Helyközi járatok következnek
A következő járat már nem távolsági: ha minden jól megy, idén megcsinálom a tanárszakos diplomámat is, és következő júniusban befutok a "Nagy Állomásomra", ahol még nem tudom hova szállok át. Ez pedig a kötelező félelem mellett hihetetlen örömmel tölt el. Eddig mindig minden olyan kiszámítható és logikus volt, egészen eddig a pontig. Unom már a számolgatást, az érzések most jobban izgatnak.
Helyközi járatok következnek
Interjú Tóth Viktóriával
Onagy Zoltán: Akkor kezdjük. Az utolsó hír felőled a következő: „Tóth Viktória 2010. június 9-én diplomázik a Képző Barcsay termében.” Tizenegy nappal később kezdtem felrakni a diplomamunkádat. Ma, augusztus 19-én került fel az utolsó. Valójában végigjártam veled fejben - és persze Rockenbauer Pállal, az Másfélmillió lépés Magyarországon szerzőjével – a Kéktúra állomásait. Nagy munka. A beszámoló-útinapló is, és az Út mérete is. Városi lány, az iskolák, a kötelezettségek, az örökös időhiány miatt nemigen néz ki a fővárosból, nincs is mit nézzen, hiszen érdeklődési köre valamennyi prezentációja elérhető villamossal, kék busszal, vagy akár gyalog. Szüleid szoktattak rá a túrázásra?
Tóth Viktória: Inkább a kirándulásra, és hogy mindenre
kíváncsi és nyitott legyek. Nagyon sok helyen jártunk, az elsők amikre emlékszem a visegrádi kirándulások voltak olyan három éves korom körül. (Innen a városka szeretete, ami a történetben is szóba kerül) Később kerültem csak a Mátrába, és igen, ott már sokat túráztunk.

OZ: Olvasom, hogy tízévesen eldöntötted. Mi ihletett meg?
TV: Kiskoromban cserkészkedtem egy ideig, és egyik
foglalkozáson a túrázásról volt szó, meg a jelzésekről. Úgy mondták, hogy színek fokozatok: a sárga és a zöld a legkönnyebb, utána jön a piros, és hát a kék. A Kék a legnehezebb, ráadásul végigjárja az egész országot, az már valami! Hát jó. Akkor én majd végigjárom a Kéket!

A diplomához egyébként semmi köze nem volt ennek a régi elhatározásnak. Elkerültem az otthoni iskolából, abbahagytam a cserkészkedést, és évekig eszembe se jutott az egész. 18 éves koromban a Szent Jakab útra akartam elmenni, mert ott megváltást ígértek, de nem tettem komoly lépéseket, hogy meg is valósuljon ez az álom.
OZ: A Szent Jakab, ha nem tévedek, az El Camino. Az El Camino engem is felizgatott néhányszor, amikor semmi nem úgy működött, ahogyan elképzeltem. De a hitnek, a nagybetűs HIT-nek nem sok köze van hozzá, inkább talán a személyiség revíziójáról van szó. Jól ismertem egy félig narkós, félig alkoholista fickót, akit, visszatérve, mintha kicseréltek volna. Néhányunknál hasznos volna egy-egy zarándoklat. De zűrös előélet szükséges, hogy az ember változtatni akarjon, ha jól gondolom, nálad erről szó nincs. Még mindig megfordul a fejedben?
TV: Előfordul, de már nem vágyom rá annyira, mint "régen".
Mindig rajtam van a mehetnék, és igazából az is mindegy, hogy gyalog vagy bármilyen eszközzel, csak világot láthassak. Most már a Camino is inkább utazásként izgat, tájak, városok, Spanyolországként, és nem úgy, mint egy zarándoklat. Persze, ha egyszer odajutok, akkor biztos megérint valami ott is, de az én első, nagy, személyes zarándoklatom a Kék volt. Ezt nem döntöttem el, csak így alakult. Igazából ebből a szempontból az se számított, hogy melyik országban járok, és milyen körülmények közül jövök, mert életemben először hosszabb időre egyedül maradni magammal, akárhol és akármikor elképesztő meglepetésekkel szolgált volna. Ebben látom egy zarándoklat lényegét, és értelmét. A HIT-et másfajta gyakorlatnak tartom, amit én sem így végzek. Azért nem is kerülnek szóba az ezzel kapcsolatos gondolataim a történetben.

A zűr meg nehéz kérdés. Egy narkós zűrös, ez egyértelműnek látszik. De lehet az is zűrös, aki egész életében szerényen ücsörög valami irodában a kis szürke öltönyében vagy kosztümjében, és csak akkor derül ki, hogy nem volt rendben, amikor egy reggel rátalálnak holtan az egész családra. Bárkinek ajánlok egy hosszútávú gyalogtúrát, bárhol a világban. Sose lehet tudni.
OZ: A falu mindenképpen falu, a vidék - vidék. Nem a minden földi jóval és kényelemmel ellátott Bp., és főleg nem az otthoni bejáratott kényelem, az ágy, az ismerős mellékhelységek, az íróasztal, a mikró. Sokszor idegenben még az is gond, hogy az ember nem találja meg a villanykapcsolót éjszaka. Hogyan voltál képes váltani?
TV: Azért tőlem nem áll olyan távol a vidéki élet. Igaz az
iskoláimat régen városokban végzem, de hétvégén, otthon akkora kert vár, aminek néha még elnézni is lusta vagyok a végéig. Aztán ott van a Mátra a kis házzal. A kölyökkori nyaraim alatt sokszor volt napi program, hogy lementünk a völgybe gombászni, aztán föl a szomszéd hegyre, mert csak abban a faluban van bolt (a mai napig). Nem ez a váltás jelentett gondot. Ott alszom jól, ahol adnak egy ágyat, nappal meg jöjjön, aminek jönnie kell.

