A nyomtatás luxusa – Interjú Balázs Imre Józseffel

Balázs Imre Józsefet, a Korunk folyóirat főszerkesztőjét kérdeztük a 38.Tokaji Írótáborban határokról, régiókról, átjárhatóságról, pályakezdésről, az internetes és a nyomtatásban való megjelenésről és a dizájn fontosságáról.

A nyomtatás luxusa

– Interjú Balázs Imre Józseffel

Már az idei Könyvhéten is úgy éreztem, hogy megindult egy Trianon-cunami, és mivel a 90. évforduló volt, ez szinte természetesnek mondható. Utána láttam, hogy a határontúliság egyre divatosabb téma lesz mind a magyar sajtóban, mind pedig itt a Tokaji Írótáborban is. Mi a véleményed erről? Szerinted most reneszánszát éli az a fogalom, hogy határontúliság?

Remélem, hogy nem. Az az igazság, hogy egy keretről van szó voltaképpen – és erről az írótáborban beszélgettünk több résztvevővel is. Nagyon jó ez a keret arra, hogy ismereteket terjesszünk és osszunk meg. Tehát, ha valaki nem ismeri a konkrétumait egy adott régiónak, vagy mondjuk nem járt még Erdélyben vagy a Vajdaságban, akkor így nagy sűrűségben szerezhet információkat róla, de szerintem nem az a cél, hogy ezt a keretet fenntartsuk hosszú távon, mert egyre kevésbé releváns, éppen azáltal, hogy az átjárhatóság a cél, és a mindennapi tapasztalat is. Az elmúlt évtizedben már sokkal könnyebb volt könyveket eljuttatni egyik helyről a másikra, mint korábban. Nem volt olyan rég az az időszak, amikor euróval a zsebünkben utaztunk a vonaton, és a vámosnak meg kellett mutatni a határon, hogy hány 100 euró van nálunk, ahhoz, hogy átjöjjünk Magyarországra. Szerencsére most már ez is csak egy múltról szóló anekdota. Egyre átjárhatóbbak a határok, és szerintem ezt a tokaji tábort is érdemes úgy felfogni, mint egy állomást egy olyan majdani tanácskozás előtt, ahol már nem kell ilyesmiről beszélni.

Azért is volt számomra érdekes ez az Írótábor, mert az egyes határon túli régiók megismerhették egymást. Szerinted kialakult párbeszéd, vagy mindenki csak elmondta a sajátját?

Korábban is volt már lehetőség egymás közvetlen megismerésére, már évekkel ezelőtt is. De volt például egy nagyon jó program, ami az idén zajlott, személyesen is részese voltam, azt a címet viselte, hogy Irodalmi Karaván. Többek közt Lakatos Mihály kezdeményezte, mint a határon túli irodalomért felelős pozícióban levő minisztériumi személy. Ennek keretében a különböző régiók irodalmárai felkereshették egymást a saját közegükben. Így jött Kolozsvárra például a kárpátaljai, a szlovéniai, a felvidéki magyar irodalmárok csapata, így mentek vajdasági írók székelyföldi turnéra. Így ment a Korunk Délvidékre egy felolvasókörútra. Én például a Vajdaságban idén jártam először. Nekem ez valóban fontos lépés volt, és ennek következményeként a Könyvhéten vagy itt Tokajban nemrég szerzett ismerősöket üdvözölhettem. Sosem azt látom, hogy egy ilyen tanácskozás, mint a mostani, önmagában megoldana egy problémát, hanem folyamatok vannak, amelyeknek ez egy állomása lehet.

A régiók közötti átjárhatóságon kívül volt egy másik fontos szekciója a Tokaji Írótábornak, ez a generációk közötti átjárhatóságot célozta meg, pl. a pályakezdők szekció, amelyben Te is érintett voltál. Hogyha el kellene azt mondanod pár mondatban, hogyan látod a mai pályakezdő fiatalok helyzetét a magyar irodalomban, mit tudnál mondani, milyen lehetőségei és milyen állomásai vannak egy pályakezdésnek?

Volt a kilencvenes évek elején egy folyóirat-alapítási láz, ami minden fiatal írót megérintett. Akkor összeszedték a nagyon jó, innovatív anyagokat, elmentek nyomdába, valahogy szereztek támogatást, esetleg egy-két szám is megjelent. Utána nem volt tovább pénz, és ezért megszüntették a folyóiratot.
Mit csinál most egy pályakezdő, hogyha pályát akar kezdeni? Nem kell ezeket a lépéseket megtennie, elég, ha négyen-öten összeállnak, és mondjuk közös blogot indítanak. Azt hiszem, a csoportos pályakezdés továbbra is a legjárhatóbb út, ettől figyelnek oda leginkább az emberre, és ez most már leggyakrabban internetes felületen keresztül történik. Lassan több mint tíz éve figyelve a folyamatokat, odáig jutottam, hogy szinte le szoktam beszélni az embereket, hogy nyomtatott folyóiratban gondolkozzanak: első lépésként, egy koncepció kidolgozásához, az együttműködés megszervezéséhez egyszerűbb az internetes megnyilatkozás. Ha ez hosszú távon tart, még mindig ráér az ember alapítani egy nyomtatott folyóiratot. Tehát ez az egyik szerintem, ami a mostani pályakezdést erősen meghatározza, az eleve interneten keresztül történő kapcsolattartás.
Vannak még jól működő dolgok, amiket a magyarországiak mindig megemlítenek a pályakezdésük folyamatában, például a sárvári tábor, vagy az erdélyiek esetében az Irodalmi Kreativitás Verseny, a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör felolvasásai. Vannak beavatási rítusok, amiken keresztül a pályakezdők eljutnak oda, hogy megmérettessenek. Itt Tokajban elhangzott a pályakezdők munkacsoportjában az a kérdés is, és ez is releváns végül, mivel főleg határon túli magyar írók ültek a munkacsoportban, hogy keresik-e a kapcsolatot a másik nyelvek, az ún. többségi kultúrák képviselőivel. Rögtön elhangzott néhány történet, hogy vannak erre példák és lehetőségek. Ezek sokszor – nem kell illúziókat kergetni – egyszerű udvarias gesztusok. Nem biztos, hogy mindig lényegi ez az összetalálkozása a kultúráknak, de fontos feszegetni a közömbösség határait.

