„Gyógyító, szent nyomok…”
Interjú Petrőczi Éva költővel, irodalomtudóssal, egyetemi tanárral a Könyvhétre megjelenő Áfonyahegyi jegyzetek című prózaműve kapcsán, amelyet a Fekete Sas kiadó jelentet meg. A beszélgetést Szegedi-Szabó Béla készítette.
„Gyógyító, szent nyomok…”
Ha egy költő prózai művel rukkol elő, akkor ez számomra mindig valami izgalmasat jelent, gondolok itt Ady novelláira, Radnóti naplójára, Rilke kisregényére. Valahogy az irodalomtörténet ezekről a nagyszerű művekről oly gyakran megfeledkezik. Tolnai Ottó nyilatkozta nemrég, hogy tulajdonképpen a ritmustól függ, hogy mi lesz az ötletből. Van, amiről csak versben lehet beszélni, s van, amiről csak prózában. Hogyan született az Áfonyahegyi jegyzetek?
Nagyon egyszerű és prózai a válasz: az kell, hogy annak a költőnek, aki mellesleg egyetemen is tanít, újságot szerkeszt, legyen három és fél 
szabad hete. Ennyire köznapi háttérrel kezdődik a dolog. Férjemmel nemrég ennyi időt töltöttünk Heidelbergben. Ott a kutatómunka – mint fő uticél – mellett maradt annyi szabadidőm, energiám, hogy elkezdtem feljegyezgetni mindazt, ami velünk történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ez az egyszerű napló, diárium „átcsúszik” önéletírásba, sőt különböző, új irányokat vesz. Amikor hazajöttünk, már megtelt három kézzel írt füzet. A legelső olvasója Tarján Tamás volt, akivel évtizedek óta ismerjük egymást. Baráti alapon küldtem el neki könyvem anyagát. Visszajelzése olyan lelkesítő volt,, hogy nem sokáig késlekedtem, alighogy elvégeztem az utolsó javításokat, át is küldtem a művet a Fekete Sas Kiadónak, ahol már eddig is számos vers-, műfordítás és tanulmánykötetem jelent meg. Úgy terveztük, hogy ez a könyv az idei Könyvhétre jelenjen meg.
szabad hete. Ennyire köznapi háttérrel kezdődik a dolog. Férjemmel nemrég ennyi időt töltöttünk Heidelbergben. Ott a kutatómunka – mint fő uticél – mellett maradt annyi szabadidőm, energiám, hogy elkezdtem feljegyezgetni mindazt, ami velünk történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ez az egyszerű napló, diárium „átcsúszik” önéletírásba, sőt különböző, új irányokat vesz. Amikor hazajöttünk, már megtelt három kézzel írt füzet. A legelső olvasója Tarján Tamás volt, akivel évtizedek óta ismerjük egymást. Baráti alapon küldtem el neki könyvem anyagát. Visszajelzése olyan lelkesítő volt,, hogy nem sokáig késlekedtem, alighogy elvégeztem az utolsó javításokat, át is küldtem a művet a Fekete Sas Kiadónak, ahol már eddig is számos vers-, műfordítás és tanulmánykötetem jelent meg. Úgy terveztük, hogy ez a könyv az idei Könyvhétre jelenjen meg.A létösszegző törekvéseket is magában foglaló Áfonyahegyet olvasva gyakran olyan érzésem támadt, hogy tulajdonképpen ez egy monumentális szabadvers is lehetne. Valójában egyetlen roppant lélegzetvétel az egész.
Igen, tulajdonképpen egy nagy lélegzetet vettem, és egy szuszra megírtam. Mindenféle életkori, társadalmi, munkakörrel, de főleg minden hívő emberre nézve kötelező önfegyelmi köreink vannak, ezért bizonyos, ellenünk irányuló, széles körben kiterjesztett elektronikus hadjáratokat és szakmai támadásokat én nem viszont-blogokkal akartam „megfizetni”. Sőt, semmit nem akartam és nem akarok megbosszulni, hanem magamat szerettem volna kigyógyítani a lehető legkeresztényibb módon azokból a sebekből, amelyeket ezek a vád-áradatok okoztak. Úgy éreztem, ha nem írom meg az igazat, s ha legalább indirekt választ nem adok a képtelenebbnél képtelenebb vádakra, akkor én pusztulok bele ebbe a méltatlan kalamajkába. Egyszerűbb tűnt megírni ezt a könyvet. Tehát, az elsődleges szándék kivételesen nem az olvasók felé irányult, hanem egyfajta öngyógyításnak szántam ezt a kis könyvet. Én elsősorban lírikus vagyok. Eddig tizenegy verseskötetem jelent meg, tehát nagyon jól tudom, hogy a költészetnek is van egy olyan célja és vonulata, amikor a költő önmagán próbál segíteni azzal, ahogyan megfogalmazza a dolgokat. Amúgy világéletemben rajongtam a költők prózájáért, itt kiemelném Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései című prózaművét. Nagy a hatással tett rám Marina Cvetajeva Fogoly lélek című alkotása, amelyet tizenkilencedik születésnapomra kaptam Karig Sára műfordítótól, egykori „irodalmi anyámtól”. Úgy érzem, hogy nincs áthatolhatatlan fal a költők és a prózaírók között; ez az írói mesterséggel kapcsolatos tévhitek egyike.
