Kíváncsi voltam, hány olvasót tudok az online világban szerezni, és beindítottam egy gerillamarketinget, az oldalnak most már 5500 olvasója van, a Facebokon a rajongói oldal taglétszáma 600 fölött jár, és mindkét szám rohamosan növekszik. Karácsony előtt kezdtem írni, most telt el a 23. hét, még hátra van 10 fejezet. A történet rendkívül fordulatos és kalandos, rengeteg olvasói visszajelzést kapok, hogy mennyire izgulnak, mennyire várják a következő vasárnapi folytatást – ez jó légkört teremt a munkához.

A PANNON MESÉRŐL
és egyebekről Péterfy Gergellyel

 
 
Onagy Zoltán: A kortárs magyar irodalom keveseinek egyike vagy, akivel soha nem találkoztam személyesen. Nyilván az áthidalhatatlan távolságnak tudható be, Kisorosziban élsz, a Duna-szigeten, én pedig Esztergomban. Te Szentendre felől közelíted Pestet, én Dorogon át (ha kötelező mennem). 
 
Péterfy Gergely: Budapest reménytelenül és úgy tűnik, javíthatatlanul szar hely lett, elviselhetetlen emberekkel, élhetetlen bűzzel és mocsokkal, ha városra vágyom, inkább átrándulok Bécsbe, vagy Vácra – egy jófej katolikus, Migazzi kardinális két kedvenc helyére – azért épp őt említem, mert egy most készülő regényemben lesz némi szerepe. Meg hát örülök, ha nem kell mennem sehova, legjobban munka közben, meg a családommal érzem magam, az úgynevezett irodalommal nem sok személyes kontaktusom van, ami viszont van, az szerencsére intenzív. Az az igazság, hogy egy felolvasóesttel vagy egy irodalmi beszélgetéssel engem jó eséllyel ki lehet kergetni a világból, úgyhogy csak oda megyek, ahová nagyon hívnak.
 
OZ: Mennyire megterhelő az ennyire irodalomból álló családi háttér? Nem nyomaszt? Igaz, nem közvetlen, de mégis nagyon jelentős. A nem közvetlent úgy értem, hogy a fiatal Karinthy megszenvedte Frigyest, Somlyó megszenvedte az apát, Zoltánt, Sánta megszenvedte az öreg Ferencet, aztán elmenekült a pályáról. Egyáltalán benne a tény a mindennapokban?
 
PG: Ha Jékelynek hívnának, azt már régen lecseréltem volna, nyilván azért, mert az nyomasztana. De mivel anyai ágról jönnek, ezzel nem kellett szerencsétlenkedni, hál istennek. Én úgy kezdtem publikálni, meg részt venni az irodalomban, hogy hosszú évekig nem esett erről szó, én nem mondtam, mások nem tudták, illetve, ahol tudták volna, oda inkább magamtól nem mentem. Amikor meg már szó esett róla, akkor a mondatok már úgy kezdődtek, hogy „Nahát, olvastam a könyveid, és most mondja az X.Y., hogy neked ez meg ez a nagyapád, dédapád, nahát, de érdekes, mert …”. És a dolog innentől kezdve rendben volt. Amúgy meg legutóbb a Pannon Mese 22. fejezetében idéztem Jékelyt – az előtt meg a Halál Budán utolsó részében, tehát így is folyamatos kapcsolatban vagyunk. Meg folyamatos kapcsolatban vagyunk Kisoroszi révén, hiszen azt a telket, ahová a házam építettem, tőle kaptam. Áprily csak irodalmi és családi mítosz, hiszen személyes emlékeim nincsenek róla, de Jékely Zoltán tizennégy éves koromig a legjobb barátom volt. Illetve most is az még, csak a kapcsolatunk jellegében estek bizonyos elkerülhetetlen ontológiai változások.
 
OZ: Azt olvastam valahol, hogy a Halál Budán című regényedet egy Soliman nevű fekete bőrű szabadkőműves regénye követi, és kedvcsinálónak megjegyezted, a fickó a nyelvújító Kazinczy barátja volt, és hogy a fickót halála után kitömve látványossággá tették a bécsi Természettudományi Múzeumban. Ezzel szemben egy másik - ugyancsak történelminek tűnő - regényből adtál az Irodalmi Jelennek (Pannon Mese), a tizenkettedik fejezetet, ami azt jelenti, Passuth-méretű történelmi regény lesz.
 
