Egyébként hosszú időn át érlelt, folyton kiegészülő jegyzetekből építem fel a szövegeket. Jegyzetelésben Guinness-rekordokat döntögetek, ám ez igencsak kevés az üdvösséghez. Készülő regényemhez eddig mintegy kétszáz oldalnyi jegyzetanyag gyűlt össze, ehhez képest öt fejezettel vagyok készen.
ÁT: Köztudott rólad, hogy segíted a pályakezdő fiatalokat. Ilyenkor az indulásodra gondolsz? Hogy melléd is odaálltak egykoron?
TI: Amikor kezdtem a pályám, szerencsés helyzetben voltam, mert csodálatos írók, költők közelébe kerültem. Bementem a Széchenyi utca egybe; lenn volt a Kortárs, hátul a Nagyvilág, az elsőn az ÉS, egy utcával arrébb a Nimród étterem. Azért az nem rossz iskola, hogy egy napon, egy helyütt találkozhattam, beszélgethettem olyan legendákkal, mint Orbán Ottó, Páskándi Géza, Fodor András, Száraz György, Thiery Árpád, Kardos G. György, Bella István, sőt még korábban Nagy László. Olvasták a verseimet, máig emlékszem a szavaikra, tanácsaikra. Ez az irodalom: magatartások története, és ők voltak a példa, akár versekről beszéltünk, akár nőkről, vagy politikáról. A folytonosság persze roppant fontos. Máig sokat mesélek a mostani fiataloknak ezekről a nagy formátumú elődökről, akiket csak hírből, vagy a műveik által ismerhetnek. És nincs abban semmi különös, hogy segítem őket, ahol tudom. Ők is kiszorított helyzetben vannak, akárcsak én voltam a kezdet kezdetén. Néha terelgetem őket, hogy ne a könnyebb ellenállás irányába menjenek, hogy megmaradjanak a pályán.
ÁT: Mintha apály lenne kirobbanó tehetségekben. Rosszul látom?
TI: Bár rosszul látnád. Hullámzik, mint a Balaton… Volt egy erős generáció-, a hetven körül születettekre gondolok. Igaz, akkor demográfiailag is többen voltunk. Most meg kevesebben vagyunk. A tehetségek is. Ma egyébként sokkal nehezebb pályakezdőnek lenni, mint huszonöt évvel ezelőtt. Látszólag ellentmondás ez, mert sokkal több megjelenési lehetőség van, csakhogy a kutya nem veszi észre azt, ha valakinek lehozzák egy remek versét. Mert nem olvassák a verset, nem terjesztik a folyóiratokat, a művek, szerzők és folyóiratok nem nagyon jutnak el a közönséghez. Könnyű megjelenni, de hosszú távon igen nehéz látszani, azaz „bekerülni”, fennmaradni.
ÁT: Könyvsorozatot adsz ki, rendszeresen megjelenteted a rangos Parnasszus című folyóiratot. Miből telik?
TI: Az induláskor, tizenöt éve, még olyan magánemberek segítettek, akik láttak fantáziát bennem, és az irodalomban. Idővel beépültünk a rendszerbe, elfogadott bennünket a szakma, megismert a versbarát olvasóközönség, így lehetőségünk nyílt pályázni. Ma sincs ez másként: időről időre pályázunk. A zuglói önkormányzat is fontosnak tartja a jelenlétünket, anyagilag támogat bennünket. Úgy vélik, a Parnasszus egy irodalmi zászlóshajó, amelynek minősége ma már megkérdőjelezhetetlen.
ÁT: Azért a kezdetekhez képest a mai Parnasszus lényegesen megváltozott, szerintem előnyére. A versek mellett izgalmas tanulmányokat is hoztok. Fiatal irodalomtörténész csapat mozog körülötted.
TI: Amikor tízéves lett a lap, erősen éreztem, hogy változtatni kell. Eddig tartott a megelőlegezett bizalom, nincs több lauf, aki továbbra sem képes jól hangzó, közepesen érdektelen, a vershez csak formailag hasonlító szövegeknél jobbat küldeni, az ne publikáljon a Parnasszusban. Szükségét éreztem a tartalmi-szerkezeti és megjelenésbeli előrelépésnek. Két vezérszála lett a megújulásnak: a Centrum és a Redivivus rovatok, illetve 2009-től az Átjárás névre hallgató műfordítás-blokk. A centrum arra szolgál, hogy számról számra vendégül lássunk egy kortárs élő költőt, és új versei, a róla készülő esszék-tanulmányok, valamint egy fényképekkel gazdagított nagyinterjú közreadásával hozzájáruljunk egy-egy alakuló életmű rangjának megszilárdításához, vagy éppen emeléséhez. Ebben lapunk főmunkatársa, Kukorelly Bandi segített sokat. A Redivivus-újraolvasó rovatunkban a már lezárt életműveket kívánjuk új szempontokkal gazdagítani, a szövegértelmezés új lehetőségeit felmutatni az érdeklődőknek. A rovat gazdája a kitűnő fiatal kritikus-irodalomtörténész, Bedecs László lett. Az ő gardírozásával egy valóban új szemlélet kezd meggyökeresedni nálunk.
