A lírát nem kell megmenteni – Interjú Beck Zoltánnal, a 30Y frontemberével
A Tizenkét legszebb magyar vers konferenciasorozat ajkai állomásán kaptuk mikrofonvégre Beck Zoltánt a programhoz kapcsolódó 30Y koncert után, akitől megtudhattuk, hogy miképpen fonódhat össze néha könnyűzene és líra, melyet talán nem is kell annyira féltenünk. – Boldog Zoltán interjúja
A lírát nem kell megmenteni
– Interjú Beck Zoltánnal, a 30Y frontemberével
– Miért gondoltatok arra, hogy egy könnyűzenei koncertet kapcsoltok a Tizenkét legszebb magyar vers konferenciához?
– Ennek erős személyes indíttatása van, hogy gyorsan beelőzzem azt a feltevést: a 30Y esetleg azt képzeli, hogy nagyszerű költői szövegeket zenésít meg. A 30Y nem költészetet csinál. A 30Y egy rockzenekar. Ami miatt vállaltuk ezt a koncertet, annak viszonylag egyszerű oka van: Fűzfa Balázs, aki a Tizenkét legszebb magyar vers sorozat atyja, jó ideje kérdezgeti tőlem, hogy melyik legyen az a rendezvény, amikor a zenekar is be tud kapcsolódni mindebbe. Az előző kötetben megtisztelt azzal, hogy egy Babits-improvizációmat, az off-babitsot közölte. Nyilván egy ajkai történetre mondtunk igent, ami részint azért fontos, mert Nagy Lászlót emeli a zászlajára, részint azért, mert néhányan önző disznók vagyunk a zenekarból, hiszen Ajkán születtünk. Így viszonylag adta magát a történet, hogy az ajkai alkalomra mindenképpen igent próbálunk mondani. Nagyjából ennyi a rövid történet.
– Neked a TOP 3-ban benne van a Ki viszi át a Szerelmet című vers?
– Nincs.
– Mi szerepel a legjobb három verset tartalmazó listádon?
– Nem tudom, hogy van-e ilyenem. Ha lenne, nem lenne benne. A tizenkettőbe meg biztos beférne, de nem akarok beleszaladni abba, hogy hogyan gondolkodom a líráról, vagy hogyan nem. Egyrészt azért, mert elég fáradt vagyok, másrészt mert most már leginkább csak kocsma-filozófia lenne, amit mondani tudnék ennyi kötelező vendégpálinka után, amit olyankor el kell fogyasztanod, amikor olyan helyen játszol, ahol nagyon sok olyan ember van, akik még azelőttről ismernek, minthogy te elképesztően nagy sztár lettél volna. Ilyenkor nyilván minden barátodat a kebledre öleled, ahogy az illik, vagy ahogy az evidens. És aztán nyilván elfogynak azok a pálinkák, amiktől aztán nehéz jól vagy pontosan fogalmazni.
– Mikor folytatjátok azt a sorozatot, amit még a Jónás Tamás versekkel kezdtetek el, hogy néha kiálltatok a színpadra egy versfeldolgozással, például az említett szerzőtől éppen a Nóta cíművel?
– Alighanem azt nem sorozatként képzeltük el. Van a zenekarnak egy másik kalandja, ami Szentimentálé néven fut, amit évről évre megrendeztünk 2003-2004 óta, mert vannak egyszerű dalok, amiket egy szál gitárra vagy egy zongorára írok, és kevésbé férnek bele a zenekar repertoárjába, de közben nagyon a szívünkhöz nőnek, és nem akarjuk elveszteni egyiket sem. Szóval dolgozunk egy Szentimentálé sorozaton, de nagyon ritkán játsszuk, éppen azért, mert valahogy másfajta attitűdöket igényel, mint egy ilyen zajos őrület, egy rock koncert. Ebből adódóan nem nagyon lehet sokszor előadni egy évben, mert azoknak a daloknak a hitelét nem vagy nemcsak a zene adja. A végén még azon kapják magukat a dalok, hogy hazudnak, mi meg nem akarjuk leleplezni magunkat. Úgyhogy az a helyzet, hogy a Szentimentálét játsszuk évente egyszer-kétszer, idén a Művészetek Palotája Bartók Béla Hangversenytermében. A Jónás Tamás-versek, a vele való együttműködés pedig onnan jött, hogy viszonylag régóta ismerem őt, lassan 15 éve, még amikor a Tamás induló költő volt, én meg nem is tudom mi, de biztosan induló, bármi is voltam, bárminek is indultam.
