Lázár Bence András húsz éves Szegeden élő költő, akinek első verseskötete 2010 áprilisában jelent meg A teraszon nézni végig címmel. A korai debütálásról, a versek legfontosabb témáiról, a szabadversről és a frissen megkapott Móricz-ösztöndíjról kérdeztük. A kérdéseket szerkesztette: Boldog Zoltán; a beszélgetést átírta és szerkesztette: Stenszky Cecília.
 

 

 

A szeretet mint közhely

 

– az irodalom pedig nem maffia

 

Interjú Lázár Bence Andrással új verseskötete és friss Móricz-ösztöndíja kapcsán

 

   Ha jól tudom, most múltál húsz éves, nem vagy még egészen huszonegy; miért érezted szükségét annak, hogy ilyen fiatalon összeállíts és megjelentess egy kötetet 2010 áprilisában?

 

   -    Egyrészt úgy éreztem, hogy vannak olyan szövegek, amik megállnák a helyüket egy könyvben, másrészt meg az ember íróvá, költővé vagy műfordítóvá válása valahol ott kezdődik, az első könyvnél. Alapvetően ott indul el valakinek a pályája; ez egy startszerűség.

 

   Akkor egy folyóiratbeli közlés nem elegendő a beavatáshoz a „nagy”, a „magasirodalomba”?

 

   -    Nyilván az a legelső, de valahogy a publikációk magukkal vonzzák, hogy utána könyv legyen belőle. Ez inkább egy kialakult hagyomány, ami már száz éve is megvolt. Ha valaki elkezdett publikálgatni, elkezdték ismerni a nevét, akkor egy idő után úgy érezte: ebből tényleg könyvet kell csinálni. És nyilván ezek a szövegek mások együtt, mintha csak folyóiratokban jelennek meg külön-külön – többletjelentést tudnak hordozni, ha könyvként látnak napvilágot. Sokszor születnek olyan könyvek is, ahol az egyes versek értéke tűnik el, tehát nagyon sok tematikus verseskötet születik; ez nem feltétlen jó, de ez is egy út.

 

   Rendhagyó módon te szerkeszthetted a saját kötetedet – mi áll ennek hátterében?

 

   -    Ennek a hátterében az áll, hogy a Parnasszusnál kezdetben nem foglalkoztak vele, én meg nem is kértem igazából, mert a fél év alatt, amíg az első verzió megszületett, ami tényleg nagyon kezdetleges volt, átgondoltam, hogy mi lenne jó, hogy lenne jó. Talán egy vers volt, amit kértem, hogy helyezzenek el, mert nem találtam a helyét; ez az utolsó vers a kötetben. Valahogy egésznek éreztem így, nem is nagyon éreztem szükségét annak, hogy ebbe bárki belenyúljon. Nyilván egy szerkesztő látott volna olyan dolgokat, amik javításra szorulnak.

 

   Ahogy olvastam ezt a kötetet, a versek egyik legfontosabb – mondjuk így – helyzete az emlékezés. Nem gondolod azt, hogy ezt a témát túl korán kiírod magadból? Hiszen a lírai én, aki a kötetben megjelenik, vagy éppen a Lázár Bence András, aki beszél húsz-huszonegy évesen, még elég fiatal ahhoz, hogy emlékezzen. És ha mindent fölél a költészetében ez a visszatekintés, akkor egy idő után ez a fajta líra ki fog merülni.

 

   -    Itt alapvetően egy olyan dologról van szó, hogy a verseim többségében nem is a kimondott emlékezés, hanem bármilyen családi emlék vagy gyermekkori emlék van jelen. Nekem általában a múlt idő használata, ha nem is könnyebb, de kézenfekvőbb egy versnél; a jelen idő használata sokszor nehéz, nehézkes is tud lenni a vers megírásánál. De nem érzem azt, hogy ezekben a szövegekben úgymond öreg lennék, hogy egy öregember lennék, aki visszanéz, hogy milyen szép volt a fiatalsága, hanem a gyermekkor, a család az, ami összeköt. Nyilván a családból a legerősebb élmények a gyerekkorból vannak, így kézenfekvő, hogy emlékezésről van szó.

 

   Értem. Nekem mégis néha kicsit nyugdíjas pozíciónak tűnik ez a „teraszról nézni végig”: kiülsz oda a teraszra, és akkor, mint aki jól végezte dolgát már az életben, visszatekintesz. De valóban, az egyik nagyon fontos eleme ennek a kötetnek a család és annak a tere, de ezek az emlékmotívumok is beágyazódnak a mottókkal együtt egyfajta kultúrkörbe, ez pedig nem más, mint a zsidó kultúrkör. Nem tudom, erről tudsz-e beszélni, hogy miért olyan fontosak ezek a szövegek, illetve esetleg ez vallás neked.

