Kéktúra - Dorog, Tokod
Soha, azaz SOHA ne igyál délben alkoholt (egy kortyot se), ha még csinálni akarsz utána valamit. A fejedben nem is érzed, de már megölt. Ráadásul, ha lejöttél Tokodra a Getékről, szemközt föl kéne mászni a Hegyes-kőre. Egyébként sem kellemes feladat ez a délutáni melegben, de a sörünk után háromszor feküdtünk le az ösvény mellé, hogy oké, itt most el kell pusztulni. Réka is.
KÉK - 5.
Előzők: Kéktúra
08. Dorog
Viszonylag gyorsan öltöztünk vissza, és indultunk tovább, bár sok esélyünk nem volt nagyobbat haladni aznap. Dorog mára a végcél, és Kesztölc határáig kellemesen is telt a kirándulás. Erdő megint, kis ösvénnyel, de most nem lettünk vizesek, és nem is emelkedett vészesen. Az erdőből kiérve aztán megvolt az aznapi kilátás is: hosszú, keskeny mező, egyik oldalán meredek sziklafal,
másikon Kesztölc, Dorog és a környező falvak. Minden látszott. Hol tiszta volt fölöttük az ég, hol szakadt az eső,
aztán mire a mező másik végére értünk (elég hosszú, kb. 2 km) addigra dörgött. Végül megismétlődött a délelőtti eset az úton szembefolyó patakokkal, mi meg álltunk középen egy buckán, lehajtott fejjel, hogy ne verjen arcunkba az eső. Pár percig tűrtük csendben az újdonsült árvizet, aztán egyértelmű lett, hogy itt úgysem lesz jobb semmi, a patak mentén megpróbáltunk mi is minél gyorsabban leérni. Már 117-es útnál jártunk, amikor ránk szakadt az igazi vihar. Sötétséggel, mintha egy órával korábban alkonyodna, és szaggatott a szél, viszont az első alkalom, amikor nem féltem – fölösleges volt, így is úgy is Dorogra kell menni.
A város határába értve, elmúlt a vihar. Ilyen a szerencsénk aznap az időjárással, megint alig haladtunk. Ha úgy megyünk, ahogy az elején képzeltem, kétszer ilyen messzire kellene járnunk, igaz mostanra átgondoltam a dolgokat. A napi 30km-nek vége, és nem csak azért, mert fizikai képtelenség volt az akkori kondíciómban, hanem mert nem érdemes. Napi 30 km előbb teljesítménytúra, mint kirándulás. Igaz, muszáj minél tempósabban haladni, hogy két év alatt végigjárjuk az Utat, de látni is akartunk valamit.
A következő hetekben alakult ki eszerint a napirendünk és a tempónk, meg a nagyjából állandó „adag” amit egy nap mentünk (20-25km). Ez lett az a táv, amin még lehetett nézelődni, fotózni, eltelt vele a nap, de azért haladós. Szívem szerint viszont már ezt se ajánlanám. Szerintem ne menj többet naponta 10-15 kilométernél, de minden látványosságot keress fel útközben, és minél több napra indulj. Külön izgalom, és igen jó íz ebben az „expedíció”- szerű megoldásban: a magad ura vagy, magad osztod be az időd az erőd, aztán ha eljutsz nap végére ahova akartál, boldog vagy és büszke. Ha mégsem, akkor kiötölsz valami új módszert, amivel holnap minden jobban megy.
Dorog után kezdtem ráérezni az ízre. Dorogig annyit sikerült megtapasztalnom, hogy milyen fájdalmasan földközeliek és valóságosak a korlátaim. Azt hittem, elég erős vagyok, és annyi az egész, hogy hátra igazítani a 14 kilós hátizsákot, sétálni vele néhány kilométert. Ma már tudom, hogy nem ezek dolog a kulcsszavai. Gyorsan eljutottam arra a pontra, hogy vagy hazamenekülök és elfelejtem az egészet, vagy elfogadom, hogy nem vagyok olyan „menő”. Ezután némi alázatot tanúsítva az út iránt, szépen elkezdem „megtanulni”.
Rövid távon erről szól a történet.
Hosszú távon végül olyan felbecsülhetetlen értékeket és tapasztalatokat adott, amelyek egész korábbi életemből hiányoztak. Most már semmiért nem cserélném el egyetlen percét sem mindannak, amin keresztülmentünk, de az a fejezet még odébb van.
Egyelőre szállásunk sincs Dorogon.
Először az állomás környékén próbálkozunk, de ott nincs se szállás, se semmi. Vizesek voltunk, Réka meg nagyon nyugodt, én pedig ettől külön ideges, és elképzelésünk sincs, hol alszunk. (Első héten hihetetlen szerencsénk volt a szállásokkal utólag visszagondolva.) Végül fél óra ténfergés után elindultunk a Kéken ki a városból. Több helyit is megkérdeztünk, hol tudnánk megszállni, de mindenki Esztergomba akart küldeni minket. Végül a város szélére irányítottak egy nem valami bizalomgerjesztő épülethez, ahol először kiröhögtek minket, aztán elküldtek, hogy nincs hely. Viszont itt ajánlották azt a panziót ahol aztán megszálltunk, végül este nyolcra ott álltunk a ház előtt, és hirtelen megint minden meseszerűvé vált.