– Fűzfa Balázs is összeköt Titeket?
– Azt hiszem, hogy igen. Érdekes dolog, nem akarom agyonfényezni, de Balázs egy nagyon erős figura abban az értelemben, hogy jó érzékkel, miközben egyáltalán nem taktikusan találkozási helyeket tud létrehozni az emberek életében. Összehozza azokat, akik fontosak lehetnek egymás számára. Én például az ő révén találkoztam először a Holdosi Józseffel. Ahogyan Jónás Tamással is, bár azt hiszem, eleinte nem szíveltük egymást túlságosan. Aztán valahogy ez a történet odáig jutott, hogy elkezdtünk beszélgetni, és a Petőfi Irodalmi Múzeum az egyik nagyszerű muzeológusának, Hegyi Katinak volt az ötlete, hogy mi lenne, ha a PIM hagyományos sorozatába, ami a Múzeumok Éjszakáján zajlik, egy költő és egy rock zenekar fura összeállásából születne egy előadás. Ezt a 2008-as évben a Tamással csináltuk meg. Egyik oldalról adott volt tehát a PIM szép szándéka, másfelől a Tamással való kapcsolatunk, harmadrészt Seres Tomi – egy kiváló rendező – ötletburjánzása, negyedrészt pedig Hámori Gabinak és Kamarás Ivánnak a nagyszerű színészi munkája, és ez a négy tényező azon az egyszeri estén egy előadássá állt össze.
– Ma mindenki az olvasás válságáról beszél. Ha ennyire kevesen vesznek a kezükbe verseskötetet, Nagy László kérdésével élve: Ki viszi át a Szerelmet?
– Nem tudom. Nem húznék egyenlőségjelet aközé, hogy a líra válságban van, és aközött, hogy az emberek olvasnak-e. Az emberek nagyon sokféle szöveget olvasnak, csak valószínűleg azok a felületek vagy azok a formák jelentősen átalakultak, ahogyan olvasunk. Ebből következően azok a közlésmódok, beszédmódok is átalakultak, ahogyan valamit le tudunk írni, hogy az működőképes, olvasható legyen. A lírát nem kell megmenteni.
– Akkor lehet, hogy az iPhone viszi át a Szerelmet?
– Talán igen, vagy az eBook. Ami biztos, hogy – hangsúlyozom – a lírát nem kell megmenteni, mert a líra van, működik. Valószínűleg ezek a napok, amiket Balázs szervez, pont erre bizonyítékok. Lehet, hogy ebben az időben ennyit tud a líra: egy-egy erős verset egy-egy izgalmas hétvégén. És lehet, hogy ez pont elég is neki. Amiben biztos vagyok, hogy rossz stratégia, ha azt gondoljuk: vannak a lírát pótló elemek. Vagyis ha a líra nincs, akkor van más, ami majd olyan lesz, mint a költészet. Például van egy rockzenekar, aminek születnek dalszövegei, azok a dalszövegek nem akarnak és nincsenek is köszönő viszonyban azzal, amit lírának nevezünk. Nem az a dolguk, nem az a létezésmódjuk, nem úgy működnek, nem úgy hatnak. Ha ezt saját magamra kell nagyon szükségszerűen vonatkoztatnom, akkor azt mondom, valószínűleg, ha költő lennék, csapnivaló, sikertelen és ostoba költő lennék, akinek a verseit én sem olvasnám el.
Készítette: Boldog Zoltán
Munkatárs: Benke Boglárka
Fotó: www.szentimentale.hu; Pávlicz Adrienn
Kapcsolódó anyag:
