Csodák mindig történhetnek - Interjú Gáspár Ferenccel
„Az ugyanis nem munka, hogy egy ember beszél, és száz hallgatja. Ezért fölösleges Tokajra, vagy bárhová elutazni. És ehhez nem kellene feltétlenül sok pénz, aminek a hiányára ilyenkor hivatkozni szoktak. És el kellene attól a képtől szakadni, amit egy úgynevezett „hivatalos” Írótábor takar, amely mindenkor meg akar felelni valamiféle konkrétan ki nem mondott, de mégis a szervezők szerint elvárt politikai elképzelésnek” – interjú Gáspár Ferenccel a Magyar Prózaíró Műhely elnökével, az Ördögvér és más regények szerzőjével a 38. Tokaji Írótábor kapcsán. A beszélgetést vitaindítónak szánjuk, nem csak Tokaj kapcsán, hanem a magyar próza helyzetét illetően is.
Csodák mindig történhetnek
Interjú Gáspár Ferenccel
Milyennek találtad a 38. Tokaji Írótábort?
Amióta szekciók vannak, vagyis választani lehet a különböző előadások között, mindenképpen jobb a tábor, bár sajnos én bennem annyi rossz tapasztalat halmozódott fel, hogy ezúttal egy előadást sem hallgattam meg. Igaz: én nem így képzelem el a tábort, hogy előadásokat hallgassak. Amúgy a második nap estéjén mindig van felolvasás, és akkor ott ül az egész tábor, mivel utána következik a borkóstoló. Ezért
aztán akármilyen rossz szövegek hangzanak fel, lelkiismeretesen végig unatkozzuk, mert különben nem kapunk ingyen bort.
Ezúttal azonban annyira gyengén indult ez a program, hogy néhányan mégiscsak kijöttünk, vállalva ennek az ódiumát, vagyis, hogy szomjan maradunk. Később mások mondták, hogyha türelmesebbek lettünk volna, hallhattunk volna jó szövegeket is...
Mik a korábbi tapasztalataid?
2007-ben már annyira unalmas volt a tábor, hogy akkor Cselenyák Imrével – ő az egyesület alelnöke –, írtunk egy levelet Serfőző Simonnak, aki akkor a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke volt, hogy
mindenképpen változtatni kellene az eddigi gyakorlaton,
mert lassan már csak tolószékes emberek lesznek itt, a Tisza partján. Ennek a levélnek köszönhető a mostani szekció-rendszer.
Mit és min kéne szerinted változtatni?
Akkor részletesen felsoroltuk: a szekciók mellett (pontosan kitértünk a három teremre, három választható lehetőségre, tehát semmi olyan nem valósult itt meg, amit mi nem írtunk le!), hogy jó lenne, ha színesedne a program, vagyis meglehetne hívni színházi társulatokat, lehetne filmvetítést tartani, s utána megvitatni a látottakat, és mivel az emberek, s főleg az írók alapvetően játékos természetűek, ki lehetne írni különböző versenyeket, feladatokat, akár előre is. Például írjunk borverseket, haikukat, tárcákat, novellákat stb. Helyben lehetne minivígjáték íróversenyt tartani, s akár azonnal előadni diákszínjátszókkal, vagy saját magunkkal! Egyperces novellát írni, Ki mit tudott rendezni az írókkal.
Alapvetően ez lenne egy írótábor lényege szerintem: a munka, de nem az izzadságszagú, hanem a kötetlen, ami már-már szórakozás,
és amit más táborokban, például Szegeden – úgy látszik – meg tudnak valósítani. Az ugyanis nem munka, hogy egy ember beszél, és száz hallgatja. Ezért fölösleges Tokajra, vagy bárhová elutazni. És ehhez nem kellene feltétlenül sok pénz, aminek a hiányára ilyenkor hivatkozni szoktak. És el kellene attól a képtől szakadni, amit egy úgynevezett "hivatalos" Írótábor takar, amely mindenkor meg akar felelni valamiféle konkrétan ki nem mondott, de mégis a szervezők szerint elvárt politikai elképzelésnek. Magyarul: ez az a tábor, amely a múlt rendszer óta csupán annyit változott, hogy időben rövidebb lett, amúgy szinte előre lehet tudni, hogy melyik nap, melyik órában, mi történik. A program hivatalos része évtizedek óta változatlan.
Melyik az a szegedi tábor, amelyet mintaként említettél?
A Fantasy-írók tábora, mely körülbelül egy időben volt Tokajjal. Cselenyák Imi járt ott. Kilencnapos tábor, de lehet rövidebb ideig is ott tartózkodni, tetszés és kedv szerint. Ott tényleg alkotás folyik, ahogy azt Imre elmesélte.
