Ez az egész (Magyarországon divatos) polgárideológia-katyvasz egészen bizonyosan terméketlen. Valamikor Márai Sándor egyik sokat emlegetett művében (Egy polgár vallomásai) meg akartam számolni, hányszor, milyen összefüggésben, milyen érzelmi és érték-regiszterben pufog az „előkelő”, mint minőség – az édesapját is így csodálta körbe… Gyors kérdés ügyeletes zseniknek, egyszerű polgároknak, bárkinek: bátyáim, hölgyeim!, fiúi-leányi szeretetünknek mennyire függvénye édesapátok/édesapánk „előkelősége”?

Márait meg kell becsülni

Szávai Géza 1950-ben született a Székelyföldön. Egyetemi tanulmányai után tanított, majd újságíróként és szerkesztőként dolgozott.1988 óta Budapesten él. 1995-ben megalapította a könyveket és folyóiratokat sok nyelven kiadó PONT Kiadót.

Szávai Géza: Volna annak némi szociológiai bája, ha tudnánk, hogy a magyar irodalom (nem csupán alkotóit, hanem olvasóit is ideértve!) két-három utóbbi generációja miként találkozott Márai Sándor műveivel… Én huszonhét éves koromig nem olvastam Márait. Járt a kezemben több könyve, beléjük lapoztam, pár perces kóstolásra olyanszerű prózaszövegeknek tűntek, aminőket Krúdy korában minden jelesebb lap közép-jeles tárcaírójának „hoznia kellett”. A regény, az más, gondoltam, és továbbra sem olvastam Márai Sándort. Huszonnyolc éves koromban kellett Bukarestbe költöznöm, A Hét c. hetilap egyik szerkesztői állását ezzel a feltétellel foglalhattam el. Rosszabb érzésekkel mentem Bukarestbe, mint anyai dédnagyapám Amerikába… Rossz érzések, félelmek ellen legjobb a munka, a készülődés, és én egy évtizeden át ebbe feledkeztem. Bukarestben a legnehezebb Ceausescu-időkben is magas szinten művelték a kultúrcsempészetet, így aztán minden nyelven mindenhez hozzá lehetett férni valamiképpen. Öreg barátom, Méliusz József könyvtárában a régi idők kiadványai, köztük a teljes Márai, minden kiadásban, minden változatban. Méliusz lelkesedett Máraiért, leveleket is váltottak, „itt felejtett öreg kovbojok vagyunk”, írta a bukaresti öregnek az amerikai öreg, akinek néhány könyvét csupán szociológiai érdeklődésből olvastam el. Végül majdnem mindet elolvastam, mert Méliusz Jóska bácsit nem akartam „tényismeret” nélkül hergelni. Indokolnom kellett, hogy ha már egyszer abban a megbocsáthatatlan bűnben fetrengek, hogy nem lelkesedem Máraiért, akkor próbáljam ezt az engem sújtó természeti csapást a sajnálkozó, hüledező bukaresti kovbojnak indokolni. Így aztán természetes környezetem részévé váltak a Márai könyvek. Mint a különösebben nem kedvelt, ám létező nagynénik, akiket kedvelni illik… És aztán történt, hogy a lengyelt is bevettem a megtanulandó nyelvek közé, miként a katowice-i Feliks Netz is elkezdett magyarul tanulni egy nyelvkönyvből. Felikset egy csereprogram keretében mégsem Budapestre, hanem Bukarestbe küldték, ott találta meg személyemben az első magyart, akivel ezen a nyelven szót válthatott (angolul beszélgettünk, és mindegyre arra kért, „ezt most mondd magyarul”). Én pedig lengyel kifejezéseket kérdezgettem tőle. Mielőtt visszautazott volna Sziléziába, nemes egyszerűséggel és következetességgel kifejtette nekem, hogy elege van a sok „szarember íróból”, egyetlen egyet mondjak a kortárs magyarok közül, „már ha van?!”, aki nem megalkuvó, nem szar ember és emellett még jó író is. Egyből rávágtam: Márai Sándor. Nem hallott róla, pedig eléggé tájékozott volt a magyar irodalomban. „Nem nagy író – mondtam Feliksnek– de korrekt.” Ez a „korrekt” szó maradt meg köztünk Márai-jelzőnek. „Nem írt nagy formátumú regényeket, nincsenek nagy művei, de nem is dilettáns. Tisztességes színvonalú prózát írt. A háborús naplója pedig meglehet, hogy remekmű a maga nemében.” Feliks szégyellte, hogy nem ismeri Márait. Aztán rajongója és fordítója lett, tanulmányokat írt róla, és mindig hálát zengedez irányomban („Gézának köszönhetem Márait”), ezzel azt a látszatot keltve, mintha magam is Márai rajongó volnék, de legalábbis lettem volna hajdanán, pedig nem voltam, nem vagyok… Azt azonban már tudom, hogy olyan korban éltünk (és élünk), amikor akár legközelebbi rokonainkról, szüleinkről, testvéreinkről, zseniként tisztelt bálványainkról is gyomorforgató becstelenségeket kellett megtudnunk, és hát ilyenkor bizony eszünkbe jutnak a  „különösebben nem kedvelt, ám létező nagynénik, akiket kedvelni illik”, és akikből – végül rájövünk – oly fájdalmasan kevés van… És aztán az ember számol, számolgat, és látja a mérleget, mely szerint akad sok zseniális regény a világban (az a vidító tényállás, hogy immár soha nem marad zseniális regények híján az emberiség!), továbbá a legszánalmasabb korban is (mint aminőben éltünk, és aminőben éppen most is élnünk adatik) tolonganak az önjelölt és haverok-jelölte zsenik, szóval, sem reális, sem illuzórikus zsenikben nem szűkölködünk – ám olyan ritka a tisztességes író, mint az a bizonyos „korrekt” nagynéni.