ÁT: Önmagaddal szemben mennyire vagy szigorú?
TI: Szigorú vagyok, ugyanakkor nagyon szerencsés, miután van néhány iskolateremtő ítész, akik minden rezdülésemre figyelnek. Tarján Tamás, Kabdebó Lóránt és Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténészek általában a megjelenés előtt már elolvasták a kézirataimat. Azóta csatlakozott hozzájuk Szepes Erika és Vilcsek Béla is. Ilyen formátumú személyiségek figyelő tekintete nekem bőven elég. Én tévedhetek, de ők nem.
ÁT: Hogy bírod a kritikát? Például az ÉS egyik tavalyi számában alaposan helybenhagytak. Még én is alig kaptam levegőt.
TI: Átéltem néhány alattomos támadást, de aki ringbe száll, az számoljon azzal, hogy kap néhányat az állcsúcsára. Egyébként az említett kritika nem volt ’genyó’, egyszerűen arról szólt, hogy a recenzens nem bírta az erotikus szövegeimben fellelhető szóvicceket, sajátos férfi-dumákat, és nem voltam neki eléggé enigmatikus vagy main-stream. A magyar erotikus líra amúgyis neuralgikus pont: a kritika sem tud mit kezdeni vele, és a legtöbb szerző is ódzkodik tőle.
ÁT: Csak el kell olvasni a munkáid, kiderül, téged mindig intenzíven foglalkoztatott a nő, az erotika.
TI: 1990-ben jelent meg a Nők és a költészet címmel egy szépemlékű albumom, Jung Zseni érzékeny aktfotóival. Valahogy úgy alakult, hogy az írásaimban, műsoraimban sokszor központi helyre került a nő. Nyilván a szerencse kegyeltje lehetek, mert rendre hölgyek közelébe sodort az élet. Folyamatosan írtam, és megszülettek a férfi–nő viszonyt boncolgató szövegeim. Aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy nagyobb lélegzetű ciklusokban újra megfogalmazzam a gondolataimat. Így született meg az Erotikon Eifert János aktfotóival.
ÁT: Min dolgozol mostanság?
TI: Említettem ezt a regényfélét, de annyira embrionális az egész, hogy erről most ne többet. Talán érdekesebb, hogy folytatódott a közös könyv-mániám. Annak idején Jung Zsenivel, majd Eifert Jánossal két könyv művészi aktokkal, közben volt egy Püski Sándor képzőművész barátommal összerakott izraeli album, A Zöld Rabbi. Szóval voltak előzményei a mostani ügynek. Tavaly Vásárhelyi Antal, egy igen jónevű grafikus-festőművész azzal keresett fel, hogy csináljunk egy közös könyvet, ő adna tizenhárom új ’tér-architektúrát’, erre én írjak társszövegeket, illetve én adjak neki ugyanennyi verset, amihez ő teszi hozzá a magáét. Kettős látás lett a címe, a befejezés előtti stádiumban van, az idei Könyvhétre tervezzük a bemutatóját.
ÁT: Mit jelentenek számodra a díjak? A Babérkoszorút melyik polcra teszed?
TI: A díjak egy kis levegővételt jelentenek, és a velük járó apanázs sem jön soha rosszul. És jó, ha észreveszik az embert, és visszajelzik, ha úgy látják, nem hiába melózik. A Babér igen fontos díj, ez szakmai berkekben nem vita tárgya. Értékét két dolog adja: hogy kevesen kapják, és hogy kik azok a kevesek. Érdemes megnézni, hogy az alapítása, 1996 óta milyen nagyszerű írók adják a díj aranyfedezetét. Ami még jól esett, hogy kb háromszázan gratuláltak, köztük nagyon sok szaktárs, sok-sok fiatal író. De Juhász Ferenc szavait míg élek, nem felejtem el. Majd ha nagyon öreg leszek, megírom. Ha leszek nagyon öreg.
