Az üzletnek mennie kell
Szatmár nem csak földrajzi terület, amit háromfelé szakítottak, akár a királyi Magyarországot a török időkben, hanem szinonima, vagy ha úgy tetszik, allegória, a hűség allegóriája. Nem felejteni el, kik vagyunk, honnan jövünk semmilyen körülmények között. A regény onnan indul, és visszatér oda. Rámutat és érzékelteti, aki elfelejti, honnan jött, kiktől származik, az csak hadoválni tud, bármilyen jól felépített, jól hangzó retorikával, bravúrosan teszi is, arról, hogy mi Budapest, mi Magyarország, benne és kívüle a nemzet, a magyarság, mi Európa, s hogy ez mit jelent nekünk.
Az üzletnek mennie kell
Regényfelvezető interjú Prosenszky Róberttel
Onagy Zoltán: Róbert, különös kettősség, hogy miközben két lábbal a földön, azt írod a CV-ben, hogy "társadalom", és hogy: "nyilával a csillagokat lövöldözi". Egymás mellé (mögé) illesztve a két állítás inkább költőt feltételez.
Prosenszky Róbert: Szeretem a költészetet, viszont nem vagyok költői alkat. A lelkesedésem, a hitem, a mélységekbe és a magasságokba való révedés hajlama közelíti ugyan a személyiségemet költészethez, de ezzel együtt is, versírással csak szökőévben egyszer próbálkozom, súlyos egyéni traumák, identitásbeli vagy érzelmi válságok idején. Az Irodalmi Jelennél például „költőként” kezdtem, 2007 áprilisában, Pablo Neruda átköltésekkel, amikhez az inspirációt, a nyersanyagot Helsingørben, Hamlet városában szereztem, 2001-ben, ösztöndíjasként. Persze, angol fordításokat használtam az átköltéshez, mivel, spanyolul nem tudok. Ezek különben amolyan prózaversek, s ha írok is nagy ritkán verset, kizárólag prózában. Ilyen formán, ezek inkább átmenetek vers és próza között.
OZ: Szeretném, ha megértetnéd az olvasóval (és velem), hogy egy fiatalember, aki az üzleti szférában működik, hogyan nem látja, milyen helyzetben éli mindennapjait a kortárs magyar irodalom, miért nem nyomja száztíz százalékkal a napi kötelezőt az üzleti életben, pihenőidőben miért nem pihen, lógatja a lábát, készül a nagy dobásra, hogy EU-főnökei megduplázzák-háromszorozzák a fizetését. Amint tele a bankszámla, jöhet az irodalom, ha ugyan érdekes és izgalmas még.
PR: Érdekességképpen: miközben verseim vagy prózáim jelentek meg itt-ott, 2007-ben például, a Tesco személyzeti és vevőszolgálati junior menedzsere voltam, egy olyan közegben dolgoztam tehát, aminek semmi köze a költészethez, irodalomhoz, humanitáshoz. Azt nem láttam, s ma sincs széles rálátásom, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait a kortárs magyar irodalom. Anyagi szempontból sejtem, elég nyilvánvaló, emberi szempontból, hogy melyik író milyen emberként, előadóként, mennyire hiteles, hová tartozik, melyik klikkhez, táborhoz, oldalhoz, társasághoz, azt nem látom. Erre abszolút nincs rálátásom, mivel nem ápolok személyes kapcsolatokat a kortárs magyar irodalom képviselőivel, azokkal, akik annak tartják magukat. Őszintén szólva, nem ambicionálom magam arra, hogy bekerüljek írói kasztokba, csoportokba, vagy, hogy tőlük, általuk generáljak piárt magam vagy az írásaim köré. Ez a része nem érdekel. Nekem az a fontos, hogy teljes és hiteles életet tudjak élni, ami alapul szolgálhat ahhoz, hogy értéket közvetítsek az írásaimon, a tudásomon, és a személyiségemen keresztül. Persze az írást tanulni kell, mint