Mi kell még? Élsz s szeretheted magad,
s egészen elviselhetővé
törpült minden körötted, s benned is.
Berendezkedni könnyebb kis magányban.
Ne félj, a kertitörpék csöndesek.
A szolganép pedig tapintatos.
Talán a gyermekek zavarnak? Hát,
igen. A gyermekekkel nincs mit kezdeni.
(Levél egy XIX. századi elmegyógyintézet ismeretlen főúri lakójához)

 

 

Szervác az egyetlen, akivel irodalomról szót váltok. Egyetlen, akivel a napi irodalmi maffiáról. Illetve hallgatok. Nem tudok semmit, benne meg éppen elég a sértettség, a mellőzöttség, hogy mindenütt az irodalmi maffia keze nyomát lássa. Azzal a fenntartással hallgatom, amivel mindenkit, mindenről. Hazugságban nőttünk fel, a hazugság nem az igazság dísze, cirádája, hanem társult igazság, a párhuzamos. Nem is tűnik fel senkinek. (Onagy Zoltán)

 

 

 

SZERVÁC JÓZSEF

 

TÖRTÉNELMI TANULMÁNY

 

Kroó Gusztáv szobafestő

(1906-1978) emlékének

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

papa valami elmaradt nagyon
valamit még tisztázni kéne
valamit maga nem tudott
valami úgy maradt félbe
mint egy savanyú karcos spriccer
amitől két napig fosott

papa magával most mi van
a többiek is hullanak
papa ez nem megy így tovább
jó fogjam be a szájamat

papa maga volt katona
hadifogoly és maga ott
is tudott még lopni is
aztán hazáig eljutott
a… felszabadulás
mások közt rég fölosztatott

papa tudja nekem maga
volt legelső professzorom
magánál jobban senki se
tudta a zugkocsmákat NA GYERE
IDE BEMEGYÜNK EZ EGY FRÖCCSÖS
HELY DE BASZD MEG
ITT NEM KÁROMKODSZ OLYAN A
NACCSÁGA – ÉRT? – –
ért papa ért magának
nagyság tisztelettel CSÓKLOM
DRÁGA NACCSÁGA OLYAN EZ
AKÁRA ZÁLOM TESSÉK EL
HINNI NÁLAM IS
UGYANEZ A HENGER – –
de engem
ne kábítson papa otthon
szarik kifesteni a konyhát
tudom nem kérdezett
papa magánál szebben
senki se fingott és szabadabban MOST
TELEFONÁLTAK A KÍNAI
NAGYKÖVETSÉGRŐL HOZZ MÉG EGY
FRÖCCSÖT papa elég volt
ne üljön föl most
a biciklire jó tudom
kerékpár NA AZÉR tudja
egy fröccs ötszázhét negyven
ha jön a szondajózsi – – de
nem erről van szó mondtam
valamit meg akartam
dumálni magával hagyja már
KOCSMÁBAN NEM POLITIZÁLUNK
MEG MÁSHOL SE maga
mindig jó akart lenni ha
kezdtem hogy az oroszok
maga mindig mindenkit
meghintett részeg vagyok megvédett
nagoyn na persze akkor is
mikor a nyugdíjas
volksbundistákkal kezdtem MERT
AZ EGY RENDES EMBER HONNAN
TUDOD TE ÖTVEN
NÉGYBE BEVITT A GYÁRBA de én most
egészen más dologról
akartam magával papa

 

 

 

 

 

 

 

maga erős volt MINDA ZÁLOM

maga inni is úgy tudott
ahogy melózni bár a végin
túl gyakran ment el léniáér
valamit mégis nem tudott
talán hiába kérdezem
a kurva életbe maguk
mit művelnek papa
55 évet dolgozott
mint az állat s most kussol itt
ÁJNN RÖTN BITE FRAU LÍZL

igen papa emlékszik amikor
beszóltam árrá tesszük nemszeti kokárdá
maga akkor is lebaszott pedig
csak arra pörögtem be itt
még a szódát is vizezik
és herr taunusz szepi még
nem annyira mint frau lízl
és köztük bárhány régi kisnyilas
most ócska rendőrviccet mondogat

maga meg hallgat csak papa
meg fingik tártlit kártyáz
meg mutogat LEGALÁBB MOST
FOGD A POFÁD AZ EGY HEKUS
papa maga is dolgozott
vámmentes mésszel svarc anyaggal
de sz. néninek annyiér
festett mint húsz évvel előbb
FIZESSENEK A GAZDAGOK de

hiszen maga is gazdag volt papa
keresett életében annyit
megkapta volna végig
az egész ménkű kassai
strassze sugárutat csak ivott
és persze fizetett NA ÉS

mert maga 3 urat ismert
kroó és guszti és festő urakat
és mi lett magával papa
a spirituszból mi maradt

