VERSTÖRTÉNÉS 2010.10.13 - ZALÁN TIBOR - JÓNÁS TAMÁS

Én, aki helyesen élek, mert hely nélkül, tehát helytelenül,
belehelem a lelkemmel az időt, hogy
fogyjak, fogyjak, fogyjak.
És az is igaz, hogy nem eszem.
(Jónás Tamás: Vasárnap)

ZALÁN TIBOR

SALFÖLD

Lépek
a kőtengerben
kövek közt
kőcsizmában

Állok
a kőtengerben
kövek közt
kőcsizmában

Fekszem
a kőtengerben
kövek közt
kőcsizmában

leterített arccal
az
idő kapujában

JÓNÁS TAMÁS

RÉSZLEDÉSEK

1. szerda

Búcsúversnek indult, a végére erős dac és egy gondolat született: én csak úgy, a magam hasznára nem leszek most öngyilkos, kivárom a végem.

Dühössé tett minden zajos árulás
Így lettem hát igazságnak álruhás
Sorba soha állni kedvem nem hagyott
Zsíros volt a szívem mégis megfagyott
Kétszer csókolt rám a hús és két fiat
Aki engem megszeretett megriadt
Lenni egyedül s aludni -- értelem
megértetni nem tudta sosem velem
Ültem lócán vizes padon padláson
Volt irigyelt nők szívében lakásom
Jártam ott is ahol elme nem akart
Szívből tudtam köpni tüzes zivatart
Minden fegyvert amit a sors rám hagyott
Ledobtam mint ég dobál le csillagot
Harcoltam de gyengébbekkel játszva csak
S nem érdekelt ha valaki állba csap
Nem bocsátottam meg semmit úgy igaz
Isten dolga én a kertjéből a gaz
ítéletet áldást hogyan oszthatok?
Folyó idő medrében egy kő ragyog
Ez lehettem nyálkás színes csillogó
Jóra való mégis soha semmi jó
Nincs mit kérnem nincs hiányom hallgatok
Voltam ember Istenemnek balga tok
Ő a toll a papír idő s írt a múlt
Izgett-mozgott költőnk nem nyelvtant tanult

2. csütörtök

Ahol lakom, a Víg utcában, óvodára néz az ablakom. Minden nap, tízkor, amikor másodszor ébredek (ne irigyeljetek a szabadságért, nehezebb bármilyen börtönnél), a gyerekek zsivajára ébredek. Kikacagnak. A szívemből is, de engem is. Nekik akartam írni. Hozzájuk. És nem sikerült. Nem lehet, hogy a gyerekeket sírni hívjam!

ősszel a labdák sárga kabátban
eszméletlen kisgyerekektől
messzire pattannak neki égnek fának
fáradt és bénult horizontnak
ott gurulok velük én is a tájban
arcom a feltúrt földeken átüt
lentről néz fel a második énem
kislányért szeretőért térdelek égre
szöknek a fák menekülnek az erdők
érzékeny kék avarút terel engem
hol van a durcás szoknyás tenger
merre vagy édesapám anyu hol vagy?
nincs üresebb zseb a nagy nyomorúságban sem
mint ahogyan s amilyen üresen vagyok én ma
térdelj rám takarítsd ki a torkom
szedjél össze az elhullt rossz szeretők
odapöckölt félredobott szavaiból
istenem vagy minek hívjalak már
mindegy ritmustalanul legyél úr
ennyire balga a vár ura nem lehet és nem!
sírjunk!

3. vasárnap

Megjött a hó eleje, pénzem nulla, fizetni kell(ene) az albérletet - nem panaszképpen. Az emiatt érzett szorongás íratta ezt a verset. De csak visszafelé. Amikor írtam, nem tudtam róla, lételmélkedésnek szántam, de önkéntelenül összekeveredik ez bennem, a lét és a kibérelt lét - úgy látszik.

Nem tudok megszűnni.
Meg nem. Szüneteltetni sem tudom magam.
Ha néha eltűnni sikerül, még akkor is vagyok,
ott is, ahol vagy akiben nem,
minden nyomom nyom, nyomtat és sistereg,
mint a forró zsírba cseppent víz,
fröccsen az emlék rólam, ki a mindenségbe, belső mindenségből ki,
még akkor is, ha ez a belső mindenség szegénység,
és nagy ritkán: gonosz.

Nem bírok megszűnni. A születés végleges
seb,
össze-vissza szaggatott, nagy, fehér lepedő a semmi,
amin puha gyerekszájak haraptak sok lyukat,
szerelmek és lángoló orgazmusok.
Most már mindig megleszek, mert megvagyok.

De nem bírok megmaradni sem.
A helyemen, ami lök, mert ráerőltettem magam,
vagy ami nincs, tehát hogyan is maradnék benne,
vagy ha ez a hely a seggem, azon sem bírok megmaradni, mert
pusztulni kell, olyan kötelesség, mint a lovasnadrág,
szűk, tapad, de haszna van.
Én, aki helyesen élek, mert hely nélkül, tehát helytelenül,
belehelem a lelkemmel az időt, hogy
fogyjak, fogyjak, fogyjak.
És az is igaz, hogy nem eszem.

Nem bírok, nem tudok, nem szabad.
De valami mégis, kicsit és gyakran, de rövid ideig:
élek.
Szívemre eszmélek.
Rózsákra, örömnőkre és örömlányokra, csupa
second hand, de mégis top rongy az életem,
és ülök benne csendben, mint az üres
borosüvegek a hűtőmben.
Bérelt hűtő.
Minden reggel, ha ébredek, vagy este, ha akkor ébredek,
bólintok durcásan, engedékenyen, hogy jól van, legyen:
jól van, Istenem, mára is kibérelem magam.

És mivel fizetsz, kérdezi rögtön egy másik úr.

A verseket Ujfalusi Éva festményeivel illusztráltuk