Milyen lehetőségei vannak szerinted egy fiatal prózaírónak Magyarországon napjainkban?
Fiatal prózaíró? Hát, úgy tíz évvel ezelőtt a Lyukasóra című lapban jelent meg egy-két novellám, és mint ilyen lézengő rittert engem is meghívtak egy rendezvényre, ahol Kondor Katalin megkérdezte az akkori főszerkesztőt, hogy a "nagy öregek" (Hernádi, Mészöly, Gyurkovics) mellett vannak-e fiatalok, akik írnak a lapba? Hogyne, hangzott a felelet: Végh Attila, Gáspár Feri, Barna. T. Attila. Nos, én 57-es vagyok, Végh Attila azt hiszem 61-es születésű, Barna T. Attila, talán tíz évvel fiatalabb nálunk. Ez eléggé jellemzi az akkori nevetséges helyzetet (nem voltunk már olyan fiatalok, és egy évben két alkalomnál többször nem lehetett megjelenni), mára ez egy kicsit javult, köszönhetően az internetes portáloknak, mint akár az Irodalmi Jelen, vagy a Spanyolnátha stb. De akkor is volt olyan irodalmi lap, ahol egy fiatal író is publikálhatott, de hetilap csak egy volt, az És.
Az irodalmi lapoktól kapott honorból egyébként nem hogy megélni nem lehet, de jószerivel egy előkelőbb étteremben egy vacsorát sem tudsz kifizetni.
Mivel az egy-két sztárírón kívül nincs igazi anyagi és erkölcsi megbecsülés, a szakembernek nehéz megmondani, ki az igazán jó író vagy költő, az olvasónak még ennél is nehezebb, ezért ő úgy dönt, inkább nem olvas magyar szerzőt, ezzel még nehezebb anyagi helyzetbe hozva az írókat.
Nem oly rég megjelent egy kiváló antológia, amelyben tág metszetét mutattátok meg az új magyar prózának. Van élet Esterházyn túl is?
Jó, hogy említetted Eszterházyt! Ő az egyébként, akinek szerintem még van humora, s időnként olvashatóak az írásai. A mi antológiánkban (Mobil kávéház) nem azt az utat szeretnénk követni, melyben befutott, vagy kevésbé befutott írók nyelvi játékokat játszanak, ez az olvasóközönséget szerintem nem érdekli. Annak ellenére mondom ezt, hogy bizonyos szerzőknek nagy példányszámban fogynak el a köteteik, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy aztán el is olvassák ezeket a sztárolt írókat. Megkülönböztetném ugyanis az olvasót attól a könyvvásárlótól, aki csak azért vesz könyveket, mert van az ágya fölött egy könyvespolc, és/vagy föl akar vágni a barátainak a gyűjteményével. És azt az utat sem követjük, melyben érzelmesen, realistán, tehát abszolút közérthetően vannak unalmas történetek elmesélve. Én személy szerint szeretem a humort, a keser-édes dolgokat, vagy azt a mágikus, szürrealista irodalmat, amely Bulgakovhoz, Marquezhez, Jerofejevhez fűzhető. A realizmusban pedig a Gion Nándor féle poentírozós, kemény történetek tetszenek, ahol a humor is gyakran megcsillan.
Mi motivált Téged akkor, amikor kiadót alapítottál?
Jelmondatunk a "történelem másképpen".
A magyar történelmet szeretnénk népszerűsíteni
(a királyi többes a feleségemet és engem takar) a megszokottól kalandosabban, humorosabban, vagy éppen új tényekkel, más megvilágításban tálalva, elsősorban a 10-18 éves korosztályt megcélozva, de a felnőtteket sem elfelejtve. Ezért adtuk ki Ősz Gábor anekdotikus formában megírt, de érettségire is használható történelem könyveit, Marossy Endre hadtörténész két művét (személyesen felkereste a csatatereket, és ott olyan megállapításokat tett, amit mások az íróasztal mellől nem vehettek észre), és az én kalandos-időutazásos regényeimet. Ezenkívül még számos kiadványunk volt, egy kuriózumot említenék, Eugen Kogon Az SS-állam című könyvét (alcím: A koncentrációs táborok története), melynek Németországban rengeteg kiadása volt, az első már 1946-ban megjelent, közvetlenül a háború után, magyar nyelven viszont mi adtuk ki elsőnek.
Hogyan sikerül talpon maradni a könyvkiadás világában?