Nagyon érdekes volt, amit mondtál a blogokról. A Telep csoport is a közelmúltban lett sikeres, manapság az Előszezon éli fénykorát. Szerinted miért fontosak még a nyomtatott folyóiratok? Milyen célközönséget szólítanak meg? Lehet egy olyan értelmezése a helyzetnek, hogy az idősebb generáció főleg a papír formában szeret olvasni, a fiatal generáció pedig interneten él merőben más kulturális életet? Hiszen nagyon kevés fiatal van, aki elmegy újságoshoz, megvesz 300 Ft-ért egy irodalmi lapot, vagy elmegy a könyvtárba ezért. Kényelmesebb mindez ingyen a gép előtt. Szóval van-e ilyen generációs kultúrafogyasztói törésvonal?

Jelenleg kétségtelenül van. Szerintem tíz év múlva ez már nem így merül fel. Az egyik gond az, hogy a professzionális megnyilatkozási forma különböző okok miatt még mindig a nyomtatás. Egyrészt, mert nagyon kevés az internetes lap, ahol honoráriumot fizetnek az embernek. Részben ezzel összefüggésben az is elég gyakran látható internetes felületeken, hogy szerkesztetlenül mennek fel anyagok, tehát hogy az a reflex, ami a nyomtatott folyóiratnál működik: a szerkesztő elolvassa, megszerkeszti, a korrektor kikorrektúrázza, és megy a nyomdába, az online formában nem mindig történik meg. Sokszor az internetnél a szerző egymaga felteszi a szövegét, mondjuk blog formátumban, ami azt is jelentheti adott esetben, hogy szerkesztetlen kéziratok kerülnek fel a netre. Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon ugyanúgy professzionálisnak fogják tekinteni az internetes jelenlétet, és már vannak olyan internetes fórumok, akik szerkesztenek és fizetnek.

Mennyire féltik a nyomtatott lapok a bástyáikat?

Ez érdekes, mert van, aki arról számol be nyomtatott lap képviselőjeként, hogy mióta honlapja van, azóta jobban odafigyelnek a nyomtatott folyóiratra is. Példányszám csökkenésekről ennek következtében – egyelőre legalábbis – nem beszélhetünk. Itt az a kérdés, hogy a nyomtatottságnak valószínűleg egy új jelentést kell kitalálni. Például, hogy ez egy luxustermék. Vagy hogy egy kötődésnek a jelzése az, hogy megrendelek egy folyóiratot, és nem egyszerűen interneten olvasom. Úgy, ahogy a zenekiadásban még mindig vannak olyan rajongók, akik azért is megveszik a hivatalos CD-jét egy zenekarnak, mert ők támogatni kívánják a zenekart. Lehet, hogy a CD borítója kicsit színesebb, vagy valami bónusz van a tokjában. A nyomtatott folyóiratok számára is ilyen lehetőségek vannak, de ezt talán középtávig lehet belátni. Nagy átalakulások vannak folyamatban. Léteznek olyan verziók is, hogy előfizetőssé tenni az internetes jelenlétet is. Ez még egy eldöntetlen meccs, azt gondolom.

A DNS folyóirat mutatkozott be tegnap a folyóirat szekcióban. Nagyon érdekes volt. Te is ott voltál? Láttad őket?

Nem, de ismerem a konceptjüket, hogy mindig egy egyedi tárgyat hoznak létre folyóiratszámként.

Magát a hordozót bolygatni meg egy kicsit, és így adni el a tartalmat. Most talán errefelé  indulnak el a folyóiratok. A Bárka is szépen kidolgozta az arcképes meg tipográfiailag is új megoldást. És nagyon sok más lap is, pl. az Új Forrás legutóbb új arculatot alakított ki. Szerinted mennyire érzik a nyomtatott lapok, hogy váltaniuk kell? Mennyire fontos a dizájn? Mennyire alkalmazkodás ez?

Van egy generációváltás, az Új Forrás esetében staféta-váltás – a lapoknál sokszor a szerkesztő átadja a nála fiatalabb, új főszerkesztőnek a stafétát, és ezt vizuálisan is jelezni próbálják a lapok. A Bárka, a Kalligram, a Műút, az Árgus a legszebb magyar folyóiratok. Ezek többé-kevésbé visszavezethetőek vizuális kivitelben a Nappali Ház típusú folyóiratra, amelyik a kilencvenes évek közepéig működött – egy korábban létező és most újra felfedezett irány ez tehát. A luxus felé közelítés egyik tudatos állomásaként is felfoghatjuk, és ez feltétele lehet annak, hogy a nyomtatott folyóirat-koncepció továbbra is működjön.

Készítette: Boldog Zoltán

Munkatárs: Benke Boglárka