Irodalmi Jelen

Csak jutna el az olvasóhoz időben...

2010. október. 05. - 05:50

Aki átköltözött, áttelepült ugyanazon a kultúrán belül maradt. Én ezt hittem, hiszem és ezt remélem. Hogy ne legyek mégis ennyire patetikus: kérdezzük meg most Kányádit, hogy érzi magát, hogy érezte magát asz elmúlt tizenöt-húsz évben a Döbrentei téren. Nekem is volt olyan barátom, aki átment a túloldalra Váradon, amikor megtudta, hogy beadtam a kérelmemet 1979-ben, alig néhány év múlva összefutottunk az egyik belvárosi utcában, akkor nem futott át látványosan. Bonyolult dolgok ezek, az ember lelkében és fejében zajlanak, jönnek létre ezek a döntések, ráadásul többnyire egyazon időben.

Csak jutna el az olvasóhoz időben…

Októberi beszélgetés Csiki Lászlóról

Onagy Zoltán: A hetvenes években, a nyolcvanasok közepéig nem ismertem, vagy nem maradt meg a neve, pedig haza járt az Utunk, a Korunk megvásárolható ekkor még az újságosstandokon. Pedig innen ismerem K. Jakab Antalt, Páskándit, Mózes Attilát, Páll Lajost. Szerinted miért nem ragadt meg a neve a kezdetektől?

Kőrössi P. József: Nehéz lenne erre éppen nekem válaszolnom, a te hibád. Akkor már túl volt a Megyei Tükör

periódusán, Bukarestben élt, a Kriterion egyik szerkesztője volt és folyamatosan jelentek meg versei, novellái az Igaz Szóban, az Utunkban, napilapokban is. A Korunkban legfeljebb véleményt nyilvánított, mint egy fórumon szokás volt akkor még, vitatkozott. Volt hangja akkor is.

OZ: Úgy tűnik, nem csak az én fejemben. Ennek mi az oka? Az életmű harmincöt kötet, versek, drámák, kispróza, regények. Miért? Miért szorult pályaszélre? Ez a pályaszélet te, aki sokkal közelebbről látod, ugyanígy pályaszélnek nevezed?

KPJ: Soha nem volt a pálya szélén, bár azt, hogy hol van a pálya széle mindig érzékelte. Romániában, és áttelepülése után Magyarországon is. Mindig tudta, hogy a politika folyamatosan jelen van ott, ahol az irodalom megjelenik. Nem szerette ezt, de tudta, és érzékelnie is kellett, hiszen szerkesztőségekben, kiadóknál dolgozott ott is itt is hosszú ideig. Sokan vitatják, miután nekrológom, sírbeszédem megjelent, ennek ellenére tartom: nagy író, jelentős, hosszú ideig megkerülhetetlen (különösen, ha Erdélyről, a magyarságról európai módra vagyunk képesek gondolkodni) gondolkodó is volt – aki teljesen nem futotta ki magát. Nem marad kifutópályán, de tehetsége, alkalmasságához képest nem is futotta ki magát. Sok mindennel lehetne magyarázni ezt, nem kell. Az életmű remek, a szerzője mindent tudott.

OZ: 1984-ben települ Magyarországra. Túl a közismert tényeken, hogy Kárpátok Sólyma és egyebek, tudtoddal volt valami konkrét oka, hogy elhagyja a szülőföldjét, hiszen Kádár és Aczél uralma hasonlóképpen diktatúra, ha puhának is nevezi az utókor. Az író meglehetősen röghöz kötött, rosszabb a helyzete a középkori jobbágyénál. Komoly kényszerítők ok nélkül nem csomagol, nem hagyja ott a mindig ihlető hazai terepet.

KPJ: Bár sokat horgásztunk együtt, erről keveset tudok. Azt tudom mondani, amit magamról sejtek: előbb pusztulok (alkohol, stb.), ha maradok. Neki azonban gyermekei voltak, jövőkép nélkül. Nagyon nagy motiváció. A szekut, ha megjött, még vissza lehetett (talán) utasítani, de amikor gyermekeid jövője annak árnyékában ide-oda lebeg, lehetnek soha meg nem bocsátható gyenge pillanatai, és lehet egy megbocsátható pillanatod. A kérdés az, mi történik a döntés után. Laci jól döntött, pontosabban: ők jól döntöttek, a pálya sem tört meg.

OZ: Két emlékezetes pillanat a nyolcvanas évekből. Az első, hogy Vácra költözik egy olyan lakásba, ahová gyakran feljártam korábban. Rózsa Bandi (Endre, egy másik elfelejtett költő) lakótelepi lakásáról beszélek, ahol maga köré gyűjtötte a környék kezdő irodalmárait. Ezt a harmadik emeleti három szobát kapta meg, Csiki a legenda szerint visszaadta a Postának a Rózsa Bandinak alanyi jogon járó telefont, mondván, neki nem kell. Nagy derültséget okozott, nem értette senki, a madzagos telefont aranyárban mérték akkoriban, lehetetlenség volt hozzájutni.

KPJ: Jellemző rá. Az is hogy nem érti, meg az is, hogy akkor is meglépi, ha abszurd. (Ezt a mondatot, azt hiszem egy egészen

picit sikerült az ő nyelvén megfogalmaznom. Ennyire gyönyörű „hülye” volt. A halat is visszadobta, ha nem volt méretes, és nem fogadta el a szomszéd horgásztól, ha az felajánlotta a méretest. Megjegyzem, mindig fogott, és az utolsó fogás, amikor mi már csomagoltunk mindig az övé volt. Tanú rá Podmanizcky Szili.