bármilyen más mesterséget, s kell a tehetség is. Meg a kitartás. Meg az erkölcsi háttér, a bátorítás. Engem például a kedvesem bátorít, ha nem tenné, most nemigen írnék. És kell még sok minden más. Mentor, tudásanyag, kiadó, pénz – szóval, sok minden. A kultúra, az irodalom is piaci termék, s kell hozzá mindaz, ami egy piaci termék előállításához, értékesítéséhez szükséges. Részletesebben terjedelmi okok miatt ennek taglalásába nem megyek bele. A felvetés második része, hogy miért nem inkább a karrier 110 százalékkal, arra az válaszom: hogy ma Magyarországon az üzleti életben dolgozva éppen azt veszik ki belőled, ami kell az íráshoz, az irodalomhoz, és a teljes, értelmes élethez. Elernyed az energia, s nem jön az inspiráció, marad a sietség, a kapkodás, önmagunk és mások nyomorítása, nyúzása. Az üzletnek menni kell, ki kell termelni a költségeket, az adókat, és a profitot, gazdasági válság ide vagy oda, attól függetlenül, hogy éppen kik mondják meg a hogyant a magyar politikusoknak, bankoknak, stb. Mert ha például középvezetőként dolgozol az üzleti szférában, általában nem marad időd, energiád arra, hogy írj, de még olvasni is csak keveset tudsz, s inkább a sajtót.
OZ: A részletből az látszik, olyan vágányra sikerült betolni a mozdonyt (egyik lábával, hogy találjak egy láttató képzavart), a szociográfiáéra, amely vágányt láthatóan benőtte a szamárkóró, a dudva. Szociográfiába ma magyar író nem ül, mert a szociográfia fölötti uralmat átvette a könnyebben befogadható televízió, doku-film, és mert a szociográfia a mai élettempóhoz túl időigényes és kockázatos. Miközben kifejezetten szerencsés választásnak gondolom, az aggodalmaimat se hallgatom el. Az olvasó nem szívesen szembesül környezete nyomorúságával. A filmtől függetleníti magát, így szokta meg, így szocializálódott, de az olvasott szöveggel kénytelen azonosulnia, ha nem teszi, elunja, nem olvassa.
PR: Igen, ez így van, habár én nem kifejezetten szociográfiát 
írok, sőt. Kétségtelen, az első fejezetben dominálnak, és a további fejezetekben is lesznek szociográfiai részek. Hagyom, hogy a szöveg dinamikája több irányt nyitva, több irányba vigye az egyes részeket, ugyanakkor mindig előre tudom, mi az, amiről írni akarok, hogyan, milyen előadásmódban. Valóban, a szociográfia a mai élettempóhoz túl igényes és kockázatos, ellenben szoros köszönőviszonyban van a valósággal. Az olvasott-írott, esetleg még képekkel is illusztrált szociográfia számomra útmutató, nyersanyag, használati utasítás, jótállás a saját identitásomhoz, olyan tudásanyag, ami biztos kapocs a gyökereimhez. Segít, hogy ne felejtsem el, honnan jövök, tudjam, ki vagyok, ebben a rohanó, betegesen zavarodott, globalizálódó világban. Plusz, én így érzem a magam életében, spirituális átjáró az előző nemzedékekhez, így sokkal jobban át tudom érezni, ezzel a tudással, érdeklődéssel, narratívákkal, elmúlt életüket, világukat, próbálkozásaikat, reményeiket, kudarcaikat, örömeiket, szenvedéseiket, és úgy hiszem, ez a tudás, amit nevezzünk most szociográfiai jellegűnek, mindegy, segít abban, hogy ne menjek visszafordíthatatlanul vakvágányra az életben. Így vagyok az irodalommal is. Egyszemélyes, sajátos irodalmi identitásom fontos része az, amiről itt írok, fontosabb az olvasmányélményeknél, sokkal. A túl sok fikció sem jó.