OZ: Ahogy öregszem, egyre kényelmesebb vagyok, belepusztulok a legyekbe, a szúnyogokba, ha betéved egy árva szúnyog, képes vagyok éjfélkor felkelni, hogy elkapjam, egyre több a félelmem, például a kullancs terjesztette vírusok miatt. A wécéhasználat meglepetéseit nem is említem. De egyre kevésbé vagyok alkalmas az idióta polgártársak idiotizmusát tolerálni. Huszonévesen nyilván lazábban vettem a kényelmetlenségeket, de mára sehogy. Ti hogyan oldottátok meg az Úthoz természetesen kapcsolódó kínos eseteket?
TV: Előfordult, hogy összevesztünk, máskor csak feszültünk
csendben, szerencsés esetben pedig sírtunk kínunkban a röhögéstől. Ezek általában estefelé történtek. Egy kínos esetet nem tudok kiemelni (abból is akadt pár). Legtöbbször a nap végi fáradtság volt az, ami feszültséget generált. Eleinte robbantottam, de ma már sokkal türelmesebb vagyok. Az első estéken mindentől frászt kaptam, ahogy az első bogaraktól is (az első wc inkább megváltással ért fel), de miután mindezt túléltem, már messze nem volt olyan ijesztő. Aztán ahogy egyre többször szembesültünk ugyanazokkal a problémákkal, lassan keletkeztek rájuk megoldások is, kinek-kinek ízlése szerint.

OZ: Évfolyamtársaid, ismerőseid mit szóltak, amikor viharverten megérkeztél egy-egy út végén?
TV: Csak azok láttak, akik jöttek is velem, ők viszont ugyanolyan
szakadtak voltak. Amikor a szüleim kimentettek minket egy-egy "expedíció" végén, akkor néha megkérdeztem apát, hogy nem vagyunk-e nagyon büdösek, ő megmondta, hogy de igen, aztán hazamentünk. Egyszer kint az előszobában vetkőztem le, és csak utána mertem bemenni a házba, de szerintem számítottak rá, hogy nem rózsaillatúan jövünk elő az erdőből.

OZ: És az egyetem mit szólt a diplomamunkához?
TV: Szerintem tetszett. Úgy, ahogy én szerettem volna: nemcsak
a tervezőgrafikáról szólt ez az egész, hanem rólam és a társaimról, és sok mindent megismertek a történetünkből is, amikor vittem a részeket a konzultációkra. Ők is ismertek helyeket, nekik is voltak történeteik, és ettől azt hiszem szerették. Ez egy olyan út, amihez Magyarországon mindenkinek köze van, mindenki ismer legalább 1-2 állomást. Mindenkinek van hozzá története, és ettől van közös témánk. Ennyit akartam. Bebizonyítani, hogy van közös témánk. A tanáraimmal is volt.

OZ: 1972-ben, minden edzés és felkészülés nélkül Nagyváradon át, Kolozsvár érintésével elkerékpároztunk öcsémmel, két barátnőnkkel Marosvásárhelyre és vissza. Vonzott bennünket Erdély, a feladat. Ezután tíz évig rá se bírtam nézni semmire, aminek küllős a kereke és pedállal hajtandó. Veled nem fordulhat elő, élmények ide, barátságok oda, ha „oroszlános” hegyet látsz, anélkül is kiver a víz, hogy megmászd?
TV: Erre a problémára nagyon jó orvosság volt a diploma. Ha
nem lett volna célom ezzel az egésszel, én első hét után a hosszú kertem végéig hajítom a túracipőm, és azóta se néztem volna utána. Így, hogy akartam valamit a túrázással, inkább nem gondolkoztam azon, hogy nem esik jól, csak csináltam. Aztán egy idő után már nem is volt olyan rossz, végül már kifejezetten jó volt. Igen, ma is kiver a víz, ha oroszlánosba botlok, de lefelé úgyis kipihenem. Lenézni meg jó róla, és ha így akarok tenni, akkor föl kell rá mászni. Egyszerűek a szabályok, de nem adják ingyen. Ezért szeretem.

OZ: Megvan a diploma, véget ért a Kék, mögötted 2010 nyara, előtted… Mi van előtted? Mi a következő lépés? Ugyanúgy mindent megtervezel-szervezel az életben, ahogy gondosan felkészültél a Kékre? Ha igen, akkor tudnod kell, melyik busz visz, merre tartasz. Merre?
TV: A következő járat már nem távolsági: ha minden jól megy,
idén megcsinálom a tanárszakos diplomámat is, és következő júniusban befutok a "Nagy Állomásomra", ahol még nem tudom hova szállok át. Ez pedig a kötelező félelem mellett hihetetlen örömmel tölt el. Eddig mindig minden olyan kiszámítható és logikus volt, egészen eddig a pontig. Unom már a számolgatást, az érzések most jobban izgatnak. Jó lenne egyszer egy saját kert, meg valami "becsületes" munka, éjszaka meg könyveket csinálnék. Nem írnék, (vagy csak keveset és titokban) hanem grafikuskodnék. Nagyon szeretem a könyveket. Boldog vagyok, hogy a Kéket megcsinálhattam. Az első oldaltól a végéig szerettem minden napot, amit ezzel töltöttem, pedig jó sok majdnem egyforma nap volt. Szerencsés vagyok, hogy az első komoly munkám mindjárt egy olyan volt, amit szerettem. Jobb kezdetet nem is álmodhattam volna.

OZ: Köszönöm. Jó volt együtt dolgozni veled, végül majdnem kedvet kaptam én is a Kéktúra egy-egy szakaszára. Sok sikert!
Kapcsolódó: Kéktúra