Sehogy. Vagyis 2002-ben remekül fogyott a könyv, úgy tűnt ebből a tevékenységből meg lehet élni. Annyi bevétel érkezett és annyi támogatás, hogy több alkalommal még – nagy sikerű – országos vetélkedőket is tudtunk szervezni a diákoknak. Aztán 2004-től rozsda került a fogaskerekek közé, az eladott példányszámok egyre csökkentek, a támogatási források bedugultak (ismerős a szöveg?), mostanra pedig úgy állunk, hogy idén nem volt kiadott könyvünk, és valószínűleg nem is lesz. De teljesen abbahagyni nem érdemes, hiszen a könyvek kint vannak a boltokban, s csodák mindig történhetnek...
Milyennek látod ma az irodalomtanítás helyzetét és a jövő olvasógenerációjának ízlésvilágát? Valóban gond az, hogy János vitéz helyett Harry Pottert olvasnak, vagy ez egy természetes folyamat, és a magyar kulturális élet képviselőinek kellene alaposabban körbetekinteniük?
Nem gond.
A lényeg, hogy olvassanak!
De ha már a János vitézt említetted, meg kell jegyeznem, hogy minden évben összegyűlnek a pedagógus szakma vezetői, írók, újságírók, politikusok és azon vitáznak, szörnyülködnek, hogy nem olvasnak a gyerekek, és hogy ezek az egykor remek kötelező olvasmányok valahogy nem fedik a mostani ifjúság ízlésvilágát. Nyilas Misi egy lúzer, és bármilyen szép az a történet, a mai nyolcadikosok győztesek szeretnének lenni, és ez részükről természetes, sőt szerintem egészséges pszichét mutató igény! Aztán ott van a Pál utcai fiúk, ahol azért van sok nyerő típusú gyerek, de az igazi főhős mégiscsak ez a szerencsétlen Nemecsek Ernő, akit állandóan vízbe nyomnak, és nem elég, hogy meghal, de még a nevét is csupa kis betűvel írják le osztálytársai. S ezek az okos emberek valahogy nem veszik észre, hogy érdekes módon az általad említett ötödikben tanult János vitézzel, a hatodikos könyvben szereplő Toldival, a hetedikesek Ludas Matyijával soha nincsen semmi baj! Pedig például Fazekas Mihály műve kifejezetten nehéz olvasmány! De ezek mégis olyan hősök, akik nyernek, akikkel azonosulni lehet! Félre ne érts: én nem állítom azt, hogy az együttérzés, a részvét megélése nem fontos! Nagyon is fontos! De ha állandóan ilyeneket olvasunk, olvastatunk, a végén már mi is fanyalogni kezdünk: miért nem bátrabb egy kicsit ez a szegény Nyilas Misi, miért nem csap az asztalra végre, mikor megeszik a pakkját?! A másik probléma pedig már akkor is létezett, amikor én jártam iskolába, konkrétan, hogy miért nem olyanokat olvastatunk az iskolában, amik a mai életről szólnak, vagy ha nem a mai életről szól a mű, akkor is mai írók írják, mostani szóhasználattal. Az ilyesmit ugyanis sokkal könnyebb megszeretni, mint azt a Jókait, vagy Mikszáthot, akiknek egyes műveit, csak szótárral a kézben lehet megérteni. Tehát akkor jöjjön Harry Potter! És ha már megszerette a fiatal az olvasást, akkor szépen, óvatosan át lehet vezetni azon kincsek felé, amelyeket a fenti írók – és még sokan mások – teremtettek meg. Mert tényleg igazi kincsek azok, de olyanok, mint Andrzejewski könyvében a hamu mélyén a csillagfényű gyémánt: a jövő ígéretei a múlt nagy regényei, de meg kell dolgozni értük, le kell pucolni róluk a hamut, a port. Másképpen nem megy. Végül is: olvasni jó, olvasni élvezet. Mert az olvasás ugyanolyan művészeti tevékenység, mint az írás, ezt rosszkedvből, erőszakkal nem lehet csinálni. Ezt kellene megérteni mindenkinek, aki az oktatás és a kultúra területén döntéshozó. Tanulja meg a gyerek, hogy miről szól a Légy jó mindhalálig, ha kérdezik, el tudja mondani néhány mondatban, hogy miről szól. De olvasni, azt olvassa, amit szeret. "Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz, s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szívében néha elidőz a tigris és a szelíd őz" – írta József Attila. És azt hiszem, ennél szebben ezt nem lehet mondani.
(Készítette Boldog Zoltán és Weiner Sennyey Tibor)
Kapcsolódó:
