Irodalmi Jelen

„A nehéz idők előhívják az ember jobbik énjét” – Interjú ifjabb Bibó Istvánnal

2010. november. 02. - 18:35

Ifjabb Bibó Istvánt az 1956-os forradalom októberi és novemberi eseményeire emlékezve kérdeztük személyes emlékeiről, édesapja szerepéről, a megtorlás éveiről, és a mai fiatalok gondolkodásáról. Az utóbbi témáról annál is inkább hivatott beszélni, mivel a mai napig művészettörténetet tanít a Sylvester János Protestáns Gimnáziumban. Az iskolát közösen alapították egy lelkes tanári gárdával, és ifjabb Bibó István igazgatta három évvel ezelőtti visszavonulásáig. – Interjú ifjabb Bibó Istvánnal

„A nehéz idők előhívják az ember

jobbik énjét”

Interjú ifjabb Bibó Istvánnal

- Ön 15 éves volt 1956-ban. Milyen személyes emlékek maradtak meg önben?
- Nem voltam hasonló sok korombelihez, nem vettem részt a harcokban, otthon maradtam, amikor kiderült, hogy másnap nem lesz iskola. November 1-jén apám beküldött egy kézirattal az Irodalmi Újsághoz egy szöveggel, hogy adjam át Képes Gézának. Ez az írás azonban már nem fért bele a másnap megjelent nevezetes lapszámba. Jól emlékszem, hogy biciklivel tettem meg az utat a Margit-hídtól Bajza utcáig. Mire odaértem, annyi üvegszilánkon kellett keresztülmennem, hogy a kerekek teljesen leeresztettek. Aztán már csak akkor voltam kint, amikor a harcoknak vége volt. Sok betört kirakatot láttam, és azt is, hogy nem nagyon tulajdonítottak el semmit. Akkor mindenki egy kicsit felülmúlta önmagát, volt egyfajta országos emelkedettség.
- Milyen, az édesapjával kapcsolatos emlékei maradtak ezekből a napokból?
- Nem mozdult ki ő sem sokfelé, inkább otthon gondolkodott és írt. November harmadikán délelőtt közölte a rádió az új kormány megalakulását, amelyben ő miniszter lett; ekkor bement a Parlamentbe, zsebében egy fogalmazvánnyal, mert úgy érezte, az új kormánynak mindenképpen össze kellene ülnie, és mondania valamit az európai közvéleménynek. A folyamatos tárgyalásokkal elfoglalt Nagy Imrével azonban nem tudott beszélni, s azt a tájékoztatást kapta, hogy az új kormány másnap, vasárnap fog összeülni. Ezen csodálkozva jött haza, mert már érkeztek a hírek, hogy Záhonynál jönnek az oroszok. Másnap, negyedikén hajnalban aztán az orosz tankok lövéseire ébredtünk; ekkor küldtek érte egy autót, amivel bennünket átköltöztetett közel lakó nagyapámékhoz, ahol biztonságosabb volt a pince, s ezután ment be a Parlamentbe. A történet közérdekű része innentől kezdve már eléggé ismert... Emlékszem arra is, hogy a telefon működött, apám onnan többször is fel tudott bennünket hívni; de ettől függetlenül édesanyám rettentő izgalommal várta őt haza.. A közvetlen rettegés, izgalom azonban december végéig így maradt, hiába jött haza apám viszonylag hamar, november hetedikén; mert ettől kezdve heteken át azon fáradozott, hogy az akkori pártok és bizonyos értelmiségi csoportok tagjaival gyakran találkozva-tárgyalva-konspirálva valami olyan memorandumot tudjanak eljuttatni a semleges Indián keresztül az oroszokhoz, amellyel valamennyire meg lehet menteni a forradalom vívmányait. Ez teljes naivitásnak bizonyult, ő maga is így értékelte, de tudatosan vállalta, hogy a legkisebb esélyt sem szabad elszalasztani.