 

   -    Ha abból indulunk ki, hogy az európai kultúrát alapvetően a zsidó-keresztény kultúrkör határozza meg, akkor ez egy válasz lehet erre. Ha az európai íróknak vagy költőknek a munkáit megnézzük, főként az íróknál nagyon sokszor megjelennek bármelyik, vagy a keresztény, vagy a zsidó kultúrából vagy vallásból kiragadott elemek, mert nyilván az európai kultúra nem tud függetlenné válni sem a keresztény, sem a zsidó kultúrkörtől.

 

   Akkor „csak ennyi”, hogy európai kultúra, és ennek a sodrában vagy, így értelmezhetők ezek a szövegek, vagy esetleg másfajta, személyesebb jelentést is hordozhatnak?

 

   -    Nem jelenne meg sem a keresztény, sem a zsidó kultúra a könyvben, hogyha ennek nem lennének családi vagy vallási alapjai, de szerintem ez a könyv szempontjából nem lényeges. Főként az Ószövetség jelenik meg a könyv egészében, ezzel is egy kicsit archaizálva a könyvet, és ha megnézzük az Ószövetséget, nagyon nagy jelentőséget kap benne, kimondottan erős a családnak a motívuma; ezáltal is ad egy plusz magyarázatot, plusz töltetet a könyvnek.

 

   Még azt vettem észre, hogy az emlékezésnél nagyon érdekes szóképek bukkannak föl, ezek a szóképek viszont azért ingadozók, mert számomra közhelyek és magaslatok között mozognak. Vannak nagyon erős képeid, mint mikor az eget osztod fel fehérre és kékre, s ezt társítod az élőkhöz és a holtakhoz, és vannak olyan közhelyek, amelyeket nem tudok másképp értelmezni, minthogy ez vagy irónia, vagy humor. Vagy ezek csak így sikerültek?

 

   -    Nem tudom, hogy mire gondolsz pontosan.

 

   Mindjárt mutatom. Például itt van A muskátliültetés ideje. "A kályhát csak télen gyújtottuk be" – ide írtam, hogy: mikor máskor – "apám ingben járt dolgozni, nem vett kabátot, cipőt húzott, nyárit, a lábaira", odaírtam, hogy jó, hát hova máshova. Vannak benne ilyenek. Ez a vers például nagyon jó befejezéssel zárul: "Azóta üres nejloncelofánt szaggatok, ha tízet üt az óra, most nem etet meg senki sem, csak üres cserepeket látok a teraszon." Ez a befejezés szerintem viszonylag komoly ahhoz képest, amilyen nyelvi kliséket a vers fölhalmoz.

 

   -    Igen, nehéz ezt megmagyarázni, én, személy szerint nem értek az irodalomelmélethez. De talán pont az, amit említettél: cipőt húzott, nyárit, a lábaira, itt alapvetően iróniáról van szó. Viszont néha olyan közhely is szerepel a könyvben, mint például a szeretet szó. Úgy látom, ezek olyan szavak, amiket még lehet használni, csak a megfelelő kontextusba kell őket helyezni. Nagyon ódzkodnak a költők főként, de az írók is talán ezektől a „lerágott csont” szavaktól, mint: csillag, ég, meg felhő, lehetne nagyon hosszú listát írni. Szerintem ez nem teljesen idegen a modern lírától, csak meg kell találni azt a lehetséges mondatformát, amelybe ezeket bele lehet ültetni. És lehet, hogy ez nálam is néhol úgy jön ki, hogy giccs vagy klisé, s elsősorban azoknál a verseknél, ahol pont a szeretet szó megjelenik; hogy tényleg úgy próbáljam – hogy le merjem írni. Nyilván vannak olyan szavak, amelyeket még én se merek leírni, ilyen szó a csend, ami hasonlóan nagyon nehéz, de nagyon sok olyan szó van, amihez kell lennie az embernek olyan technikájának, hogy meg tudja oldani. Mert hogyha ezt meg lehet oldani, akkor az már egy előrelépés. Szerintem fontos lenne, hogy a modern líra ne zárkózzon el ettől, hanem próbálja megcsinálni.

 

   A család mellett a záróciklusban megjelennek a múzsák. Először névtelenül, csak egy bizonytalan te-ként szerepelnek, utána két név is következik, a Sára és az Adél. Nem érzed úgy, hogy kicsit kilógnak ezek a múzsák a kötetből? Ugyanis gyorsabban változnak, mint ahogy egy családban a szerepek. Én azt éreztem a kötet olvasása során, hogy bátor vállalkozás leírni egy női nevet egy olyan kötetbe, ahol ennyire fontos a család, az apa, illetve a nagyszülők.