– – – – – – – – – – – – – – – – –

 

 

 

 

 

 

 

 

mert spiritusz az volt meg
duma és kifestette maga
az egész hétszentséget életében
aztán fini a temetésin
annyian voltak mint egy
párttitkárén frankón a fél
csepel papa azt látta
volna meg ahogy meghalt másnap
bezárt a határúti de
végleg gyászzene gyászhét
szentség gyászkocsma na
és de én most
nem ezt akartam

mondja csak papa maga végül is munkás
osztály volt vagy csak
dolgozott én ezt nem
értem

magának tekintélye
volt az összes bor
mérésben MAGA MEG FOGJA BE
AZ ARCÁT akkor az illetőúr
hallgatott de hát na
és

maga erős
volt MAGÁNAK MINGYÁR
BEVÁGOK akkor kuss de hát na –
magának igaza
volt AKI REGGELIG
ALSZIK AZ LE VAN SZARVA MER ÉN CSAK
HAJNALIG de hát –

maga tudott
beszélni svábul a svábbal és nagy
ságosan a nagyságával az isten
se különben

maga egyedül
volt papa ROSSEB EGYEDÜL ÉN MEG
A BÁNAT

maga mindent
tudott HALLGASS AHHOZ ÉN JOBBAN
ÉRTEK de most
én mondom papa maga nem
tudott semmit

én nem tudok
te nem tudsz ő mi ti
és ők sem tudnak semmit azám az okosok és maga
főleg ezt nem

vagy ez magát nem érdekelte
vagy ez engem se érdekel

 

 

 

 

 

 

 

maga mindig elvitte kölcsön
a piffpuffregényeimet én meg később cserébe
elhallgattam a történeteit de ez
nem jelent semmit már
akkor se jelentett

én mindig meg akartam tudni
magától valamit de arról
maga már tudta hogy
nem érdemes

közben csak annyi változott
kezdetben mindig maga fizetett azután
egyre inkább én az
élet rendje

most a környéken mások festenek és
mások ülnek a kocsmákban a helyin de
azokat én már
nem hallgatom

Forrás: Mozgó Világ, 1982. augusztus

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hová haza? És a haza hová?

Szervác Józsefről

 

Fiatalon úgy hittem, a költők jobbféle kávéházban megírják a szenvedésről a versüket, aztán este hazamennek polgári lakásukba és rendes polgári életet élnek. Mint a régi nyugatosok. És csak Amerikában fordulhat elő az a nagy bohémség, hogy a költő zugkocsmákban tévelyeg, hogy összetéveszthetik a hajléktalanokkal, vagy hogy az utcán szedik össze.
A nyolcvanas évek elején egy költői est plakátjára készült Török László poétikus fényképe három jóarcú, finoman, inkább nyugat-európaian vagány fiatal költőről – Tóth Erzsébetről, Csajka Gábor Cypriánról és Szervác Józsefről. A nyolcvanas évek volt az ő idejük, még meghódítani készek a világot. Szervác életében megjelent utolsó, 1999-es kötetének (Aszály előtt; Átdolgozás) címlapjáról viszont már egy őszülő, kortalan-vén szakállas cigány próféta, egy a kalkuttai nyomornegyed gyötrelmeitől megviselt arc néz ránk, és csak a fürkész, kópés szemvillanás jelzi, hogy ugyanaz a Szervác. Fölösleges a kérdés, mi­ért… Belepusztult a létbe meg a sorsba, sokakkal, művészekkel és nem művészekkel együtt, ahogy azóta Magyarországon egyre többen és többen megszámolhatóan is belepusztulnak, vagy csak észrevétlen amortizálódnak. Szervác 2001-es temetésének szertartását a régi barát, Csajka Gábor Cyprian szervezte. Cyprian néhány év múlva a kozmopolita főváros Nyugati pályaudvarán, valamelyik vonatra várva titokzatos útjai során, fényes nappal esett össze. Hamarosan kiért a mentő, de addigra a halott költőt szemfüles zsebesek már kifosztották.
Pedig nem ilyen világra készültünk a mozgalmas nyolcvanas években.
1984-ben interjúsorozatot terveztem a Madárúton (1979), az utolsó, fiatal költőket csoportosan elindító antológia hat költőjével. Lezsák Sándort letiltották, a beszélgetéssorozatot csonkítva nem készítettem el. Gyanútlan voltam, talán mind gyanútlanok voltunk – harminc év múlva megtudtam, attól kezdve biztosan figyeltek, a kecskeméti főhadnagy egyenesen az államtitkár meg a miniszter figyelmébe ajánlotta akkor még egyáltalán nem létező irodalmi munkásságomat. A belügyiébe. Fölöslegesen.
Ugyanabban az évben az Átváltozás című Dárday-film bemutatója a Puskin moziban. Szervác csibészesen boldog, hogy szerepel, hogy belvárosi intellektuelekkel vitázik a filmben, aztán persze berúg és kötekedik, tán csak hogy megfeleljen maga keltette legendájának. A film – megkésett magyar Zabriskie Point, a FIJAK-osok meg a FIKÁ-sok nagyjából úgy veszekednek, ahogy Antonioni hatvannyolcas diáklázadói. A világot készülnének megváltani, igazságosabb társadalmat akarnak; Csordás Gábor a munkásköltészet kívánatos voltát taglalja. Persze, nagyon vágytuk már, hogy elmúljon a rettenetes, tespedt Kádár-kor, Brezsnyev, Honecker meg a többi szenilis elaggott arrogáns uralma. A film végén – „az ott a Böske” – Szervác odacipelt Tóth Erzsébethez. Rettenetesen büszke volt, hogy tulajdon két kezével ő festette ki Erzsi lakását, mégpedig kiválóan. (Merthogy nagyon igényes volt minden munkája tisztaságára – a nyomdászira, a korrektorira éppúgy, ahogy a költőire.) Utána egy időben hármasban kószáltunk, mint három kicsit árva, kicsit habókos brémai muzsikus. Nem volt pénzünk, nem mentünk sehová. Legföljebb egyszer-egyszer Lakitelekre.
Szervác akkortájt még csibészes, kamaszos vagány a társaságban, otthon félszeg apai mozdulatokkal rendezgeti, fésülgeti kislányát, és legalább háromszor kell vele megnézni Jeles András tüneményes filmjét, az Angyali üdvözletet, mert abban kisfia alakítja az egyik angyalt. 1999-es kötetének baráti körben megrendezett bemutatóján mindenki feszült, tart a botránytól – Szervác tényleg megbotránkoztatja a konszolidált vendégeket, de ekkor már nem a vagány csibészkedik, deklasszált létállapotának nehézségi ereje uralkodik fölötte, ha akarna, sem tudna ellene tenni.
•
1980-ban jelent meg első könyve, a Szavak hazáig; első kötet, de tudni lehetett, azt a kötetet költő írta. Ahogy az utána következő hármat is. Posztumusz prózakötetének (Végnapjaim története, 2002) kéttucatnyi elbeszélése közül a Satya bátyánk és az Ilon című bizonyosan, és talán a címadó meg a Férfikusz is világirodalmi rangú elbeszélés.
József Attiláé a kihajtott gallérú, fehér inges férfias indulás, a katorgás Dosztojevszkijé a befejezés. A költői és az emberi sors sokféle változata közül az övé dosztojevszkijibe futott, mondhatnám poétikusan, csakhogy… Olvasni Dosztojevszkijt vonzó, az egérlyukat közelről elviselni nyomasztó, irritáló. Az ember – ha nem kifejezetten szamaritánus lelkületű – inkább elkerüli, legkevesebb nem keresi közelségét.