OZ: A második pillanat rövidke ÉS-publikáció, amelyben azt mondja, ha valahol megkorbácsolt elnyomottakról, megalázott kisebbségekről olvas, és sorolja, palesztint, csecsent, ingust, tibeti és afgán parasztot etc, az mindig az ő személyes megalázottsága egyben. Annyira plasztikus és emlékezetes szöveg volt, hogy eztán évekig mindent kétszer elolvastam, amit találtam tőle. De néhány novellán, csíkba hazatérő elbeszélésen kívül mégsem maradt meg szinte semmi. Ez azért történt így, mert a recepciója vékony, ami nem igaz, végiglapoztam, a kritikai fogadtatás bő volt és sokszínű, vagy mert az ember elvárja, hogy elismert szakíró fogalmazza meg neki, mit tartson nagyon jónak?

KPJ: Semmit nem tett azért, hogy felismerjék, semmit azért, hogy megértsék, semmit azért, hogy népszerű legyen. Még csak nem is titokzatoskodott. Ebben, igaz, nem volt okos, a góbéságát, ami megvolt neki, nem a maga elismeréséért használta. Pózok persze voltak, elfogadhatóak. A Kínai védelmet, a Titkos fegyvereket olvasd meg az Ajakírt, ha férfiként sírni akarsz, meg bátrabb lenni, mint voltál azelőtt.

OZ: Két dolog ütötte meg a szememet néhány napja, amikor A bőség zavarába végre a Csiki László szócikkhez kerestem adalékokat saját tudományom kiegészítendő. Az első: "Nemcsak az irodalom – az életművét végre helyre kéne tenni –, de a színház is sokkal tartozik Csiki Lászlónak." Soha nem olvastam arról, látni meg főleg nem láttam, hogy – mondjuk – az elmúlt tizenöt év jelentős drámaírója volna, még hasonlót sem. Ha közli valaki, megnézem valahol, olvasom a drámáit. Hogyan van ez?

KPJ: Megjelentek a színdarabjai is, nem néztem utána, legutóbb talán 1989-ban, játszották is, de rendezni őt csak Harag György tudta. Egy előadását láttam, az hiszem, Az öreg ház-nak (nem biztos, hogy ez a címe, és szándékosan ma nem nézek utána). Döbbenetes erejű. Kipakolnak egy lakást, ki a régmúltját, ki a múltját ki a jelenét, tehát jövője sincs. Asszony érezhet hasonlót egy életre kinyúló néhány perces abortusz alatt.

OZ: A másik az emberre vonatkozik, a horgásztársra, tőled való: "Ivott. Ki nem?! Sokat ivott. Ki nem sokat?!" Valóban? Ivott?

KPJ: Ivott, iszol, iszunk.

OZ: Kányádi Sándor tizenvalahány-húsz évvel ezelőtt "hazahívó szavak" címmel kétségbeesett felhívást intézett a kitelepült erélyi értelmiségiekhez, írókhoz, tanárokhoz. Kányádinak ismert egy másik kitételére is: „akik elmentek közülünk, nem voltak közülünk valók”. Csiki azt válaszolta erre a nem mellékes kérdéskörre, a könyveivel, műveivel kíván részt venni az erdélyi szellemi életben, de a valós élete Magyarországhoz köti. Súlyos dilemma. Súlyos dilemma a hazamenni, a nem menni haza? Egyáltalán van ennek a kérdésnek a mai viszonyok közt értelme?

KPJ: Aki átköltözött, áttelepült ugyanazon a kultúrán belül maradt. Én ezt hittem, hiszem és ezt remélem. Hogy ne legyek mégis ennyire patetikus: kérdezzük meg most Kányádit, hogy érzi magát, hogy érezte magát asz elmúlt tizenöt-húsz évben a Döbrentei téren. Nekem is volt olyan barátom, aki átment a túloldalra Váradon, amikor megtudta, hogy beadtam a kérelmemet 1979-ben, alig néhány év múlva összefutottunk az egyik belvárosi utcában, akkor nem futott át látványosan. Bonyolult dolgok ezek, az ember lelkében és fejében zajlanak, jönnek létre ezek a döntések, ráadásul többnyire egyazon időben.

OZ: Nincs egy hónapja, hogy Sepsiszentgyörgyön jártam, megjegyzem, először, és bármerről nézem, mintha magyarországi kisváros volna az Alföldről, beton és beton, betonvirágtartókkal körbebetonozva, bevásárlóközpontok, mcdonald's, márkaboltok. Ehhez képest Csiki csodavárosról ír elbeszéléseiben. Így múlnak el, kopnak le a tegnapot, tegnapelőttöt felidéző, megtartó átfedések? Netán a szentgyörgyi olvasó a valós látvány ellenére is tudja, mit olvas, amikor Csiki Lászlót olvas?

KPJ: Tudja, csak jutna el hozzá! Időben, minden.

*********************

Csiki László 1944. október 5-én született Sepsiszentgyörgyön (Románia) és 2008. október 3-án halt meg Budapesten. Költő, író, a román irodalom fordítója. Egy ideig a bukaresti Kriterion Könyvkiadó, illetve a kolozsvári Utunk hetilap szerkesztője volt. 1984 óta Magyarországon élt.

Díjai:

A Román Írószövetség Prózadíja 1977.

Füst Milán-díj 1987.

A Jövő Irodalmáért díj 1988.

József Attila-díj 1990.

Kortárs-díj 1993.

Déry Tibor-díj 1997.

Bezerédj-díj 2000.

Salvatore Quasimodo-díj 2006.

Kőrössi P. József: Költő, író, irodalomszervező, szerkesztő, publicista, könyvkiadó.