 

   -    Az utolsó ciklus mottója szintén ószövetségi mottó, ami azt írja, hogy a fiú elhagyja apját és anyját, elhagyja a családját, és egy társat választ magának. A ciklusban maga a nőalak, az a két vers, amit említettél, aminek kimondott női név a címe, ezek nem egy nőhöz születtek, ez valószínűleg az olvasónak is vagy a kritikusnak is feltűnik; szerintem emiatt ez a két név nem is lóg ki, mert két különböző névről van szó. Pont azt próbáltam ezzel hangsúlyozni, hogy itt alapvetően nem a személy a fontos, hanem maga a társ, mint egy objektív tényező. A Móricz-könyvben [értsd: az ösztöndíj ideje alatt születő kötet – Szerk.], amit most írok, egy ciklus pont erről szólna. Hogy teljesen objektívvé és általánossá tenni azt az alakot, aki lehet bárki – nem azt mondom, hogy egy kutya –, de tényleg lehet akár egy férfi vagy egy nő is, bárki, de mégis, egy ilyen nemű kapcsolatot alakít ki veled, és ezáltal téged formál. Ez ennek a ciklusnak az értelme: itt egy útról, egy keresésről van szó, egy olyan társ kereséséről, aki ki tudja szakítani az embert a családi körből, kötelékből, és egy új köteléket hoz létre, s ezáltal egy új családot.

 

A kötet versei kivétel nélkül szabadversek. Miért ragaszkodsz ehhez a formához, alkotásmódhoz?

 

   -    Alapvetően nem ragaszkodom, hanem amikor elkezdtem írogatni tizennégy-tizenöt évesen, akkor kínlódtam rímes formákkal, az ember úgy kezd el verseket írni, ugye, rímesebb formában. Utána Kassák Lajos felnyitotta a szemem, hogy nemcsak a Petőfi Sándor létezik, és utána Pilinszkyig jutottam el főleg, és nála kicsit meg is ragadtam. Ez a forma egy alapot adott, de már nem ragaszkodom hozzá, mert pont most akarok a kötött formával ismerkedni, mert úgy látom, lehet, hogy lenne hozzá érzékem. Bár ez majd kiderül, ha nekivágok ennek a projektnek.

 

   A Literának Radnóti Miklós nevét említetted, és ez azért is érdekes, mert ő kacérkodott az újklasszicizmussal meg az avantgárddal is, tehát járható ez az út, ha Radnótit még mindig olyan fontos határkőnek gondolod az irodalommal való kapcsolatodban. Azt tartottam még érdekesnek életedben, költői működésedben, hogy kiválóan menedzseled magad. Ott vagy minden folyóiratban, néhány folyóiratban rendszeresen. Nem pirítottak még rád, hogy egy versedet több folyóirathoz küldöd el? Mert vannak harmadközléseid is, ahogy láttam.

 

   -    Igen, igazából akkor indult ez az egész, amikor elkezdtem verseket írogatni, és reméltem, hogy akkor ezekből most én költő leszek, megkerestem a folyóiratokat, és küldözgettem a verseket. Persze jöttek a visszautasítások. Ez tizenhét évesen történt, én meg úgy voltam vele, hogy akkor mindenhova elszórom, és mindenhova menjen minden, csak felakad egy a szitán. Utána pedig lecsillapodtam, mostanában már nem csinálom ezt, mert nem érzem úgy, hogy nagyon izzadnom kéne a publikálásért. Alapvetően az, hogy nagyon sok folyóiratban ott vagyok, azért van, mert viszonylag sokat írtam; ha azt vesszük, hogy átlagban mennyit írnak, akiket ismerek, ahhoz képest elég termékeny vagyok, és nem szeretem, ha csak úgy lebeg egy vers – jelenjen meg valahol, ez valamiféle belső kényszer. Emiatt van, hogy mindenhol ott vagyok, a menedzselés még várhat. Mire gondolsz még?

 

   Hát például nagyon szépen megszervezted a bemutatódat, te szerkesztetted a kötetet, ott vagy minden fontosabb irodalmi eseményen, a JAK-táborban, szerintem a Tokaji Írótáborban is... [bőszen csóválja a fejét] ..vagy ott nem fordulsz elő? Miért nem?

 

   -    Tavaly el akartam menni, csak nem úgy jött ki a lépés. 2009-től vagyok FISZ-tag.