Tiszta, száraz hely!
Ágyak meg ágynemű, és törölköző! És milyen fürdőszobánk volt! Mintha teljesen új lett volna a hely. Még tévénk is volt, mindez annyi pénzért, mint előző nap a kifogásolható felszereltségű és tisztaságú előző szállásunk! Plusz kilátás az esztergomi bazilikára. Ha tudnád, micsoda ajándék tud lenni egy ilyen szállás a napjaink végén! Egészen visszatért belénk az élet, úgyhogy fürdés után még kimentünk szétnézni a városba.
Ekkor beszélgettünk először komolyabban Rékával. Mindenféléről.
Dorog olyan, mintha két fele volna: egy állomás és a környéke, a „panel-arcú” rész, a síneken túl pedig (ahol végül mi is laktunk) a „kertváros”, kis boltokkal, sétálnivaló utcákkal.
Este aztán még időjárás jelentést is tudtunk nézni, több nyelven. A héten ez volt az első és utolsó ilyen alkalom.
09. Tokod
Szerencsére az időjárással nem volt gondunk tovább, bár reggel eléggé meglepődtem kinézve az ablakon.
A szomszéd házig alig lehetett ellátni a ködben. Mindegy, a tegnapnál rosszabbul nem járhatunk, csak a nadrágom maradt vizes. (Kár volt kordnadrágban elindulni, nem praktikus.) Végül már annyira zavart, hogy a városból kifelé menet, vettem egy bokáján és térdén megköthető nadrágot, jó kis műszálasat, valami kínai boltban. Azóta is ezt hordom, bár már csak az utunk végéig, mert kezd leszakadni rólam. Ezer kilométert mindenesetre szépen leszolgált. Ettől kezdve ezt a nadrágot hordtam, mert könnyű, és mivel nem szívja a vizet, szinte pillanatok alatt megszárad. Erre a két dologra érdemes odafigyelni, ha erdőbe való ruhát keresel.
A cipő más kérdés. Ezt estére tanultam meg.
Miután Doroggal véget ért a térkép szerinti első fejezetünk, a „Pilis és a Budai-hegység” a 146. oldalon, (a város keleti szélén) ismét bevettük magunkat az erdőbe. Miután a köd felszállt, végig sütött a nap, a déli órákra egyre nehezebben elviselhető: igazi nyár.
Eddigre képes voltam menetelve kommunikálni, úgyhogy azonnal a jövő nyár volt terítéken, hogy hogyan lesz majd időnk befejezni az utunkat. Persze, ki tudja, hol leszünk jövő ilyenkor, de amikor nehéz nap vagy terep jött, az ábrándozás sokat segített, hogy lelkesebb legyek. Sokszor elképzeltem a diplomavédésemet, hogy csinálok egy könyvet, és azzal állok majd a „Szak” előtt, rajtam a Kéktúra jelvényem. Az első időkben kellett valami kézzel fogható eredmény ígérete, ami hajt.
Rékával lehetett tervezgetni. Egész nyáron úgy jött velem, mintha legalább annyira az ő ügye volna, mint az enyém, csak kevesebb a gondja a tempóval. Bár ma már nekem is jobban ment: a két Gete-hegy nem volt olyan nagy kínlódás, pedig arra is föl kellett mászni.
Igaz, errefelé nincsenek igazi „hegyek”.
Ha szeretnéd elkezdeni a túrázást, vagy a Kéket, akkor neked is ezt a környéket ajánlom, mert terepnek nem gyilkos, viszont nagyon szép. Ez az ösvény például két kilométer hosszú kilátás volt a környező településekre, szerintem egészen Nyergesújfaluig.
Tokodra nagyjából dél körül értünk, és a kellemetlen, fülledt melegben letelepedtünk ebédelni a kocsmába.
Itt egy igen kedves kocsmárosnénk volt, aki mikor megtudta, miben utazunk, nemcsak megengedte hogy elfogyasszuk az ő teraszán az ebédünket, de alig tudtuk lebeszélni róla, hogy megmikrózza a babkonzervünket. A rend kedvéért azért ittunk nála egy pohár sört, és ez volt a mai nap ordas hibája.
Soha, azaz SOHA ne igyál délben alkoholt (egy kortyot se), ha még csinálni akarsz utána valamit. A fejedben nem is érzed, de már megölt. Ráadásul, ha lejöttél Tokodra a Getékről, szemközt föl kéne mászni a Hegyes-kőre. Egyébként sem kellemes feladat ez a délutáni melegben, de a sörünk után háromszor feküdtünk le az ösvény mellé, hogy oké, itt most el kell pusztulni. Réka is.
Utána még a Tokodi pincék néven futó üdülős-borozós övezeben akart egy bácsi megitatni minket, de itt már a világért se hagytuk magunkat. A mára tervezett Mogyorósbánya úgyis jóval odébb volt.
Előzők: Kéktúra