írok, sőt. Kétségtelen, az első fejezetben dominálnak, és a további fejezetekben is lesznek szociográfiai részek. Hagyom, hogy a szöveg dinamikája több irányt nyitva, több irányba vigye az egyes részeket, ugyanakkor mindig előre tudom, mi az, amiről írni akarok, hogyan, milyen előadásmódban. Valóban, a szociográfia a mai élettempóhoz túl igényes és kockázatos, ellenben szoros köszönőviszonyban van a valósággal. Az olvasott-írott, esetleg még képekkel is illusztrált szociográfia számomra útmutató, nyersanyag, használati utasítás, jótállás a saját identitásomhoz, olyan tudásanyag, ami biztos kapocs a gyökereimhez. Segít, hogy ne felejtsem el, honnan jövök, tudjam, ki vagyok, ebben a rohanó, betegesen zavarodott, globalizálódó világban. Plusz, én így érzem a magam életében, spirituális átjáró az előző nemzedékekhez, így sokkal jobban át tudom érezni, ezzel a tudással, érdeklődéssel, narratívákkal, elmúlt életüket, világukat, próbálkozásaikat, reményeiket, kudarcaikat, örömeiket, szenvedéseiket, és úgy hiszem, ez a tudás, amit nevezzünk most szociográfiai jellegűnek, mindegy, segít abban, hogy ne menjek visszafordíthatatlanul vakvágányra az életben. Így vagyok az irodalommal is. Egyszemélyes, sajátos irodalmi identitásom fontos része az, amiről itt írok, fontosabb az olvasmányélményeknél, sokkal. A túl sok fikció sem jó. OZ: Három országban éltél ösztöndíjas fiatalként. Nyilván kiderül a szövegből, aminek ki kell derülnie, nem kívánom a poént lelőni. De egy-egy mondatban megfogalmazható a különbség a német, a dán és a szlovák mindennapok "mássága", ha összeveted a magyar mindennapokkal?
PR: Magasabb életszínvonal, ha dolgozol, meg tudsz élni, kiszámítható a jelened és a jövőd. Az ún. welfare state system működik, itthon nem, de nem is fog. Nincs miből. Korrupció nincs, vagy alig van, ugye Dánia, Ausztria és Németország az elsők között szerepel. Más mentalitás. Nyitottabb társadalmak, és nincs olyan, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, ha már az enyém kimúlt. Egészségesebb nemzeti önazonosság tudat, magasabb szociális kompetenciák, hatékony a számon kérhetőség rendszere, visszamenőleg is, több mosoly az emberi arcokon, kevesebb feszültség, gyanakvás és előítélet, sok pozitív kisugárzás, sokkal kevésbé megosztott, széthúzó társadalmak, még Szlovákia is manapság. Kontra Magyarország.
OZ: Három évig gimnáziumban tanítasz. Tanárnak lenni - nagy átköltésben - ugyanaz, mint írónak lenni. Felhívni a hallgató-olvasó-diák figyelmét azon összefüggésekre, amelyeket a tanár-író felismert, ők még nem. Megfelelő előgyakorlat volt három év a valóság felismeréséhez, elsajátításához, vagy a helyzet ennél sokkal rosszabb?
PR: Nem voltam felkészítve arra, amikor kiléptem az 
egyetemről az életbe, tanítani, hogy nem egy nyelvet beszélünk, nem azonos értékek mentén gondolkodunk az alattam lévő generációkkal. Pedig csak 8-10 év választott el tőlük. A módszertannal semmire se mentem. Sokat kellett magamon alakítanom, formálnom, míg tudomásul vettem, és elfogadtam, csak úgy tudok hatékonyan értékeket és tudásanyagot közvetíteni feléjük, ha rugalmas vagyok, s főleg, ha nem magamból indulok ki, vagyis abból, hogy engem mire tanítottak. Ennél nagyobb kihívásnak bizonyult, hogy értékeket, nyitottságot és új vagy más szempontokat közvetítsek a bebetonozódott idősebb kollégák felé. Nem voltam felkészítve arra még annyira sem, hogy sokkal rosszabb, sokkal súlyosabb dolgok történnek, hangzanak el a kollektívában, a tanáriban a tanárok között, mint az osztályteremben a diákokkal. A diákokkal, az alattam lévő generációkkal sikeres volt ez az előgyakorlat, a felettem lévő generációkhoz tartozó kollégákkal nem, vagy csak részben.
