Irodalmi Jelen

Jancsó Noémi (1988–2010) versei

2010. augusztus. 09. - 08:58

"csak gurulni
csak a réten
csak felállni
csak keréken
csak a feketére festett
nyikorgó tolószéken –
csak felállni
csak ölelni
csak bár egyszer átölelni. "

– Jancsó Noémi versei

Jancsó Noémi versei

AZ ÉGIG ÉRŐ NEFELEJCSEK SZOBÁJA

(Második szoba)

Hic. Nunc. Et semper.

drága, szeretett D.L.-nek

– csak gurulni
csak a réten
csak felállni
csak keréken
csak a feketére festett
nyikorgó tolószéken –
csak felállni
csak ölelni
csak bár egyszer átölelni.
Csak a kart karodba tenni,
Csak megfogni, csak ölelni,
Csak bár három lépést tenni.
– Buddha-mosoly.
Nyugalom.
– Csak bár egyszer...
– Nyugalom.
Az ablakból bekiabál
a fény, az erdő, az őzek.
Ott fent pedig teát főznek.
Forró italt, kék csészében, aranycukorral.
A felhők a fák fején henyélnek.
– Nyár van; lüktet az aszfalt,
a szervezetekben lüktet a vér.
A felhők egymáson henyélnek
és csókolóznak, bujálkodnak a méhek.
– A bőrömbe betűket vések,
D.L., piros festékkel, hic, nunc,
Semper...amíg elenyészek.
– Csak lennél az ablakon innen.
Csak valaki, aki hús-vér.
Aki még ma ideér.
Egyetlen kirgiz szempár.
Egy út Japánba, Indiába, Óradnára,
Vagy egy séta a parkban, legalább.
Egy csók. Egyszer.
Itt. Most. Drágám, igyekszel?
– Messenger-ablakok.
Egy kamera a képernyő bal alsó szögletén.
És néha én is ott vagyok.
– Rozsdásak már az ablakok.
S veszettül nevet kint a fény.
Egy csók kell, csak egyszer.
Ha elkésel, tudod, addigra meghalok.
- Messenger-ablakok. Itt, most.
Sietnem kell, hogy elérjem a villamost.
várj rám, várj, várj.
várj
várj
várj
várj
várj
várj türelemmel.
hic, nunc. Et semper.

Pán

Sárga liliomok.
Liliomok. Lila
tulipán. Egyszerű
sípján Pán
furulyál.
Fütty kanyarog
ujja nyomán.
– tavaszodik –
Ujjong az isten s
csörögve járja
mezőit két
kecskepatán.

Megjelent az Irodalmi Jelen 2007/augusztusi számában

Kőunikornis

(Ştefan Câlţia festőművész kiállításához)

Csónak, kőunikornis.
Égővörös varázsszem.
Bálványok arcán uniformis.
Égővörös szem, csodát terem.
Lebeg, lebeg a csónak.
A víz felett, a víz alatt: szürke.
De színes a szem és színes a csónak.
Csak a kőunikornis el ne merülne.
Széle se, hossza se látszik a tónak.
Csak a tó köldökén: a csónak.
A világóceán transzcendens határa
képkeret, mely négyzetbe zárja,
arany szegéllyel glóriázza
a vég nélkül hömpölygő vizet.
S ha valaki még a parton elhibázza,
rossz pénzt ad vagy nem fizet
a zöldarcú, pufók angyalnak; az elsiet
fürgén evezve, vígan csónakázva.
S ő ott áll, csendbe burkolva, fázva,
ahol a világóceán szeggel, arannyal
tákolt váza, négyszögű határa.

A nádboltív alján

Száz béka az alkonyi tóban
egymásra hajló nádak kazla mögül.

Egy konstelláció az égre lobban,
s a Nap fénye Holdat köszörül,
mint egy alkimista, olyan titokban.

Az álmos égre felhőhad tömörül.

Trillázva hátrafekszik egy veréb.

Sikoltozik, vizet gőzöl a nádas,
s egy béka brekkenve csobban
a nádboltív alján, az éjjeli tóban.

Valahonnan halálszag érkezik.
A táncterem, a nádas, a táj ma tágas.
S a nimfák tánca fagyos, lázas,
haláltánc van, már nem fékezik,
visong az ág, izzad a Hold,
a szél levélhullát emel, kavar,
s egy nimfa hahóját visszhangozza
az avar.

Megjelent az Irodalmi Jelen 2007/novemberi számában

Dezső, a családfő

Egy családfő, úgy hiszem,
Az asztalfőn foglal helyet,
S csak este ér haza,
Nem hajt fejet,
S hátat sem hajlít
Senki előtt.
Dezső is épp ilyen volt
Tegnapig. Akkor megváltozott.
Már délben hazajött, s hozott
Magával egy széles matrónát.
S e matrónát oly tisztelettel övezte,
Hogy már-már hídba ment le
Előtte, de előre-hídba,
Mint a borzolthátú macska,
Ha ijesztik. Társalgott vele,
Úgy, mint velem soha, s karórát,
Éjfélt, holdat, hektárnyi rónát,
Csillagokat ígért az égről,
A falról, a messzeségből,
S lelkesen a gondjaira bízta.
Az meg viháncolt, mint egy nagylány,
S csülkeit dobálta össze-vissza
Dezső előtt. Én elmerengtem:
E hájas láb miként fér be
A szandál préselő belsejébe?
(ez szerény lényemnek ma is talány)
Dezső felállt, leült, rohant, megállt,
S a matrónát meghívta ebédre.
Hunyorogva néztem Dezső szemébe,
Jelezve ezzel, hogy nincs mit elébe
Tegyek eme nőnek, tojáson s kenyéren kívül.
Ő, úgy tűnt, azonnal ért a szóból,
De furcsa módra tovább bókolt
A nőnek, s kérdéshalmazzal látta el:
„Ó Anett, drága, mit óhajt ebédre?
Húst, halat, pezsgőt, csigát? Sajtot, ananászt, osztrigát?”
És Anettke felsorolta, amit bele, gyomra
Kívánt
Az én uramtól, jó Dezsőtől,
Dezső egy perc türelmet kért kövér Anettől,
Csókot lehelt gyűrűkkel felszerelt
Kezére s elszelelt. Tálcát hozott
S először is sülttel
Kínált.
Anettke ajkába harapott.
A düh kitört rajta s szinte idegbajt kapott,
Mert mélyen gyűlölte a sültszagot.
Érzésének hangot adott,
S Dezső kitárta az ablakot.

Dezső riadt kétségek között hagyott
Engem. És kétségeimből bennem
Valami furcsa remény vette kezdetét,
S már majdnem biztosra vettem,
Hogy Dezső jobb álláshoz jutott, ahol a főnök szerteszét
Szórja a pénzt, és a főnök: kövér Anett.
Minden vádat, félelmet eltemettem
S Dezsőnek segítettem
A pincérkedésben. Egy pillanat
Múlva arra is ráhangolódtam,
Hogy Anettet drágának mondjam,
S hídba hajoljak,
Előre-hídba,
Akár a macska
És Dezső.
Két óra telt el idilli hangulatban,
Dezső, Anett és én: boldog trió.
Kövér Anett megszólalt, szopránba
Emelkedve, ami a hangját illeti:
„Menjünk, Dezső, kissé kába
lettem az evéstől.” Dezső taxit hív, fizeti,
(Talán azért, hogy ne legyen ribillió?
Hogy ne vádolja fukarsággal őt e nő?)
S elgurultak autókeréken, millió
Műcsillag, hold, lámpa alatt.
Dezső egy átkozott hotelszobában maradt.
Azóta, akárcsak nagyanyám tonette
Fogasa, emlékké vált Dezső,
A volt uram s Anett.

Egy családfő, úgy hiszem,
Csak este ér haza,
De este hazaér,
S nem várja sem Anett,
Sem pompás úri tér.
Dezső is épp ilyen volt.
Tegnapig.

Féltékeny vers Dezsőhöz

mert elhagyatnak akkor mindenek
és elhagyattatom
mikor Dezsőm nem rám pillant
hanem körülnéz a zagyva utcán
s nem engem lát egyedül
elhagyattatom
mert elhagyatnak olyankor mindenek
mikor a lánytömegben kurtán
viselt szoknyák és hosszú illatok előtt
emel majd Dezső nemezkalapot
s szeme átsiklik minden nadrágos emberen
mikor a lánytömegben kurtán
viselt szoknyák és hosszú illatok előtt...
én nem tartanám a haragot
ha Dezső kinyitná kék szemét
körülnézne a lányoktól terhelt járdán
szerelem költözne szívébe, akár egy járvány
holmi libbenő kurta szoknya miatt...
én nem lennék dühös, riadt,
de a szívem kemény lenne, hideg és fehér,
akár a márvány.
(vagy a vaj...)

Anett látogatása Után

Utánam jött Anett
és aztán jöttek mind
az összes többiek.
Sorra veszi az ábécét.
Hallottam: latint táncol,
sört, pálinkát, bort vedel,
a nője – mikor ki – viháncol
mellette, majd az árokban hever
mindkettő. Sorra veszi az ábécét.
Gyakran elfelejti lehúzni a vécét.
Csoda, hogy még emlékszik,
mikor melyik betűnél tart...
Ánál
Bénél
vagy már a
Duplavénél?
Beánál?
Emesénél?
Vagy Wagner özvegyénél?
Egy aszottülepű utcanőnél?
Netán egy testépítő kacér nejénél?
Csak arra találnám meg a választ,
hogy ki az, akire a héten
bóklavinát áraszt?
S ki az, akit már a csókja is fáraszt?
Ki az, ki rúgja őt fenéken?
S ki keni őt frivol olajjal, buja zenéken
Ki tartja őt? S ki az, aki, mint én,
Mint egy világot cserélt szegény szirén,
Ki az, ki úgy szeretné őt,
Ahogyan szerettem... én.

Az égig érő nefelejcsek

D.L.-nek utoljára, szeretettel

Egy megvadult kertben
pókok, hálók, lárvák és égig érő
nefelejcsek
között fekszem;
behúnyt szemem előtt
cickányok cikáznak városom csatornáin,
és látom a webkamerát, fekete emelőt
látok, amelyen ő fekszik, szerelmem
lárváin;
ahogyan méhemben, meg nem születetten:
bőgő,
anyatejért könyörgő
árváim.
Megőrült ez a kert; senki sem kaszálja.
A nefelejcsek felhőszeretőt tartanak.
Ilyenkor, hajnalban némelyiküknek a szája
széle éjjeli csóktól harmatozik.
A felhők a szél irányába tartanak.
S alkalomadtán esőzve omolnak
egy idegen város háztetőire.
A cickányok csókot lefetyelnek
bundájukról, s csókot ízlelnek a csatornafalak.
És nem lesz már felhő, ami emlékezne
az akkori kert akkori redőire;
A kertre, ahol egyre nőnek a nefelejcsek
és lárváikat
őrzik a pókok.