SzG: Ez az egész (Magyarországon divatos) polgárideológia-katyvasz egészen bizonyosan terméketlen. Valamikor Márai Sándor egyik sokat emlegetett művében (Egy polgár vallomásai) meg akartam számolni, hányszor, milyen összefüggésben, milyen érzelmi és érték-regiszterben pufog az „előkelő”, mint minőség – az édesapját is így csodálta körbe… Gyors kérdés ügyeletes zseniknek, egyszerű polgároknak, bárkinek: bátyáim, hölgyeim!, fiúi-leányi szeretetünknek mennyire függvénye édesapátok/édesapánk „előkelősége”? Nehogy már annyira előkelőek legyünk, hogy szeretetünk negligálja nem kellően előkelő édesanyánkat. Itt, emez emberi placcokon a talpig polgár-magyar „előkelőség” nem rúg labdába, anyám!

SzG: Nem érzékelek kettősséget. Egyvalami érzékelek, amit már jeleztem: valamiféle következetes korrektség iránti igényt egy átmeneti korszakban, amikor minden csalóka és illuzórikus. Tehetség, zsenialitás, kóklerség? – szintén megtévesztő! És ez az állapot zavaró! A korrektség, megbízhatóság felé hajlik az átmeneti korok embere, még ha e korrektségről sejti is, hogy amit létrehoz, annak a „formátumossága” csupán középszerű. Fájdalmas helyzet. De a válasz(tás) racionális: nagy regények (sok száz évre visszamenően) már vannak, tisztességes, „korrekt” írók szánalmas korunkban – már/még – nincsenek elegen. Hát akkor azt a kevés tisztességest választom. És azt mondom, hogy talán mégiscsak remekmű Márai Sándor Naplója vagy a Szindbád hazamegy című kisregénye. Csapdahelyzet? Távlatosan gondolkodva nem, mert hiszen rendelkezésemre állnak (elmúlt századokból bizonyosan!) zseniális regények ahhoz, hogy tudjam, megtapasztaljam: mi egy zseniális regény. Jelentől, közelmúlttól, közeljövőtől pedig minimum a korrektséget várjuk – ez a mi átmeneti korunk közérzete, mely mégsem csapja be önmagát, hiszen tudja (ha két külön forrásból is), hogy mi a zseniális, és mi a korrekt(ség), és annak is tudatában vagyunk, hogy nem két külön minőségről, hanem ötvözetről kellene beszélnünk, de hol vannak ma még – úgy hetven éve hiányoznak – azok az alkotók?