egyetemről az életbe, tanítani, hogy nem egy nyelvet beszélünk, nem azonos értékek mentén gondolkodunk az alattam lévő generációkkal. Pedig csak 8-10 év választott el tőlük. A módszertannal semmire se mentem. Sokat kellett magamon alakítanom, formálnom, míg tudomásul vettem, és elfogadtam, csak úgy tudok hatékonyan értékeket és tudásanyagot közvetíteni feléjük, ha rugalmas vagyok, s főleg, ha nem magamból indulok ki, vagyis abból, hogy engem mire tanítottak. Ennél nagyobb kihívásnak bizonyult, hogy értékeket, nyitottságot és új vagy más szempontokat közvetítsek a bebetonozódott idősebb kollégák felé. Nem voltam felkészítve arra még annyira sem, hogy sokkal rosszabb, sokkal súlyosabb dolgok történnek, hangzanak el a kollektívában, a tanáriban a tanárok között, mint az osztályteremben a diákokkal. A diákokkal, az alattam lévő generációkkal sikeres volt ez az előgyakorlat, a felettem lévő generációkhoz tartozó kollégákkal nem, vagy csak részben.OZ: Visszatérve az első kérdésre: mindenkinek azt tanácsolom, ha kérdez, ha nem, többnyire akkor is, hogy menekülj az irodalom környékéről is. Ha tehetséges vagy, még inkább. Az irodalom, különösen a magyar irodalom, ahol a politika mentén dől el, mit tekint irodalomnak egy-egy irodalmi tábor, ahogyan fogalmazzák: mi az érték, mi nem az, lutribb lutri, mintha a fizetésed lottóra költenéd. Az esély is annyi, ha nem kevesebb. A költő szerencsésebb. Költ egyet, és éli az életét. Az író odaszögezve íróasztalához. Mire kiderül, hibás döntés, már nem forgathatja vissza az időt. A körülményeket felmérve, a lehetőségeket számba véve úgy döntöttél, irodalom és próza. Semmi el nem tántoríthat. Jól látom?
PR: Ahogy már előzőleg is írtam, nem érdekel, mit tartanak értéknek, irodalomnak az egy-egy írói táborhoz magukat soroló vagy nem soroló kortárs magyar írók. Értem, ha ezt az előjogot maguknak kisajátítják, és jelen esetben, ahogy te is írod, erről van szó. Persze, más a kritika, különösen az építő, a javító, amiben ott van nyíltan vagy leplezve, de érzékelhetően, a mentori vagy a kollegiális jóakarat. Engem az érdekel, mi az, ami nem relatív. Szerintem ilyenek az emberi értékek, s valahol, szükségszerűen az irodalom is. Igen, úgy döntök, irodalom és próza.
OZ: Mutasd be az olvasónak a regényt, mintha kedves nőről beszélnél. Honnan jön, mit képvisel, merre tart, milyen tervek, célok éltetik?