PG: A Soliman-regény is munka alatt van, csak a Pannon Mese előbbre tolakodott. Nem lesz történelmi regény, inkább mesés mítoszregénynek lehetne nevezni, és azért kezdtem el, mert a lányom mindjárt tíz éves, és amikor a fiam tíz volt, akkor írtam neki a Misikönyv című meseregényt, és már akkor sejtettem, hogy akkor ezzel jól meglőttem magam, mert most már minden gyerekem tízedik születésnapjára kell írnom egy könyvet. Ha már írnom kell, gondoltam, akkor összekapcsolom más dolgokkal, így lett belőle aszkézisgyakorlat: heti hét oldalt posztolok belőle minden vasárnap a http://meseregeny.blogspot.com/ -on, amely így egy afféle egyszemélyes folyóirat. Kíváncsi voltam, tudok-e egy regényt ilyen szigorú feltételek mellett hibátlanra írni – nem, a könyvben majd rengeteg mindent át fogok írni, de az online szöveg így marad, ahogy van: ez a kézirat új létmódja. Az online szöveget ezért címezem Codex Onlineusnak. Másrészt kíváncsi voltam, hány olvasót tudok az online világban szerezni, és beindítottam egy gerillamarketinget, az oldalnak most már 5500 olvasója van, a Facebokon a rajongói oldal taglétszáma 600 fölött jár, és mindkét szám rohamosan növekszik. Karácsony előtt kezdtem írni, most telt el a 23. hét, még hátra van 10 fejezet. A történet rendkívül fordulatos és kalandos, rengeteg olvasói visszajelzést kapok, hogy mennyire izgulnak, mennyire várják a következő vasárnapi folytatást – ez jó légkört teremt a munkához.
 
OZ: A Kazinczy-Soliman barátságából írtad doktori disszertációdat, ráadásul a megjelentét 2007-re ígérted, mi történt? Az ember úgy gondolja, egy kész disszertációt az írója kifordítja, hogy megváltozzanak a doktorihoz kötelező paraméterek, és máris szabadabban nyúl hozzá. Mi történt?
 
PG: A kiadóval azt beszéltük meg, hogy majd a regény mellett, után jelentetjük meg a monográfiát, ez lehet, hogy helyes döntés volt, lehet, hogy nem. Az anyaggyűjtés idejét rettentően élveztem, fél évet töltöttem Bécsben, meg aztán még hónapokat a Széchenyi könyvtárban, és nagyon közel kerültem a történethez meg a korhoz. Másrészt viszont, ha úgy vesszük, a regényhez az egész anyag felesleges. Tudomány és irodalom irtózatos távolságban vannak egymástól, legalábbis e regény esetében, ahol megint csak nem az érdekel, hogy az olvasót egy dekoratív történelmi sétára invitáljam, ahol kockázatmentesen ereszkedhet a múlt veszélyes örvényébe, ahol börtön, halál, kolera és pestis dúl, királyokat nyakaznak és négereket tömnek ki – ez bizony merő giccs volna. Tehát nem az történik, hogy a disszertáció anyagát – amely egyébként hallatlanul érdekes – felcicomázom metaforákkal és felvizezem dialógusokkal, hanem radikálisan más módon kell kezelnem az anyagot – hogy hogyan, azt majd a könyvben megláthatja az olvasó.
 
OZ: Jut eszembe, történelmi regények esetében léteznek meghatározó, megkerülhetetlen paraméterek a kiadó szempontjai szerint?  
 
PG: Fogalmam sincs, nem vagyok kiadó. A német kiadóm húzódozott, amikor a Bányató után közöltem, hogy a következő történelmi regény lesz – azt mondta, hogy német nyelvterületen nem lehet történelmi regényt eladni irodalomként, csak lektűrnek. És a németek nem is fordították azóta se le, most szerencsére egy olasz kiadó érdeklődik.
 
OZ: Sienkiewicz-évforduló volt a napokban, eddig minden évben megúsztam, hogy ne kelljen végiggondolnom, miért élveztem, olvastam el többször a méretes lengyel-trilógiát, a Néró-kori regényt. Pedig egyszerű. A minden akadályon áthatoló szerelem, romantika, az olvasó igényli a romantikát, a nemzeti érzés, színes, archaizáló szövegrendszer (a Budára a recepció a barokk kifejezést használja), áttekinthető építmény, kalandos meseszövés, a hősök egyszerű jellemvonásai. Fontos, emlékezetes történelmi esemény, korszak etc. Ezek volnának a klasszikus történelmi kötelezők. A leírtam mennyiben egyeznek a koncepcióddal?
 
PG: Egyáltalán nem, az olvasó a Halál Budán-ban ilyeneket nem is talál. Az építmény szinte áttekinthetetlen, de minimum enigmatikus, a szerelem kudarcok sora, többnyire viszonzatlan és homoerotikus, romantika nincs egyáltalán, van viszont helyette pornográfia és horror, nemzeti érzés nulla, a hősök bonyolultak és kiismerhetetlenek.
 
OZ: Úgy tűnik, mintha a kötelező nemzeti érzést kevéssé találtam volna a Budában. Sőt, mintha az sugallnád, a magyarok úgy vesznek részt saját történelmükben, hogy kivárják, oldja meg végre valaki, ahogy Rákóczi a törökhöz baktat segítségért, Kossuth nyugatra, Kádár a Vörös Hadsereget kéri fel, hogy rendezze a számlát. 
 
