Megtekint az Űr,
gyorsan felbecsül,
itt volt tovaillant,
    tűnő testemet
    lágy est fejtse meg –
    kapcsold le a villanyt!

 

 

 

 

 

 

A szív és test vitája

 

 

Kis haszon a nagy pusztulásban,
hogy a dolgok mélyére láttam,
ahol trónol a bányabéka,
épp ott lelt szívemre a béke:
„most állítsd magad takarékra,
mert különben ennek is vége”.

 

A dolgok mélyén jöttem rá, a szívem szólítja
a testet, közepes szintű hordószónok, egy apró,
kezdetleges jószág, nézem a szőrös felszínét és –
ideje, hogy jól felpofozzák.

 

„Mostanság, olyan szemtelen lett,
nem iszik velünk, félrenéz,
hiányzik egy végtagjáról
kábé négy kilónyi géz.”

 

„Rólad pedig hiányzik a
fényköpeny s az ész,
mondhatom én, hogy előre,
úgyis félremész.”

 

„Mit akarsz, én elolvasom
tüskeregék százait,
míg te csak a túlvilágnak
készítgeted szárnyaid.

 

Azzal vádolsz, faragatlan,
színvonaltalan szavam,
de most szólok: a Mennyország
még igencsak messze van.”

 

„Messze, de a pokol tüze
lángol már talpad alatt,
vágyad izzadó hajóján
léket üt a pillanat.”

 

„Most megleptél. Így van? Tényleg?
És mindez miként lehet?
Akárhogy is ijesztgetnél,
én már úgyse rettegek,

 

sőt, ajánlom eddzd magad az
alvilági tűz felett,
hátha egy nap már másfajta
zene lesz sikerlemez.”
   

 

    Nem tudhatom. Annyi biztos: időközben este lett.
    Igyekszem úgy elaludni: szív és test ne sejtse meg.

 

 

Legényes

 

Emelkedik a sötétlő,
közelebb kerül a fényhez,
ahogy én az elfelejtett
emlékeim térfeléhez:

*

Mások ritmusa,
vágyak friss húsa
újra közelebb lép,
    átfut alkatom
    néma falvakon,
    mondják: ez a nemlét.

 

Mégis indulok,
meg se fordulok,
hátra sose látszom.
    Télvíz és fagyok,
    újra meghalok,
    őszre kivirágzom!

*

Eljutottam én
néma vízesés
partjára dalolva,
    arra gondolok,
    hogyha meghalok,
    ki jár be az ólba?

 

Ott benn ki röfög,
durva deszka közt
kinek kell a moslék?
    Száz vágy villanyoz,
    hogyha volna most,
    mindent eloroznék!

*

Megtekint az Űr,
gyorsan felbecsül,
itt volt tovaillant,
    tűnő testemet
    lágy est fejtse meg –
    kapcsold le a villanyt!

 

 

Ima

 

Kutyák csodája,
szép mennyország,
fogadd el
minden bűnömet,
komor komondor
minden ördög,
és minden
angyalod öleb.

 

Mögöttem jár
több száz vonyítás,
vakkantás, morgás,
és mire
saját tálam lesz,
kertes ólam,
a valóság
már ellibeg.

 

Nem érdekel,
ki merre vakkant,
én csak a holdra
ugatok,
mert ott tanyáznak
a halottak,
és köztük
a rég elbukott

 

vezérkutyák,
kik tudva tudták:
a lustánál
nincs bűnösebb,
lelkét a mélabú
uralja
s a százpofájú
gyűlölet.

 

Ezért rohantam
és morogtam,
hibáztam sokszor
meglehet,
kutyák csodája
szép mennyország,
kenegesd már
a lelkemet.

 

Elég lesz egyszer
megvakarnod
gerincemet,
fülem tövét,
e bolond eb
a legbolondabb,
csak ennyit adj,
és már tiéd.

 

De hogyha jön
a holdas óra,
ne csodálkozz,
ha elfutok,
visszatér
régi gyógyszeréhez
az is, ki végleg
elbukott.