Jelige: maturad – Pannon elégia, Decemberi szürkület, Szülőföldem

Jelige: maturad

A Művész csöndben elmosolyodik.
Megtörli arcát, elkészült a képpel.
A színek mustja tiszta borrá forrt,
Szétfújja még a szálló krétaport,
Szimfónia… Egy lassú zárótétel.

Pannon elégia

Nékem kedves e táj...
Giz-gaz, fű, bokor,
Csorbult kereszt, mit belepett a por;
Úttalan út az álmos semmibe,
Zsombékos rét és madártoll-pihe;
Őzek csapása, pókfonál-selyem
A napszítta, tikkadt parlagföldeken,
És tölgyek, a vének. Magányos őrszemek.
Szomjazó kút és szúnyogos berek.

Nékem kedves e táj...
A rohanó folyó,
Az ártéri sík, a marhaitató;
A száradó csend, a füstös faluvég,
Felhőtakarta, tompa messzeség;
Kóborló nyáj és éhes sáskaraj,
Szikes kopáron árvalánykahaj;
Árokpart magánya, gyepre heverő
Hervadt csalán, s az öreg temető.

Nékem kedves e táj...
Otthonom is tán.
Hol baglyok pihennek az öreg szilvafán,
Hol a szó s az álom elrejtezkedő,
S templomtornyot bont a romboló idő;
Hol a munka rendje a parancsolat,
S újságpapír fed tört ablakokat,
Hol az ünnep ritka, s hófehér a gyász,
S nem vígasztal senkit a monoton fohász.

Nékem kedves e táj...
Bár megérteném,
Hogy míg gazdag földje,
Népe mért’ szegény!
Mért hagyta el Istent? Bár megérteném,
Mért halott a testvér,
S miért élek én!

Decemberi szürkület

Roppan a hótakaró, fagyosan csikorognak a léptek.
Vadmadarak csapatát riogatja a jég rianása.
Cserjék holt tövisére akadva remegnek a fények,
Zúzmara-tüskét hullat a fáknak tört koronája.

Ritkás felhők fátylai úsznak a tétova szélben.
Szürkül az ég, a ködöknek kósza lidércei járnak.
Feljön a hold is, halk nesze rebben a nád levelének,
Ónos esők üvegére vetülnek az alkonyi árnyak.

Mint a halál, oly hangtalanul suhanó repüléssel
Macskabagoly szeli át a homályt, belopódzik az éjjel
Sűrű csöndje a vágyak tompa, sötét viaszának.

Néma vizeknek ráncai gyűlnek, s partra vetődnek.
Lobban a láng, parazsát elemészti az érces időnek,
S álmok ezüst avarára borulnak az angyali szárnyak.
 

Szölőföldem

A Művész csöndben elmosolyodik.
Megtörli arcát, elkészült a képpel.
A színek mustja tiszta borrá forrt,
Szétfújja még a szálló krétaport,
Szimfónia… Egy lassú zárótétel.

A pasztell-tónus álmos dallamát
Sárgálló rétek vászna itta fel.
Árnyékot vet a tűnni vágyó pára,
S a létezés merengő ritmusára
A nap a fények táncával felel.

Lilák meg barnák tarkázzák a fáknak
Ködökbe búvó, hulló, méla lombját.
Még él a vágy, a lomha égi felhők,
S az itt felejtett, langyos déli szellők
A hős katángnak kéklő szirmát bontják.

A kertekben dió után kutatnak
A messziről jött, vén vetési varjak.
Csillámló leplet sző a pókfonál,
Ezüstbe játszó, fanyar füstje száll
Az elparázsló, nyirkos, rőt avarnak.

Aranyló barnák, földízű okkerek,
S a kis tavacska hínárjának zöldje.
Szépítkezik a Lét, s a játszi zápor,
S a szél, a pajkos, kis bohó se bátor,
Hogy míves tarka tükrét összetörje.

Ó mennyi hang és mennyi csend e tájon!
És mennyi szín a Távozó palástján!
Mi múlni vágy most, holnap újra mozdul,
S gyöngyház-íven új tavaszba fordul
A láthatatlan létező szivárvány.