 

   Te már ilyen rendszerváltás utáni gyerek vagy, mondhatni ezt, nagyon sok helyre beadod a pályázatodat, most is, a beszélgetés előtt kiderült, hogy a Szeged Városi Ösztöndíjra is benyújtottál egy alkotói pályázatot, illetve szerencsés nyertese vagy annak a botránynak, amit Jászberényi Sándor robbantott ki a Móricz-ösztöndíj kapcsán, ugyanis K. Kabai Lóránt helyett Te kaptad meg ezt a juttatást. Hogy érzed magad ebben a helyzetben, és mi a véleményed az egész ügyről?

 

   -    Kicsit rosszul érzem magam, mert mint szerkesztőt a Lórit ismerem, a Műút kapcsán, de nyilván örülök neki, bár ebben a helyzetben akkor kell örülni, hogyha az ember megkapja az első összeget. De kicsit úgy érzem, túlzásba vitték ezt az egész botrányt, a Literán is bizonyos kommentekből kiderül, hogy olyan dolgokat akarnak mögé látni, ami nincsen. A magyar irodalom nem maffia, nem olyan bődületes pénzekről van szó, mint mondjuk a médiában vagy bárhol máshol, itt szerintem fel van nagyítva a probléma, főleg azon része, hogy száz ember egymásnak osztja ki a díjakat. Én ezt nem így látom, mert alapvetően szegedi vagyok, innentől kezdve nehéz olyan emberekkel tartani a kapcsolatot, akik Pesten laknak. Nyilván van rá lehetőség, JAK-tábor, meg néha föl lehet menni Budapestre, de körülbelül ennyi; nem érzem, hogy a haverok egymásnak osztanák ki a díjakat. Egyébként a kuratórium úgy is néz ki, hogy minden írószervezet képviselteti magát, a demokrácia így természetesen meg van oldva. Itt azért nem két embernek kell megszavazni egy pályázatot, hanem legalább négynek, tehát nem lehet se politikát belevinni, se haverkodást. Persze nyilván az ember ismeri azt az embert egy idő után, akivel, mint szerkesztővel kapcsolatban áll. De ez nem jelenti azt, hogy előnyt élvez az, aki már publikált az ő lapjában. 

 

   Tehát elkerülhetetlenek az összefonódások, mert végül is ez egy olyan szakma.

 

   -    Kicsi ez az ország. Meg a szakma sem túl nagy. Mint az orvostársadalomban is, vagy bármelyiknél, az építészeknél, az ügyvédeknél: a budapesti ügyvéd ismerheti a szegedi ügyvédet, mert nyilván találkoznak, az Orvosi Kamara bármilyen megmozdulásánál a szegedi prof ismeri a budapesti profot. Ez mindig így volt és mindig is így lesz, és szerintem ez nem probléma.

 

   Először pályáztál?

 

   -    Igen.

 

   Akkor szerencsés vagy, mert vannak olyanok, akik negyedjére, ötödjére adják be, és lehet, hogy nekik ezért ilyen visszás ez a helyzet, mert úgy érzik: végeztek akkora kulturális munkát, hogy megérdemelnék. Ha saját magadat kellene a kurátorok helyébe képzelni, milyen indokkal ítélnéd meg ezt az ösztöndíjat? Tudom, hogy egy szemét kérdés, de azért fölteszem: fényezd magad, vagy pedig ne.

 

   -    Hát nem tudom, én alapvetően magamról véleményt sose tudok mondani, nem is az én reszortom ez, ezt majd azok elmondják, akik értenek hozzá. Majd ők eldöntik, hogy én jó költő vagyok, vagy rossz költő vagyok, vagy egyáltalán költő vagyok-e, vagy bármibe be lehet-e sorolni; én nem hiszek magamról semmit, nem képzelek magamról semmit.

 

   A titkos jegyzőkönyvekből huszonöt év múlva kiderül, hogy ki ajánlott, hogy ki dobta be a nevedet, vagy hogyan kerültél be. De ezen felül úgy hallottam, hogy a novellaírásban is kezdesz elmerülni, és ez a záró kérdésem: mennyire gondolod ezt komolyan?

 

   -    Az elmúlt időszakban az egyetem miatt nem nagyon tudtam ezzel foglalkozni, talán majd a nyáron. Ha úgy alakul, hogy a Móricz körül kialakult cirkusz véget ér és utalják a pénzt, nyilván a verseskötetet is folytatnom kell, de próbálok időt szakítani a prózára is, segítséget is fogok kérni, természetesen olyanoktól, akik értenek hozzá.

 

Készítette: Boldog Zoltán

Közreműködött: Stenszky Cecília

 

Kapcsolódó írásunk:

Lázár Bence András három verse

Helyszíni tudósítás a kötet szegedi bemutatójáról