- Hogyan emlékszik vissza a megtorlás éveire?
Apám gyakran mesélt egy börtöntársáról, aki valamelyik egyetemen volt katonai vezető. Nagyon félt attól, hogy fel fogják akasztani. Apám győzködte: „ahhoz, hogy téged felkössenek, előbb ki kéne végezni Malétert, ahhoz, hogy őt kivégezzék, előtte ki kéne végezni Nagy Imrét, ami teljes lehetetlenség, hiszen ország-világ előtt megígérték, hogy nem teszik”.
- Persze nem tartották be az ígéretüket…
- Nem. És bennünk is csak Nagy Imre kivégzése után tudatosult, hogy apám legalább ekkora veszélyben van. Aztán végülis nem végezték ki, de életfogytra ítélték, és börtönben töltött majdnem hat évet.
- Mennyire törte meg az ő szellemi frissességét a börtön?
- Erre talán az a legjobb válasz, hogy a szabadulása után kezdett elmélyülten dolgozni a nemzetközi államközösség bénultságáról szóló könyvén. A ciprusi kérdés inspirálta. Teoretikusan foglalkozott azzal, hogyan lehetne az ilyen területi vitákat megoldani egy nemzetközi döntőbíróság segítségével. Egyetemi színvonalú és színezetű szakmunka volt, Magyarországon mégsem jelenhetett meg. Évek múlva jelent aztán meg külföldön angolul, de addigra már a ciprusi kérdés is másként alakult. Aztán mintha el is felejtették volna. Pedig nagyon lehetett volna használni a balkáni háború idején.
- A hátrahagyott kéziratok között volt-e olyan, ami meglepetést okozott?
- Igazából csak egy, amellyel 1942-44 között foglalkozott, „Az európai egyensúlyról és békéről…” címmel. Terjedelmes, befejezetlen mű, fejezetei nem egyformán voltak kidolgozva s főleg abban volt meglepetés, hogy későbbi írásainak összes fő gondolata megvolt benne. Ezen kívül csak töredékeket találtam, amikor apám meghalt. De akkorra már tudtuk, miből áll az életmű. Tudtam, mi jelent meg a Válaszban, és azt is tudtam, hogy min dolgozott utolsó éveiben.
- Volt például egy kézirat, amit a Mozgó Világ szeretett volna megjelentetni, de aztán nem engedték…
- Igen. Az európai társadalomfejlődés értelme. De nemcsak apám miatt nem jelenhetett meg, hanem mert akkor (emlékezetem szerint 1982 őszén) leváltották Kulin Ferencet azzal, hogy a decemberi számot még ő szerkeszti, s ő ebbe a karácsonyi számba szánta apám írását. De szöveget kiszedték a számból, Kulin kezéből pedig az utolsó szám szerkesztését. Később aztán apámnak ez az írása is külföldön jelent meg először.

- Pedagógusként biztosan többször előfordult már, hogy október 23-i ünnepségeken személyes emlékekre támaszkodott?
- Amikor iskolaigazgatóként az első 23-i beszédeimet mondtam, azzal kellett szembesülnöm, hogy olyan gyerekeknek kell beszélnem erről, akik semmit nem tudnak az egészről. 1990-ben tartottam az első ilyen beszédemet: minden évben lépegetve előre a forradalomtól a jelenig. Ezekre az alkalmakra készülve kezdtem el alaposabban tanulmányozni a pereket. Háromszázra teszik a kivégzettek számát. Én végignéztem, hogy oszlik el ez az időben. Négy éven keresztül havonta 4-5 kivégzés volt. De nyáron ritkább volt a halálos ítélet, mert a bíróságok szabadságra mentek, kivéve júniusban, ott több volt, mert siettek befejezni az ügyeket, és szeptemberben is több volt, mert ott meg igyekeztek behozni a „lemaradást”. Aztán volt két érezhető szünet: Nagy Imre kivégzése után, majd ennek az egy éves évfordulóján. És előzőleg, 1957. február 8-tól április közepéig egy feltűnő, hosszú szünet volt a kivégzésekben, amely szerintem összefüggött azzal, hogy március 15-én a Kádár-kormány Kossuth-díjakat osztott. És a megfélemlített ország értelmiségének javát meg akarta nyerni magának (vagy csak át akarta verni?). Kodály Zoltán, Németh László, Borsos Miklós, Fülep Lajos, Szabó Lőrinc, Füst Milán; csupa méltó, korábban inkább mellőzött nagyság. Otthon mi arról beszéltünk, hogy Kodály és a többiek vajon elfogadják-e. (Kodálynak abszolút tekintélye volt, nagyon sok mindent el tudott érni). Valószínűleg az történt, hogy amikor március elején megtudták, hogy jelölik őket a díjra, azt hihették hogy már vége van a statáriális hisztériának, és nem akarták élezni a helyzetet. Aztán egy hónappal a díj kiosztása után a kivégzések mégis szépen folytatódtak.
- Helyén kezelik-e ma ön szerint az édesapja szellemi hagyatékát?
- Ez attól függ, honnan nézzük. Ha azt nézzük, hogy a politikában érvényesül-e, akkor azt mondom, hogy nem, de én nem is nagyon bánom, hogy az egymással durván és primitíven veszekedő szekértáborok nem hivatkoznak rá. Ez számomra azt jelenti, hogy az ő gondolatai nem használhatók bunkónak egymással szemben. Az a mentalitás, hogy a dolgokat körüljárni, hogy a másik fejével gondolkodni, a másikat megérteni és magamat is megértetni a másikkal, ezért fáradságot, áldozatot nem kímélni, ez ma abszolút nincs jelen a politikában. Ebből a szempontból tehát nincs a helyén az ő szellemi hagyatéka.
- Ha túllépünk a politikán, gondolva a szellemi életre, vajon ott mi a helyzet a bibói örökséggel?
- Ott a helyén van a dolog: az egyetemen tananyag, a tanulmányait időnként kiadják, s ezek a kiadások aztán lassan, de elfogynak. Értelmes fiatalok foglalkoznak vele. Apám munkáit lefordították a nagy nyelvekre, de a szomszédos országokban is kiadták már őket.
Van több olyan csoport is Magyarországon, akik ezt az örökséget tudatosan felhasználják. Ezek meg szoktak hívni az összejöveteleikre, értesítenek arról, hogy milyen könyveket adtak ki. A gondolatai máig hatnak.
- Ön soha nem gondolkodott azon, hogy politikus legyen?
- Kísértéseim lettek volna, de amikor ez a rendszerváltás idején felmerült, akkor már megvolt ez az iskola-ügy, a Baár-Madas újraindításának az ügye. A politikával határos dolog volt az iskolaalapítás, amibe akkor mi a feleségemmel beleugrottunk 1985-ben. Ott bizony politikai mozgásokkal összefüggésekben kellett létezni. Az én erőimnek és képességeimnek ez pont elég volt. Addig sem nem igazgattam, sem nem tanítottam. Az iskola szívügy volt, a feladatot éppen rám szabottnak éreztem.