PR: A regény, mint minden igazi irodalmi szöveg, nem csak a költői, vagy a drámai, hanem a prózai is, belülről, mélyről jön, s akár a vonzalom, a vágy, a kívánt, szeretett nő iránt egy beteljesült kapcsolatban, később ismeretté, szilárd meggyőződéssé, tudássá fejlődik. Így vált bennem folyamatosan az első moccanások megérzése után ismeretté, strukturált tudássá, koherens üzenetté ez a regény. Másrészt, észrevehetően abból a világból táplálkozik, amiben felnőttem, s amit az óta megéltem, olvasmányélményekből, fikcióból kevesebbet merít, ezért is erősebb az érzelmi töltése. Szatmár nem csak földrajzi terület, amit háromfelé szakítottak, akár a királyi Magyarországot a török időkben, hanem szinonima, vagy ha úgy tetszik, allegória, a hűség allegóriája. Nem felejteni el, kik vagyunk, honnan jövünk semmilyen körülmények között. A regény onnan indul, és visszatér oda. Rámutat és érzékelteti, aki elfelejti, honnan jött, kiktől származik, az csak hadoválni tud, bármilyen jól felépített, jól hangzó retorikával, bravúrosan teszi is, arról, hogy mi Budapest, mi Magyarország, benne és kívüle a nemzet, a magyarság, mi Európa, s hogy ez mit jelent nekünk. Ebből az aspektusból nézve, a regény a hiteles identitást képviseli, ami, meggyőződésem szerint, az egészséges nemzet és társadalom erkölcsi, mentális alapja. Közelebbi célom, hogy könyvemmel, a magam módján, az olvasót az olvasmányélményen keresztül támogatva, hozzájáruljak identitásunk, összetartozásunk erősítéséhez. Ahhoz, hogy mindnyájan magunkba nézzünk, s a sok tülekedés közepette megálljunk, s megkérdezzük: kik vagyunk mi valójában?
Kapcsolódó: Hagyaték - Prosenszky Róbert regénye 1. részlet
--------------------------------------
Prosenszky Róbert, született Fehérgyarmaton, 1975. november 23-án. Ezer szállal kötődik szűkebb pátriájához, Szatmárhoz, jóllehet, lehetőség arra nincs, hogy ott éljen, ott alkosson – a súlyos társadalmi esélyegyenlőtlenség, a magas munkanélküliségi ráta, a helyi megélhetési politikusok inkompetenciája miatt, többek között. Egyetemi tanulmányait Budapesten, az ELTE bölcsészkarán végzi, 1996 és 2002 között. Történelmet, irodalmat és kommunikációt hallgat. 2000 és 2002 között ösztöndíjasként Németországban, Dániában és Szlovákiában tanul. 2002 és 2005 között középiskolában tanít Kecskeméten. 2005 óta az üzleti szférában dolgozik külföldi tulajdonban lévő cégeknél. Budapesten él. Szabadidejében ír, olvas, várakhoz látogat, túrázik a Kárpátokban és az Alpokban, társalog. Több helyen publikált már, önálló kötete nincs. Párkapcsolatban él, gyerek még nem született. Nyilas, s ahogy Jókai Anna vallja önmagáról, lábaival a földön áll, de nyilával a csillagokat célozza.
november 23-án. Ezer szállal kötődik szűkebb pátriájához, Szatmárhoz, jóllehet, lehetőség arra nincs, hogy ott éljen, ott alkosson – a súlyos társadalmi esélyegyenlőtlenség, a magas munkanélküliségi ráta, a helyi megélhetési politikusok inkompetenciája miatt, többek között. Egyetemi tanulmányait Budapesten, az ELTE bölcsészkarán végzi, 1996 és 2002 között. Történelmet, irodalmat és kommunikációt hallgat. 2000 és 2002 között ösztöndíjasként Németországban, Dániában és Szlovákiában tanul. 2002 és 2005 között középiskolában tanít Kecskeméten. 2005 óta az üzleti szférában dolgozik külföldi tulajdonban lévő cégeknél. Budapesten él. Szabadidejében ír, olvas, várakhoz látogat, túrázik a Kárpátokban és az Alpokban, társalog. Több helyen publikált már, önálló kötete nincs. Párkapcsolatban él, gyerek még nem született. Nyilas, s ahogy Jókai Anna vallja önmagáról, lábaival a földön áll, de nyilával a csillagokat célozza.