Az Áfonyahegyi jegyzeteket heidelbergi tartózkodása alatt írta. Mit jelent önnek Németország? Heidelberg?
Ennek családi vonatkozásai vannak. Erről olvashatnak a könyvben is: apai őseim részben orvosok, részben kereskedők voltak a híres Mann-család városában, Lübeckben. Már igen korán megismertem és megszerettem Thomas Mann műveit. Lehet, hogy kissé furcsán hangzik, de én először hétéves koromban olvastam a Buddenbrook-házat. Azóta jártam is a helyszínen, a Mann-házban. Németország – az említett családi és egyéb irodalmi kötődések miatt – mindig nagy hatással van rám. Kicsit olyan ez, mintha én térnék vissza származásom helyéhez – ahogy a latin mondás mondja: ad fontes – a forrásokhoz. Legalábbis apai ágon ezek a forrásaim. Németországban sohasem éreztem, hogy külföldön vagyok, annak ellenére, hogy németül nem tudok olyan jól, mint angolul. Az angol mégis egy kívülről kapott és megtanult kultúra, míg a németet részben az apai őseim révén ismertem meg. Sőt egy kettős kultúrával rendelkező városban, Pécsett nőttem fel, ahol mindig ott lappangott a nyelvi kifejezésekben is az, hogy ez itt ugyan Pécs, de ugyanakkor Fünfkirchen is.
A most megjelenő műben két fontos tájékozódási pont rajzolódik ki: Pécs és Heidelberg. A múlt és a jelen így találkozik, hogy aztán a legvégén a jövőre és a reményre utalhasson. Ez a mű egy kicsit játék az idővel. Mondhatjuk ezt?
Így van. Egy kicsit olyan ez a mű, mint egy élet olvasónaplója. Az Áfonyahegybe beleszőttem életem nagy könyveit is. Heidelberget azért is szeretem annyira, mert férjemmel közös „családi védőszentünk”, Szenczi Molnár Albert igen sok és viharos időt töltött ebben a csodálatos városban. 1599 nyarán is itt tartózkodott. Ezt egyik versemben meg is írtam, ez belekerült az Áfonyahegybe. Azt sem felejthetjük el, hogy Heidelbergben rengeteg magyar diák fordult meg az évszázadok során. Mivel én is egyszerre vagyok tanár és diák, ennek a városnak a hangulata magával ragad. Bevallom, 1970-ben nagyon kevés választott el attól, hogy magam is heidelbergi diák legyek. Vissza a tudományhoz: Heidelberg egyik érdekes történelmi személyisége, V. Frigyes, pfalzi választófejedelem elvette feleségül Elisabeth Stewartot, és ezzel a Németország és Anglia közötti kapcsolatok szorosabbá váltak. Nekem, mint puritanizmuskutatónak is igen sokat kell és illik is foglakoznom Heidelberggel, mint olyan német várossal, amely az említett királyi házasság révén a legangolosabb német várossá vált.
Minden műalkotás az ima egyik formája, mondja egyik általam mélyen tisztelt festőművész, Leonid Sejka. Az Áfonyahegyi jegyzetek végén található imádság-szerű megnyilatkozás is ezt bizonyítja, ezt erősíti.
Remélem, így van. Nincs annál elrettentőbb, mint amikor valaki egy imádságot megtervez. Az imádságnak minden körülmények között 
természetes kommunikációnak kell lennie a teremtett és Teremtője között. Amikor valaki villogni próbál, meg akarja mutatni, hogy ő mennyire hívő, akkor annak az imának már nem sok ereje marad. A műfaj őszinteségét tekintve gondoljunk csak Rákóczi Ferenc Szent Ágostonban gyökerező konfesszióira, amelyek rendkívül spontánok.
természetes kommunikációnak kell lennie a teremtett és Teremtője között. Amikor valaki villogni próbál, meg akarja mutatni, hogy ő mennyire hívő, akkor annak az imának már nem sok ereje marad. A műfaj őszinteségét tekintve gondoljunk csak Rákóczi Ferenc Szent Ágostonban gyökerező konfesszióira, amelyek rendkívül spontánok.Milyen hatással voltak önre az erdélyi emlékiratírók?
Bölcsészeknek, történészeknek, teológusoknak tanítom az említett erdélyi szerzőket, a 17. századi Bethlen Miklóst, Árva Bethlen Katát és a többieket. Ezen kívül rengeteget foglalkozom puritán napló- és emlékezésírókkal. Tömérdek ilyen jellegű kutatómunkát végeztem, majd ezeket publikáltam is. Nagyon otthonos számomra ez a lelki diárium-műfaj. Azok a „külföldjáró” naplók, amelyekben a szerzők azt írják le, hogy hol és milyen turisztikai csodát láttak, sosem álltak hozzám közel, nem érintettek meg. Engem az érdekelt, hogy a mi lelki gyógyulásunkban, fejlődésünkben – éljünk bár a kora újkorban, vagy a mában – az adott település, ahol élünk, mennyiben tud segíteni. Amikor Heidelbergben az első szavakat papírra vetettem, becsületszavamra mondom, nem fordult meg a fejemben, hogy ebből könyv születik. De amikor már a negyedik-ötödik napon jegyezgettem a gondolataimat, teljes bizonyossággal tudtam, hogy ott-tartozkódásunk utolsó napjáig be is fejezem, pont tétetik a végére. Ez egy – ahogy Wagner mondta –, durchkomponiert, azaz végigkomponált szöveg lett.