Utolsó éveiben írt prózai munkái a Börtönújságban meg a Népszavában jelentek meg, azokat a lapokat nem olvastuk, nem sejtettük elbeszéléseinek súlyát. Örkényes, kafkás, pasolinisan neorealista történetek a másik, a nyomorult, a megnyomorított Magyarországról. Egy, a gyermek értelmi szintjén megrekedt, „senkinek se kell” lányt (öregasszonyt) krisztusi vonzalommal karol föl a „narrátor” szobrász barátja. Ilon állati, kutyahűséggel ragaszkodik ehhez a különc, hóbortos emberséghez, a szerencsétlen csak sejti, hogy vele, az emberi hulladékkal való borzongató szolidaritás tulajdonképpen – a fennhangú szónoklatok ellenére – illegitim a társadalomban.
Kényelmetlen az olyan fokú szegénység, lepusztultság, amelyik már nem képes regenerálódni, revitalizálódni. A „narrátor” csak döglik a koszlott lakásban: egy idő után függetlenségét a „párzási idő után is” megőrzi, az ágy mellett kannás bor, a csikkes hamutálat az ágy mögé dönti és a szoba közepére vizel (Végnapjaim története). Szervác József egyik utolsó versét Pasolininek, az olasz neorealizmus atyjának ajánlotta. Nekünk is volt neorealizmusunk, nem a torz szocreál, amelyik folytatás nélkül halt el, hanem a természeti igazságot és a nembeli embert a társadalmon számon kérő, a perifériával teljes szolidaritást vállaló költészet, amelynek egyik utolsó költője Szervác József. Számára nem vasárnapi terep volt a lerohadt prolik rossz kocsmáinak, a húgyszagú bérlakások bérlakóinak a világa, ő hozzánőtt a magyar társadalom emberi hulladékhegyéhez. De versei kristálytisztán és egyre erőteljesebben fogalmazták meg, hogy a homless-hajléktalanság nem egyszerű periféria-lét, bár az is („én eltévedni nem tudok csak megállok / minden kapu előtt mint a kitett eb”), de keserves magyar valóságból eredő ontológiai hajléktalanság is: „Járókelőktől / tudakolnám: hogy juthatnék haza – // fiam, mi már sohasem leszünk otthon, / teremthetnénk bár hazát, hazábbat – / másoknak is hiába.”
•
Volt egyszer egy munkás-paraszt hatalomnak nevezett társadalmi formáció, velejéig álságos és hazug, de adott valamicske önérzetet, önbecsülést, nem a parasztnak meg a régi (szocdemes) munkásnak, azokat földbe alázta és kifosztotta, hanem az ipari meg az agrárproletárságnak. Az 1952-ben Csepelen született Szervác Józsefet is megérintette a harsány vöröscsepeles mítosz, büszke volt fizikai munkás voltára (nyomdászként kezdte) – a kétkezi munkájából élő ember önérzetével és öntudatával. De pontosan látta a vöröscsepelség ambivalenciáját, és zsigerekig hatóan megdöbbent és fölháborodott: „…papa / maga 55 évet dolgozott / mint az állat s most kussol itt /…/ mondja papa maga végül is munkás / osztály volt vagy csak / dolgozott”. „Hazányi járókában szanaszét nép, / kicsit koravén s többnyire / munkáskülsejű és többnyire parasztos, / és olykor ő sem tudja, és olykor semmit” – írja korai versében.
A legjobb mestertől tanult verset írni és versül látni, József Attilától. Ő is Istennel pörölt – a munkás, az ember, a társadalom és a nemzet önfeladása ellen: „Uram, mit műveltél velünk, / hogy semmi sem fáj, már csak untat / dicső országod, s hagyva múltat, / jövendőt, nem rettegve bűnt / rongáljuk el magunkat?” (Ima). Jókora pimaszsággal fordult József Attilához, hiszen a párthatalom, amelyik fennen hangoztatta a dolgozó nép megbecsülését, és zászlajára tűzte a munkásköltő József Attilát, semmitől sem irtózott jobban, mint hogy a József Attila-i igazságot és látást a mindennapokban is érvényesülni engedje. Szervác pedig költészetének fő vonulatában mintha mindvégig József Attila Hazám című szonettciklusát írta volna tovább. Mert indulásától haláláig a hazavesztéssel, hazakereséssel tusakodott. A hazával mint vágyott eszménnyel és az emberi hazára vágyók gyötrődésével. Egyik utolsó versében is az emberi hazát sóhajtja: „kell lennie valahol egy hazának / kell a meglévő ég alatt kell ahol / nyelvünkön szólhatunk ahol megértik /…/ kell lennie valahol egy hazának / ahol kenyér a kenyér szó a szó / a próféciákból pediglen elég.”
Rövid, mindössze jó két évtizednyi alkotói pálya adatott meg Szervác Józsefnek – a hetvenes évek vége, a nyolcvanas és a kilencvenes évek. De hogy mi történt és mi pusztult le és el ez alatt a negyedszázad alatt ama másik, az alsó Magyarországhoz tartozó lelkekben, azt az ő költészete híven dokumentálja. Szerelem, kocsma, otthon, család, haza – ezek köré a fogalmak köré rendeződnek a korai Szervác-versek is, csakhogy a korai versekben még az élet akarása és a teremtő erő számon kéri a világot: „Nem kell, hogy befogadj hát. / Én nem bujdosni jöttem. / Övemen kés, fogam közt / káromoló hit és vér / ágyékomban” (Levél a szülőföldre).