PG: Mivel a regény elbeszélő nem magyarok, nehéz lett volna a szájukba magyar elkötelezettségű tirádákat adni. A történetet egy olasz gróf, egy angol utazó és egy osztrák autista fiú szemszögéből mesélem el, akik nem sok affinitást mutatnak az úgynevezett magyar sorskérdések iránt. Ha azzal az olvasói várakozással veszi kézbe a könyvet valaki, hogy itt most akkor majd a végvéri harcok hősiességéről fog okulni, az inkább tegyen le a szándékáról. Az azonban tény, hogy a szöveg egy olyan történelmi eseményt használ hátteréül, Buda 1686-os visszafoglalását, a török kiűzésének kulcseseményét, amely, bár a magyar történelem egyik legfontosabb eseménye, a magyarok mégsem vettek benne részt – egyébként azért nem, mert a kurucok ekkor már régóta nem a keresztény seregek, hanem a törökök oldalán harcoltak, a császáriakkal felvonuló néhány ezer labanc pedig elenyészően kevés volt az ostromlók összlétszámához képest.
 
OZ: Latin-ógörög szakon végeztél. Ha kényelmes, jól belakható teret találsz a történelmi regények placcán, ezt úgy értem, hogy jól esik írni, nincs két regény közt a rideg ma megfogalmazásai felé hiányérzeted, az olvasók, nem utolsó sorban a fordítók hasznosan rátalálnak, forgatják, akkor ez a latin-ógörög életfogytig tartó virágos mező, hiszen a könyvtárak - a világ valamennyi könyvtára - tele csábító, érdekes, ugyanakkor feldolgozatlan nyersanyaggal. Ez – elhívatott történelmi regények írója számára – maga a Paradicsom. 
 
PG: Hogy őszinte legyek, soha nem érdekeltek a történelmi regények, és ez ma sem változott. Ha Apuleiust vagy Petroniust olvasol, nem történelmi regényt olvasol, hanem dialógusba kerülsz valakivel, aki történetesen, sőt, inkább úgy mondanám, véletlenül épp nem él. Számomra a Halál Budán alapjául szolgáló anyagban – mint ahogy a leendő Soliman-regényben és a mindjárt kész Pannon Mesében is - a történetek fogtak meg: összetett, sokágú, erős, s engem ilyen-olyan okból varázshatalmukban tartó történetek, amelyek természetük szerint más-más hangszerelést kívánnak, ahogyan ez a zeneművek esetében is adódna, de a képzőművészetet is felhozhatom példaképp. Más-más anyag, méret és kidolgozás dukál egyiknek, másiknak. A Halál Budán 17. századi történetéhez a későbarokk elbeszélői nyelv, képi gondolkodás, a barokk esztétika ellentétek és groteszk, horrorisztikus iránti vonzalma szolgált mintául, s ennek magyar nyelvi katolikus (Pázmány) és protestáns (Bethlen Miklós) hagyományai – a zenére visszautalva: mintha csemballó kontinuot, vagy orgona-trombita párosítást, vagy formailag tükör, ráktükör-fúgát mondanék. A Pannon Mese a személyiség diszkontinuitásáról és a periodikusnak, saját kezdeteihez újra és újra visszatérőnek ismert világ széthullásáról szól – ehhez az antik próza apuleiusi és héliodóroszi hagyományát használom, melyet az ugyanezen problematikát előszeretettel taglaló romantikus hoffmanni prózanyelvvel ötvözök – ezt nevezhetjük Mendelssohn nagyzenekarának, vagy Brahms archaizáló formatörekvéseinek is. Számomra az, amit akár történelminek is nevezhetünk, nem a cél, hanem az eszköz. Nem kívánom az olvasót visszaröpíteni egy megálmodott múltba és nem kívánok történelmi ismereteket cukormázzal bevonva legyömöszölni a torkán – bizony, hamar megbukna bármilyen vizsgán, aki a 17. századi magyar történelemhez a Halál Budán-ra, vagy Pannonia késő római történelme esetében a Pannon Mesére támaszkodna. Tehát a történelem csak hangszerelés – triangulum, trombitaszó, üstdob – a dallamvezetés és a szólamok kedvéért.
 
OZ: Az olvasó, aki várja a következő regényt, a Pannon-regényt, mit kell tudnia róla? Melyik kor, kik a főszereplők, ki a főhősöd, mit tesz? 
       
PG: Az alcíme szerint ez egy mágikus történet, egy történet a gyereknek, aki maradtál. Olyan könyv lesz ez – illetve háromnegyedében már kész könyv -, amely az érzelmek mentén építi fel a narrációt. A retorika és a dramaturgia megannyi trükkjét vetem be, hogy az olvasót állandó izgalomban és bizonytalanságban tartsam, hogy a hősöket megszerettessem velük, hogy annál jobban fájlalják bánatukat és elvesztésüket. Nem tiszta érzelmi állapotokat építek, hanem sokféle, pozitív és negatív érzésből álló heterogén, diffúz, állandó szétesésre kész halmazokat, amelyek folyamatos átalakulásban vannak. A szöveg egyetlen kattintással elérhető innen: http://meseregeny.blogspot.com/, úgyhogy akit érdekel, már olvashatja is.
 
Kapcsolódó:
Péterfy Gergelyről - Pannon Mese, Tizenkettedik fejezet