Minden mű születése kegyelmi pillanat is.
Költőként és tudományos szerzőként is állandóan érzékelem, hogy némi berzenkedést szülhet, ha a különböző műfajú szövegeimen érződik, hogy én azokat nagy élvezettel, s nem komoly szerzőhöz illő kínok közt írtam. De nekem az írás nem kín, hanem megváltás. Nem könnyű, de mindig életöröm- közeli sorsom egy-egy kegyelmi pillanata.
Számos művésztársa, ismert személy szerepel a műben. Többek között a nemrég elhunyt költőbarát, Deák László, vagy a prózaíró, Fekete Gyula.
Deák Lacit szeretetre méltó, derék és nagyszerű embernek ismertem. Abban az értelemben valóban orfeuszi alkatnak számított, hogy mindenféle haszonlesés vagy egyéb gazdasági megfontolások nélkül alapította meg, és működtette az Orfeusz Kiadót. Állítom, hogy ő a XX. és a XXI. század egyik ritka Orfeusza volt.
Ön régóta a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsésztudományi Karának (angol és magyar szakon egyaránt), s újabban a Hittudományi Karnak is egyik karizmatikus oktatója. Az Áfonyahegyi jegyzetekben még egy álmát is leírja, ami a munkahelyével kapcsolatos. Egyik pillanatban, miközben az egyetem felé igyekszik, csodálkozva konstatálja, hogy az épület, ahová minden nap jár, eltűnt a megszokott helyéről.
Ha a munkahely csupán munkahely lenne számomra, akkor nem igazán kerülne be az álomba. Sok méltatlan támadás ért bennünket, engem és férjemet (jelenleg ő a dékán) az egyetemen belül, miközben mi erre nem szolgáltunk rá. Egy bizonyos: akkor is ott maradunk a „falakban” Kőműves Kelemen és Kelemenné módjára, bármi is történik, mert 16, illetve 17 év beépült az életünkből. A Károli Gáspár Egyetem számunkra nem elsősorban a pénzkeresés, s végképp nem a szakmai szamárlétra-mászás helyehelye, hanem életünk egyik legfontosabb vállalása és feladata.
Az Áfonyahegyi jegyzetek magában hordozza egy nagyregény lehetőségét is. Érez magában ilyesfajta késztetést a jövőre nézve?
Újra és újra jön az a sürgető igény, hogy ha ezt már megírtad, akkor tessék leülni, írni egy igazi nagyregényt. Arra az elhatározásra jutottam, hogy a születésemtől egészen 18 éves koromig tartó életszakaszról írnék egy önéletrajzi családregényt.. Ehhez rengeteg hasznos, de szomorú dokumentumot keresetem elő, amelyek elsősorban apámmal kapcsolatosak. Őt, sajnálatos módon, politikai okokból – kéthónapos koromban, napokkal keresztelőm után – bebörtönözték, s amíg haza nem jött, addig anyám naplót vezetett életem első öt és fél évéről. Anyám naplója azonban korrajz és szociológia is egyben. Ezt fogom majd felhasználni a nagyregényhez, s ez valóban komoly nyersanyag.
A Fekete Sas elismert és igényes kiadó.
A Füst Milán életmű-sorozatot is ők adták ki, meg számtalan, de szinte elérhetetlen és régen csak nagyon kis példányszámban megjelentetett Gárdonyi-művet: A lámpástól a Hosszúhajú veszedelemig. Vagy éppen az Ida regényét. De művelődéstörténeti kiadványaik is méltó helyet foglalnak el. Említést tennék egy nonprofit vállalkozásukról is, egy misszióról, az úgynevezett „Öregbetűs Könyvekről, amelyet a gyengénlátóknak szántak. Extra méretes betűtípussal került kiadásra e sorozatban számos magyar és külföldi klasszikus költő műve is. A Fekete Sas Kiadó most ünnepelte 20. születésnapját. Az Áfonyahegy kiadását anyagilag is támogatta a budapesti németajkú református gyülekezet, azután a Polgári Magyarországért Alapítvány, valamint Pécs városának kulturális bizottsága is. De meg kell említenem egy magánembert is, Dr. Lipovszky Györgyné tanárnőt, akinek a kézirat olyannyira elnyerte a tetszését, hogy belépett a szponzorok közé. Ez – a magánemberi segítségnyújtás – nagyon sok könyvem megszületését segítette, s erőt és kedvet adóbb minden hivatalos elismerésnél és titulusnál.
Szegedi-Szabó Béla
Kapcsolódó: Petrőczi Éva: Áfonyahegyi jegyzetek (részlet)