Aztán szinte észrevétlen minden átfordul önnön negatívjába. Az eszmények, az egykor tán milliókat éltető/ámító baloldali eszmék durva arculcsapásával és kiforgatásával kezdődik a nagy átrendeződés: „Mint egy panoptikumban, itten együtt / díszelg fölbujtó, tettes, áldozat. /…/ Jelentem, Csák Máté földjén / isten lettünk, kenyér gyanánt / hatalmunkat zabáljuk, / jelentem, vörös proletárok / építik itt a Pimodánt” (Strófák Ady Endrének). A nem is oly rég társadalmunk „vezető osztályának” nevezett munkásság egyik napról a másikra fölöslegessé, további léte okafogyottá válik; depresszióját kocsmába menekíti, szétesnek családok, egymást marják a szerelmesek, sivárság, kiürültség, kiégettség a magánszférában is: „Talán már nem tudok szerelemül. / Talán már magamul se. / Fölitták régen a szeszek / bennem a balga gyermeket, / már csak az ordas kín feszül – /…/ rég nem a fájdalom fáj, / a fájdalom hiánya, a lélek / hiánya szikkaszt” (Levitézlő). Az én nemcsak integritását, de az élet akarását is föladja: „Én nem tudom mióta / én nem tudom mikor / vert sereg maradéka / bennünk a férfikor /…/ Jussoltam csak keresztet / egy régi hon után / s új hon nem vérzett értem / ezen a golgotán // Szegény vagyok Hát nem kell / se manna se remény / Szevasztok – / aki voltam: / Szegény, Szegény, Szegény” (Szegény).
„Hová haza? És a haza hová?” – kérdezte 1987-es Mi fájna? kötete Haza című versében. A 93-as Előszó kötetben a Szibériában raboskodó Petőfi szerepét újraszituáló önsirató zsoltárával válaszol: „Talán nem is kellett a vers. / Talán már én se kellek. / Talán már nem is vagy, Hazám, / S a földön, mely engem nevelt, / Már a madarak is talán / Más nyelven énekelnek. // Talán csak én vagyok magyar / E sártekén s e nyelven / /…/ Talán nem is kellett a vers. / S rabságom is hiába, / Amnesztiát, se kegyelem- / Döfést nem adhat láncravert / Torkomért cserébe nekem / Jövőm szibériája.” S aztán a kilencvenes években a leszámolás, a föladás, a reménytelenség versei következnek. Hinnénk, nem lehet pokolibb pokolba zuhanni – de Szervác az utolsó pillanatig zuhan.
Zuhan, és mégis. Mindent fölad, mindent eldob magától, kiüresíti, lepusztítja magát. És mégis, a költészet (vagy a teremtő Isten csodája), hogy ebben az infernális mélységben is megszólalnak a kínkeserves remény szavai, és megformálódik a lélek megmagyarázhatatlan esengő reménye az ontológiai hajlékért: „Megszületik megint – mire? /…/ Megszületik, mert ha két-ezer éve / is hiába, de az a dolga.”
•
Szervác Józsefnek életében nem sok intézményi elismerésben volt része, 95-ben József Attila-díjat kapott, halála előtt a Lakitelek Alapítvány Kölcsey-díját. Életműve nem része a hivatalosnak mondható kánonnak, de néhány (?) verse, két-három elbeszélése része a fennmaradó magyar irodalmi hagyománynak. Hány verse is? Egy költészet hitele, érvényessége soha nem a darabszámon múlik. Szervác a mi körülményeink között, a mi társadalmunk nyomorúságos tehertételére, az alsó, a másik Magyarországra intve tette föl az élet örök alapkérdéseit. És érvényes költői válaszokat adott. Viszont a magyar társadalom, a magyar nemzet költészetében megjelenő emberi minőségével szembenézni lehet, hogy jó darabig nem leszünk képesek.

Pécsi Györgyi

Forrás: http://www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=1191

A képek Rácmolnár Sándor tusrajzai