- Az utóbbi időben mintha visszahúzódott volna a közélettől. Ez tudatos döntés eredménye?
- Fogyó erőimhez az iskola épp elég, vagy talán már sok is volt. Amíg igazgató voltam, olyan jelenlétet kívánt meg, hogy reggeltől délután ötig-hatig ott kellett lenni. Közben írtam néhány kisebb tanulmányt, majd az Építészet mesterei sorozatban a Pollack Mihály című kötetet. Bennem nem volt akkora ambíció, hogy még a közéletben is részt vegyek.Úgy is mondhatnám: nincs kedvem két vagy három dolgot vacakul csinálni, mikor egyet sem tudok tökéletesen. És úgy is, hogy a jövő közélete többre megy azzal, aki ma oktat és nevel, mint azzal, aki vagy kiszolgálja a mai polarizált közélet igényeit, vagy felőrlődik benne.
- Milyen tervei vannak, amelyeket szeretne megvalósítani?
- Szeretnék visszatérni a művészettörténethez. Hajófenékbe tett témáim vannak, például a váci székesegyház építészéről, Isidor Canevaléról szeretnék írni, aki Mária Terézia idején élt. Az ő személye körül koránt sincs minden felderítve, ráadásul a rá vonatkozó iratok szétszóródtak vagy megsemmisültek a két világháború folyamán.
- Nagyon fontos szerepet tölt be az iskola az életében. Mit gondol, vajon azokban a gyerekekben, akiket ismer, a mai fiatalokban lenne-e hasonló hevület, mint az 56-osokban volt?
- Erre apám egy történetével tudok válaszolni. 1956 nyarán meghívta egy végzős egyetemistákból álló kis csoport egy beszélgetésre. Ő megkérdezte tőlük, hogy mit gondolnak, vajon mit lehet várni az ifjúságtól, ha itt változások történnének (nem forradalomra gondolt, csak az enyhülés-demokratizálódás továbbhaladására). Akkor azt a választ kapta, hogy ez a generáció reménytelen, átmosták a marxizmussal az agyukat. Három hónap múlva aztán ez az ifjúság feküdt a tankok elé, csinálta a forradalmat. A mai fiatalság ilyen értelemben nem rosszabb. A helyesírást nem tudja, viselkedni nem tud, folyton azon panaszkodunk, hogy egyre rosszabb (ez ráadásul igazságtalan is…). Én azonban azt hiszem, hogy olyan történelmi körülmények között ők is képesek lennének fölülmúlni önmagukat. Ugyanaz az ember tud csodálatosan és rémesen is viselkedni. Ez népekkel és közösségekkel kapcsolatban is elmondható. A békeidő előhívja az érdekharcokat, bizonyos körülmények vagy azok hiánya a bunkóságot, a nehéz idők meg előhívják az ember jobbik énjét. Egyetlen emberről sem mondanám ki, hogy alkalmatlan arra, hogy méltósággal viselkedjen, vagy hogy egy adott helyzetben ne lenne képes fölülmúlni önmagát.